Megszűnt az élet folytonossága. Vagy most vált folytonossá. Nem tudom.

Meséltem apunak, hogy a karácsonyi kaktuszt nyárra kiültettem a kertbe, napos helyre. Szegény állatira nem érezte jól magát egész nyáron, kiabálta bele az arcomba, de lustaságom legyőzte bűntudatomat. A tetejébe októberben, mikor visszaültettem cserépbe,  hogy majd behozom, pont úgy esett, hogy az október (lehet hogy már november volt) legfagyosabb éjszakájára még éppen kinnmaradt. (A pletyka is, és ő azóta se igazán tértek magukhoz.) Nem gondoltam, hogy ennyire érzékenyek. Na de a karácsonyi kaktusz! A fagy után gyorsan bevittem őket, és a kaktusz pillanatokon belül tele is lett bimbóval. Hú, gondoltam, akkor már csak megmarad! De hogy ennyire örül neki, hogy végre beviszem, szegényke...

Szóval ezt meséltem apunak. És aszonta, hogy ez így van virág elvtárséknál, tanítják is, hogy ha virágzásra akarsz bírni egy növénykét, akkor kicsit sokkold előtte. Pl. egy fagyos novemberi éjszakára hagyd kinnt az udvaron. Úgy be fog tojni szegény, hogy itt a világvége, hogy mindjárt utáljára virágokat fog neked növeszteni, hátha ezzel a fellángolással túlélheti a világvégét. Optimista lények ezek a növények.