Az Alexandra könyvesbolt első emeleti kávézójában találkoztunk. Természetesen ő ajánlotta ezt a helyet, én nem is ismertem. Ahogy beléptem, vágtam, hogy miért itt. No intimitás, no melegség. Alkalmas környezet. Végig fáztam. Hideg hely, hideg pasi. Próbáltam belegyömöszölni a kezem a kezébe, hátha felmelegíti, de már az ő keze sem olyan meleg, mint régen. Úgy csinált azért, mintha melengetné, de csak fogta. És azt mondta, hogy nem érez belőle semmit. Hát így van ez.
Beszélgettünk, és igyekeztük kerülni az érzékenyebb személyes témákat. Kettőnk dolgáról persze szót kellett keríteni, és egy-két óra "bemelegítés" után ennek el is jött az ideje. Az én álláspontom ismert, azt most nem taglalnám. Ő azt mondta, hogy szeretné, ha találkoznánk, mert sokat adtunk egymásnak, és jó lenne, ha ez nem szakadna meg. Szeret velem ücsörögni, beszélgetni, csipkelődni. De nem úgymond párkapcsolati formában. Őbenne továbbra is nagyon erős az az érzés, hogy neki egyedül kell élnie. Ez nem változott. Egy felvállalatlan kapcsolat pedig, ami eddig is történt köztünk, az nekem nem jó, fájdalommal jár. Mindkettőnknek végeredményben. Tehát tudunk-e úgy találkozni, kapcsolatban maradni, hogy nem fáj-e közben, hogy nincs benne érintés. Mármint testi.
Hát elgondolkodtam. Illetve inkább azt mondanám, hogy fancsali pofával próbáltam kezelni magamban a visszutasítás miatt érzett fájdalmat. Egész jól ment, nyilván azért, mert nem ért váratlanul, némileg mégiscsak föl voltam készülve rá. Szegénykém, talán azért, hogy oldja a feszültséget, elővette a Mozart csokit, amit hozott nekem, és valami sikerületlen megjegyzés kíséretében letette elém. Valahogy belerakhattam a megbántottságomat a csokiba, mert azt mondtam, hogy bocs, én most nem fogok bánatomban csokit enni ahelyett, kösz, de nem kérem. Talán egy fél órával később még egyszer megpróbálkozott vele, hogy megetesse velem, hátha elsimítja a dolgokat, de ahogy a dobozhoz nyúltam, olyan durván érzetem rajta (a csokis dobozon, félreértés ne essék) a vágyat, hogy majdnem elhajítottam azzal, hogy sajnálom, ez nem megy. Végül megkapták a pincérlányok, pedig nem nagyon érdemelték ki. Csodálkoztak is rendesen. Én cserébe nekiadtam az Attika zsebében talált, összeaszott citromot. A felismerhetetlenségig kiaszódott a citrom a kis kék matrica alól, de az azért rajtamaradt valahogy.
Szóval némi tünődés után azt válaszoltam, hogy szeretném látni ezután is. Aztán lassacskán kitakarítottak minket.
A bolt előtt elváltunk és röpke búcsúcsókot leheltünk egymás arcára.
Nem volt meleg, kicsit fáztam, de jólesett az a kis gyaloglás az autóig. És vártam, hogy most mi lesz. Elbőgöm magam, vagy mégis mi?
De nyugodt voltam. És ismételgettem magamban az elhangzottakat. Hogy hat, mint hat. Lassan be kellett látnom, hogy igaza van. És jólesett, hogy így esett. Éreztem, hogy sokkal jobban, mintha az ágyban végeztük volna. És még otthon is ezt érzetem. És másnap reggel is.
Persze beültem az ágy sarkába kávézni, nem tudom, hogy erről képes volnék-e leszokni. Hátradőltem, magamba bújtam, és próbáltam tovább gondolni a dolgokat. Ülünk és beszélgetünk. Jó mert jó együtt, jó mert kiegyensúlyozott vagyok és békés. Nem fáj semmi, a helyzetet elfogadom. Működik. Hurrá. Másik alkalom, ülünk és beszélgetünk, de nem vagyok kiegyensúlyozott és békés. Magányosnak és kiszolgáltatottnak érzem magam, és borzasztóan vágyom rá, hogy megfogja a kezem, hogy hozzábújhassak. Érzi ő is és zavarban van. Én megkérem, hogy öleljen át, mert belepusztulok, ha nem. Csak ölelés, semmi más. Nem tud nemet mondani. Átölel. Én pedig megpróbálom elvarázsolni. Mert ha elég erős a motiváció, akkor tudok. Mikor észreveszem, hogy mit csinálok, hirtelen belül lökést érzek a mellkasomon, többször is. Ezt miért kaptam? Biztos nem szabad ilyet csinálnom. Fel vagyok dúlva, reszeketek. És nézek ki bambán a fejemből.
