Sötét és Világos
Közönyödön minden szándékom hajótörést szenved, azon a stabil, steril közönyön, ami, mint valami szürke, hideg, nyálkás köd, a bőrömre tapad, és bennem a szó megakad.
Csend van, fájdalomtalan, érzéketlen tompa csend, nincs eleje, nincs vége, csak az üressége.
De jé, semmi sem örök, fénypont gyullad, és én csak nézek bután, hogy került ez ide? Nem volt, nem lett, most mégis itt van. Észrevétlenül veszi át helyét az ürességnek, és én már csak azt érzem, hogy megteltem fénye melegségével.
Olyan vagyok, mint egy élő, lüktető taijitu, a sötét és a világos, az összeszűkülés és a kitárulkozás folyamatos ritmusában.
Minden szabadságom és vágyam a belesimuló, puha elfogadás.