Nagypapától este 8 óra után indultunk haza, Tapolcáról. Ilyenkor, mikor nincs tumultus, szívesen megyek a Balatonparton, még mindig nem elhanyagolható vonzereje van. De az elején, Tapolcától Zánkáig van egy kis hátsó út a dombok között, talán nincs szélesebb, mint 4 méter és ha az ember elengedi magát ("anya belehúzott, már megy vagy nyolcvannal is, tövig tapossa a gázt"), akkor van neki egy kellemes kis hullámvasút fílingje. Így sötétben még izgalmasabb.
Megálltam rajta egyszer, mert meleg lett az autóban, és levettem a kabátomat, vészvillogó, út széle, ahogy azt kell. Aztán kis idő múlva megint megálltam, mire egy régi típusú golf autó kikerült, megállt, majd visszatolatott mellénk. Ablakok le. Fiatal srácok ültek benne és vidáman megkérdezték, hogy segíthetenek-e valamit. A meglepetéstől elbűvölve a legnagyobb őszinteséggel buggyant ki belőlem, hogy ó nem, köszi, csak taknyos vagyok és orrot fújni álltam meg. Talán akkor már ott lengedezett körülöttünk a segítségre szorulás illata?
Jól haladtunk, jól is voltunk, még az autópályát se tévesztettük el, lehetett látni, hogy még 11 előtt otthon leszünk. A 70-es kilométerig. Mert ott pont előzés közben, érezhetően valamit elhagytunk és ezzel egyidőben kigyulladt a töltés lámpa. Régi emlékek villantak fel. Ilyen szavak, mint generátor, tárcsa, ékszíj, ha ékszíj, akkor vízpumpa, és akkor hűtő, ami nélkül nem lehet ugye menni, mert beáll a motor. Úgyhogy leálltam rögtön a leállósávba. És nem erőlködtem nagyon, hogy összerakjam a képet magamban, telefonos segítséget vettem igénybe. Áldottam magam, hogy legalább a telefonom fel van töltve. Hívtam az apjukat, elvégre a két gyereke is ott szív velem a nagy magyar mínuszhatfokos éjszakában. Tanácsadásban készséges volt. Javasolta, hogy menjünk el a legközelebbi benzinkútig és ott lámpa alatt majd megnézzük. Elmentünk, megnéztük. Nem láttunk semmit, viszont a motort nem voltam hajlandó leállítani. Valami azt súgta, hogy nem kéne, bár Atti erősködött, mert nehogy beleturkáljunk a járó motorba. Leviszi a kezünket. De aztán megnyugtattam, hogy eszem ágába sincsen itt autót szerelni, abból a szerepből már köszönöm szépen, kifogytam, úgyhogy legyen szíves közölje velünk a reális esélyeinket. Közölte. Nem hangzott túl jól. Minimális áramfogyasztással talán eljuthatunk valameddig. Ez a gyakorlatban úgy nézett ki, hogy vészvillogóval, helyzetjelző világítással, fűtés nélkül menjünk 100-al a leállósávban. Sietni kell, mert az áram időre fogy.
Tudni kell rólam, hogy amit nekem mondanak, azt én komolyan veszem. Úgyhogy ha nem is 100-al, de egy 50-80 közötti tempóval elindultunk a fentiek szerint. Szemüveges is vagyok, nem láttam a sötétben semmit. Zsoltikát megkértem, hogy lehetőleg csak akkor szólaljon meg, ha valami igazán fontos közlendője van, és próbáljon meg helyettem is látni. A forgalom nem volt túl nagy, aminek előnye és hátránya is akadt. Előnye az volt, hogy nem csaptak el minket. A hátránya az, hogy nem is világították be az utat nekünk. Ha néha jött egy autó, próbáltuk valameddig tartani vele az iramot (a leállósávban), mert ilyenkor az a nagyon megnyugtató érzésünk volt, hogy nem a setét semmiben, hanem egy ugyan nagyon rosszul megvilágított, de mégiscsak úton haladunk. A periférikus gondolataim közben néhányszor érintették a belga autópályát, ami ugye végig kivilágított és ebben a helyzetben ez a nagyvonalúság nem is tűnt annyira fölöslegesnek, de csak a periférikus, mert a feladat különben elég nagy mértékben lefoglalta a képességeimet. Jelentős problémát okoztak a le és felhajtók. Sok volt belőlük. Ilyenkor eszelős pazalással felkapcsoltam a városi világítást, de úgy éreztem ennyit áldozni kell az áthágott záróvonalak miatt. Védőangyalaink nagyjából tisztán tartották előttünk a leállósávot, egy helyütt viszont ott felejtettek egy fehér autót. Az kicsit meleg volt, de Zsoltika éberségének köszönhetően az utolsó pillanatban kikerültük. Nos, ekkor is örültünk, hogy nincs nagy forgalom. Az autóban viszont igen hideg volt. Fűtés hiányában ugye párásodnak az ablakok, tehát le-föl húzogattunk az ablakokat, attól függően, hogy látni szerettünk volna éppen vagy nem megfagyni. Rudika, aki jobbára nem szokta tudni, hol a határ, most azért sejtette, és visszafogottan eregette a poénjait. Féltünk, küzdöttünk és közben marhára élveztük a helyzetet. Mind a hárman. Ennek ellenére nem kis megkönnyebülést jelentett, mikor a kivilágított szakaszára értünk a pályának, majd amikor megláttuk a város biztonságot sugárzó fényeit. Onnantól már láttunk is valamit, és veszélyt már csak egy rendőrautó jelenthetett volna. Toronyiránt nekivágtunk a városnak, Hegyalja út, Rákóczi út, Kerepesi. A Keleti után kezdett el haldokolni a rendszer és a Népstadionnál végleg megadta magát. Utolsó lélegzetünkkel és akkumultorunk utolsó szikrájával még félreálltunk a járdára.
Az autójától megfosztott autófüggők kétségbeesét legyűrve, próbáltam ura maradni a helyzetnek, valamint értékelni azt, hogy ezt a pillanatot, hála az Atti jótanácsainak és felmérhetetlen ügyességünknek, nem az autópálya 48-as kilométerénél kell megéljük, azért az ténykérdés volt, hogy még nem vagyunk otthon. Éjjel 11 óra volt, tehát éjszakai busz, vagy taxi. És hideg. Mélyről (pénztárcámból) gyökerező ellenszenvemet legyűrve megszálltuk a sarkon álló taxit, aki aztán jó drágán haza is vitt. A körülményekhez képest megdöbbentően korán hazaértünk. Na jó, világosabb pillanatokban tényleg lehet, hogy 100-al is mentünk a leállósávban. Ilyenkor szép csendben kétségbe vontam, hogy a gyerekek apja vajon normális-e (no nem én, aki itt száguldozok), de erre azt válaszolták, hogy ő magából indul ki. Aha. Ja. Meg belőlem, elvégre annak idején ő tanított meg vezetni, képben van. De vissza az egész. Az az igazság, hogy egy ilyen helyzetben mégiscsak az angyalok a főszereplők. Ha azok nincsenek velünk, nem sok esélyünk lett volna.
További szerencse (mert alapvetően végig szerencse), hogy anyámék autója itt kuksol hátul a kertben. Hetek óta gondolok rá, hogy fel kéne tölteni az aksiját, de szokás szerint kivártam a szükséget. Ma feltöltöttem Juditkát, elmenetem vele a kisautó aksijáért és hazahoztam tölteni azt is. Holnap már csak vissza kell menni hozzá, aksit betenni, elgurulni az autószerelőhöz és a jól végzett munka örömére kávézni egyet.
