A mítosz az ember belső valósága. Megszületik a lélekben a mítosz és vággyá sűrűsödve embernek születik, hogy beváltsa önmagát.
Sohasem értettem, hogy miért olyan vonzó számomra a mitikus, a szűrreális? Hát mert valóságosabb a reálisnál.
Mert nem nyilvánvaló dolog, hogy amikor a saját félelmeim energiáját tükrözi vissza teszem azt a gyerekem, és a legmélyebb félelmeim hangján szól hozzám, a teljesen hétköznapi telepatikus élményekről nem beszélve, szóval hogy ez nem valami végtelenül misztikus élmény? Nem tudom, mit jelenthet a szó, de én most abban az értelemben használom, hogy valami láthatatlan, számomra ismeretlen dolognak a megnyilvánulása. Mint a fekete doboz, nem tudom, mi van benne, miből van, csak rázogatom, és a kiszűrődő hangokból, a súlyából és egyéb érzetekből próbálok következtetni a valódi természetére.
Szóval lesűrűsödik az ember lánya ide a földre és az ablakoknak és zsíros palacsintasütőknek a puclgatása közben ellszáll. Mert ezek a tevékenységek kedveznek az elszálltsághoz. Olyan hihetetlen módon kötik bele az embert az anyagba, hogy leírhatatlan vágya ébred megszabadulni.
Persze, közhelyes téma az is, hogy a mesék milyen tiszta, őszinte módon modellezik a lélek útját az életben. Félelelmetes sárkányokkkal megküzdő, kísértéseknek ellenálló királyfik közelgnek, akik elnyerik a reájuk türelmesen várakozó hamupipőcskék kezével a boldogságot. Szó nincs itt arról, hogy lenne valami kötelező séma, mókuskerék, ami szerint kellene élni, csak kihívások vannak, arra ébredő reakciók, és küzdelmek. A világraszóló menyegzőnél mindig véget is érnek a mesék, nem furcsa?
Mert a "realitás" jön utána. Hihi, az rész, ami már szóra sem érdemes.
Mindig is a klasszikus meséket szerettem. Világszép nádszálkisasszony(:P) volt a kedvencem. Most megértettem, a gyerekek azért nem szeretik a felnőttek realista meséit, mert ők tudják, hogy az a hazugság. Az a felnőtt világ gyenge próbálkozása arra, hogy a móuskerékből mítoszt gyártson. Hogy elkábítsa magát, elhitesse magával, hogy amit él, az az élet, ez a szokásokkal kibélelt, eszelős biztonságra törekvő, kaját a spejzben felhalmozó élet az, amiért a lélek ide akart jönni. Igazából az ember ezt nem gondolhatná komolyan. Mégis ezt teszi.
Szóval minél inkább sikerül ezt a belső valóságot megélnie, annál inkább válik az élete mitikussá. És az jó jel.
... más
Vannak dolgok, amiket még fel kell dolgozni. Azon gondolkodtam még el, hogy miért nem voltunk mi Árpival soha együtt. Hogy miért kísért végig ez az érzés. Egyszer valamiről beszélgettünk, ja igen, hogy kigyulladt a szomszéd lakása, és ő oltotta el. Azon tűnődött, hogy akkor "együtt" voltunk-e még. Emlékszem, nagyon meglepődtem. Ugyanis én sohasem éreztem azt, hogy mi együtt vagyunk. Ez nagyon ellentmondásosan hangzik, tudom. Ez nem azt jelenti, hogy megkérdőjelezném az együttléteink mélységét, nem. Az durva torzítás volna. De azt, hogy mi együtt vagyunk, mint pár, ezt soha, egyetlen percre sem éreztem. Ennek a biztonságát vagy létét. Sohasem éreztem azt, hogy mellettem lenne. Talán ez akkor alapozódott meg (és később sem volt másképp), amikor az első együtt töltött éjszakánk hajnalán valami ilyesmit mondott, hogy érzi, hogy megnyíltam felé, de ez ne jelentse azt, hogy bezáródok mások felé. Amit akkor nem értettem, de nyilván fájt. Nem értettem, hogy ez azt jelenti, hogy márpedig ő nem nyitott. Én csinálhatok bármit kedvemre, de ne számítsak rá. Az egész valahogy arról arról szólt, hogy belekóstolt, milyen lenne, ha megnyílna, de valójában az első pillanattól kezdve tudta, hogy ez nem fog megtörténni. És ez meghatározta az egész történetet. Ezért volt annyira fájdalmas. Az, hogy most már nem beszélünk, ezért előrelépés. Mert őszintén tükrözi végre a hozzáállását. Ami bent, az kint. Így tiszta.
...
Nagyon érdekes, valahogy ez az egész olyan, mintha rá kéne jönnünk, hogy nem azért vagyunk itt, hogy akarjunk, hanem hogy éber figyelmmel befelé megvalósítsuk azt, amiért idejöttünk. Vagyis a sorsunkat.
