Jeah...
Ha durván őszinte vagyok, hát akkor úgy tűnik, szkeptikusok "hadával" (nem mással, mint magammal) kell megküzdenem (szegény kis Donkihóte). De megéri. Mit ér a belső biztonság, bizonyosság, ha az első szellőre megrogyik? Miközben az is igaz, hogy nyilván nem lehet mereven ragaszkodni álláspontokhoz változó körülmények között. De hát nehéz az élet.
Két kontroll van, az egyik a külvilág, amit megtestesít minden, ami körülvesz: család, barátok, kollegák, helyzetek... és van a belső kontroll: az érzéseim. Ezzel reagálok a külvilágra. A döntést (hogy hogyan tovább, mert valójában minden pillanatban ez a kérdés) pedig ez alapján hozom meg. Én. És azért én, mert a következményeket is én viselem. Kétségtelenül. És nem a külvilág. Illetve természetesen az is, de ez már a felelősség és bűntudat kérdése. Azaz, végül ez is visszahat rám.
Ha hazudok magamnak, akkor fájást fogok érezni, mert a valóság és az én hazugságom között ÉREZNI fogom a távolságot. Természetesen jó hazudozó vagyok, és az istennek se értem a fájdalom okát. Akkor vagy rászokok arra, hogy jó, ha fáj, és megtanulok együttélni vele. Vagy nem akarok vele együttélni, és meghalok. Ha sem fájni, sem meghalni nem akarok, akkor elkezdek utánajárni a dolognak. Lehet, hogy elindulok kifelé, megkeresni, hogy ki vágott fejbe. Találok is valakit, és én is jól fejbe vágom. Ettől persze nem múlik el a fájdalom. Ha pedig spirituálisan kicsit képzett vagyok vagy az ösztöneim erre hajtanak, akkor elmélyülök magamban és ott keresek. És keresem a hazugságot. Ha szerencsém van és ügyes is vagyok, akkor megtalálom. És helyettesítem egy másikkal. Az algoritmus szerint még még mindig fáj, hiszen visszajutottam az elejére. De teszem azt, megtalálom és jól szembenézek vele. A félelem foka nagyjából megmutatja, hogy éppen hol járok az úton. Ott van szembe és akkor én azt mondom neki, hogy te egy hazugság vagy. Ez az igazság. És akkor elmúlik a fájás. Helyette béke és nyugalom van. És öröm. Mert élni jó.
Én azt hiszem, hogy ez valahogy így van. Ezért hiszek az érzésben, a fájdalomban, a félelemben, mint útjelzőkban. Hiszek az őszinteségben, az igazságban, mint gyógyászati segédeszközökben. És hiszek a békében, a nyugalomban és legfőképpen az örömben, mint követendő célban.
Olyan egyszerű nem? Csak valamiért kicsit olyan mereven hangzik. Mintha valami mérnők írta volna. Nem is értem.
Vazze.
Kifelejtettem a legfontosabbat.
Hiszek a szeretetben. Az elfogadásban, a megértésben.
Hát akkor nincs más hátra, éljek ezek szerint:)))) :PPPPPP
Hiteles? Mennyire hiteles?
Hit-eles, azt jelentheti, hogy a hite szerint él, nem?
Hát megpróbálok. Mert tudom, hogy ha nem, olyankor mindenféle kellemetlen bogarak rohangálnak bennem föl, s alá. Neeeem szereteeeem a bogarakat. A lepkékről nem is beszélve...
Úristen! Ezt Jil magára veszi... Jézusmária... Ezt másnap teszem hozzá, mert mikor írtam, annyira nem tűnt föl. Különben is, Jil választotta magát lepkének. És akkor, mikor már tudta, hogy én félek tőlük. Miért is?