Meg volt terítve az ebédhez. Az egészből csak a kókuszgolyóra emlékszem. Valószínűleg azért, mert komoly dilemmát okozott nekem, hogy vegyek-e még egyet, avagy sem. De most nem a kalóriatartalma jelentette a problémát.
Nagyon furcsán éreztem magam.
A saját (új) lakásomban voltam, ültem az asztalnál, de az ebédet nem én csináltam, hanem az a pasi, aki ott ült mellettem. Szívesség volt a részéről. De valamit akart cserébe ezért a szívességért. Ez tisztán kivehető volt. Szóval ezért gondolkodtam olyan erősen, hogy egyek-e még egy kókuszgolyót. Tudom, hogy nevetségesen hangzik, de úgy éreztem, ha eszem még egyet, az már túlmutat az ebéd keretein, az már-már élvezet, és azzal eladom magam neki. Akkor talán már jogot is formálhat rám, akkor már nem lehetek olyan utálatos vele, mint amilyen szívem szerint lennék. Mert az lennék. Nyomul itten, bizalmaskodik, holott nyilvánvalóan semmi közöm hozzá. Nem értem az embereket.
A ház, ahova költöztem, egy öreg bérház, eléggé lepusztult állapotban volt. Jó, az rendben van, hogy hullik a homlokzatról a vakolat, hogy potyognak le a párkányok - szép lehetett ez fénykorában - de azért az kicsit erős volt, hogy amikor felnéztem az utcáról az lakásom ablakaira, ami különben a legfelső (asszem harmadik) emeleten volt, az ablakok helyén csak üres nyílások voltak, tető se volt a házon, szóval ahogy felnéztem, az ablakon át a bárányfelhős kék eget láttam. De tetszett így is.
Fennt már, mikor a terített asztal mellett meditálgattam, mibe is kerül egy kókuszgolyó, és már éreztem a tetőt a fejem felett, minden egész normálisnak tűnt. Mármint a lakás. Én kevésbé. Mert ahogy üldögéltem, a jobb lábam elkezdte lóbálni magát. Aztán volt, hogy a másik is, olyan kényelmesen, viccesen forgatta a lábfejemet, hol jobbra, hol balra, láthatóan jó dolgában csinálta. Mert hogy ő csinálta, nem én. Semmi közöm nem volt a dologhoz. Azért ez meglepett engem is. Az utálatos pasas meg, aki nyilván gyanította már, hogy nem jó jel, hogy csak egy golyót ettem, kezdett bepipulni. Persze úgy tett, mintha aggódna értem. Azt mondta, ez nem normális, a lábam nem lóbálhatja magát, ilyen nincs, biztos beteg vagyok. Valami bajom van. És még rá is csapott nyomatékul. A dühtől alig tudtam megszólalni, de aztán sikerült valahogy, és biztosítottam, hogy nincs ezzel semmi baj, jól vagyok, és ha most éppen ez történik, akkor ez a normális. Meg különben is. Most műtötték a lábam, beültettek mindkét lábamba egy kis izomdarabot, biztos az csinálja, hiszen az eredetileg nem volt az enyém, még nem szokott meg ebben az új testben, vagy éppen ilyen játékosan szokik, nem lehet? Nincs itt semmi baj. És én tényleg úgy éreztem, hogy így van. Eltűnődtem rajta, vajon milyen ember lehetett a donor? Jó lenne tudni a nevét, nem? Szerintem Andrásnak hívták, igen, biztos valamilyen András volt. Na jó, és milyen ember lehetett? Bizonyára rendes, kár, hogy meghalt. Jó lett volna megismerni. Öszintén sajnáltam, hogy nem volt alkalmam.
Ez továbbra is ott puffogott mellettem. Most már egészen világosan látszott, hogy az ebédért, különösen a golyóért cserébe a rajtam való urakoldást gondolta kiérdemelni. Anyád. Pedig volt valami halvány sejtelmem róla, hogy most nem vagyok abban a helyzetben, hogy anyázzak. Otthagytam, lementem az utcára. Emlékeztem rá, hogy a sarkon van valami drogéria, és hajfestéket kellene vennem. Lődörögtem kicsit, érdekes érzés, mikor az ember új helyre költözik, már tudja, hogy ez az otthona, ez a környék, de még ismeretlen. Az otthonom felfedezése. Szabadnak érzetem magam. Bóklászás közben viszont összefutottam az asszisztens nővel, aki ott volt, mikor megműtötték a lábam. Minő véletlen. Elmondtam neki mi történt, és kérdeztem tőle, hogy egy transzplantátum csinálhat-e ilyen huncut dolgokat? Megnyugtatott, hogy jól gondoltam, ne törödjek senkivel, ez teljesen rendben lévő dolog. Meg is nyugodtam. Na nem mintha olyan nagyon gyötörtek volna a kétségek, de azért mégiscsak jobb így:)
Hazafelé menet nem mentem be a boltba a hajfestékért. Nem volt pénz a kártyámon. Talán még kártyám sem volt. Pénzem sem. Semmim. Ezért kellett hát az ebéd. Mert nincsen semmim. Ezért éreztem magam olyan furcsán kiszolgáltatottnak.
De mégsem zavart semmi. Szabad voltam a huncutkodó lábammal, az üres zsebemmel, meg az igazammal:)
