Régóta foglalkoztat ez a kérdés, és most úgy tűnik, találtam egy lehetséges megoldást. Szerintem sokan lesznek, akiknek nem annyira fog tetszeni. Különben azért tűnik jónak (mmint a megoldás), mert nagyon egyszerű és ez a nagy dolgok természete. Csak bele ne essen az eső az orromba:P Szóval a címből már lehet sejteni, hogy nem lájtos a téma. Ez egy tabu téma.

Kályhától: hát szerintem kezdődött ez már az óvodában, nevezetesen a plátóinak nevezett szerelmekkel. Mert akadt benne részem különböző életszakaszokban. Ezzel kapcsolatban az utóbbi időben vetült csak fel az a kérdés, hogy valójában hogy is működnek ezek. Min múlik, hogy egy ilyen típusú érzés kölcsönös-e avagy sem. De ebbe most nem folynék bele, talán egyszer elgondolkodok rajta. Bár unom eléggé.

Ebben a témában nálam fordulópontot jelentett a Werther szerelme és halála, vagy valami ilyesmi címe volt, és azért olvastam el, mert jóval rövidebb volt, mint a Faust. Abban az történik, hogy van egy kedves, helyes lány, van neki egy vőlegénye, és van ez a Werther, aki szerelmes ebbe a lányba. De a lány nem, az következetesen a vőlegényét szereti. Lehet, hogy már mindenre nem emlékszem pontosan, de a lényeg az volt, hogy ez a pasi hosszú időn keresztül próbálta megnyerni a nőt magának, de az nagyon kedvesen elutasította. Odajárt hozzájuk, mindenki tudta, mi a felállás, és furcsamód a vőlegény se rúgta fel. Szóval halál türelmesek voltak vele. Ez meg csak epekedett, és ahogy telt az idő, egyre használhatatlanabb lett. Valószínűleg a fejébe vehette, hogy az ő életének ez a nő lenne az értelme, és ettől az istennek se tágított. Aztán elunta ő is a dolgot, nem bírta tovább a gyűrődést, és megölte magát. És hát az élet nem állt meg, anya nem halt utána hirtelen támadt szerelmi bánatában, hanem boldogan élt a férjével, talán amíg meg nem unták egymást. Hogy mikor esküttek, már télleg nem tudom, lehet, hogy pont az tette be a kaput az embernek. Szóval ez az ürge teljesen fölöslegesen áldozta fel magát. Már amennyiben azt gondolta, hogy ha mással nem, de ezzel a nagy dobással majd célt ér. 

Én ekkor értettem meg, hogy az ilyen szenvedést (és lehet, hogy semmilyen szenvedést se!) a kutya sem értékeli. Szóval nem érték, na. És, csúnya a dolog ilyet mondani, de nekem ez a szerencsétlen faszi nagyon nevetséges volt. Engem meggyőzőtt, és kigyógyított minden ilyen hülyeségből. Ezután soha többet ilyen szituba nem merültem bele. Ha indult is volna hasonló, fogtam, behelyettesítettem a szereplőket és elnevettem magam. Na neee.

A másik kiváló módszer még ilyesmire az, hogy megfordítani a szereposztást (ez is széleskörűen alkalmazott empátiás módszer). Én vagyok a nő, és nyomul a egy szerencsétlen, akit kedvelek, tisztelek, de nincsen kedvem hozzá. Megszánom? Belemegyek, csak, hogy ne legyek egyedül? Hát ilyen is volt, megbűnhődtem érte alaposan. Már nem csinálnám.

Szóval: vissza kell utasítani. Valahogy.

Meg van az, mikor az ember benne van a dologban nyakig, de ki akar jönni belőle. Akármiér. Teljesen mindegy.

Akkor is vissza kell utasítani.

Szóval az van, hogy ha nekem elegem van valakiből, akkor azt meg kell mondani. És az neki - rossz esetben - kurvára fáj. Ilyenkor az ellenfél szavazótábora hajlamos mindenféle csúnyaságot szórni rám, hogy én sunyi meg hűtlen meg szemét meg jellemtelen vagyok. Ami különben lehetséges, de ettől függetlenül, ha hitelesen akarom képviselni magam, akkor a másikba bele kell gázolnom. Elkerülhetetlen. Persze a módja az nem érdektelen, de asszem, ha  a másik érintett, akkor nincs fájadommentes, csak nagyon fájdalmas és kegyetlenül fájdalmas változat. Rosszabb szokott lenni az ún. kímélő bánásmód, meg az időhúzás, hátha agyonüti közben egy tégla és nem kell megmondani, stb. Barátibb az egyenes beszéd, ami viszont igazán kevés embernek megy jól.

Ez azzal kapcsolatban jutott eszmbe, hogy a minap írtam Árpiról, hogy tulképp hmm..., hogy is fogalmazzak, szóval egész idő alatt az történt, hogy ha kezdtük volna már jól érezni magunkat, vagy mondjuk én magamat, akkor ő zavarba jött, és a "szavai tőrjét" gyorsan a szívembe mártotta, nehogy nagyon beleéjem magam a dologba. Ez tényleg végig így volt. Sokáig azt hittem, hogy direkt csinálja. Eszelősen fájtak ezek. Először kiborultam, szakítottunk. Sokszor szakítottunk, meg újrakezdtük, aztán volt, amikor tisztázó levelet írtam neki, és voltak nagy tisztázó beszélgetéseink. Tehát miatta kezdtem el írni. Neki a leveleket. És miatta kezdtem el megpróbálni csontig őszinte lenni. Hogy ne pusztuljak bele ezekbe a késszúrásokba. Hogy értsük már meg, mi történik. Persze ilyenkor az ember mindig meghal kicsit. Belül. És a kérdés, hogy halott marad és úgy éli tovább az életét vagy újjászületik. És élve él tovább. A Werther a halva halást választotta. Akik nem tudnak megbocsátani, akik nem tudnak azon túllépni, hogy őket leszúrták, azok a halva élést. Nem lehet úgy újjászületni, hogy kapaszkodok a gyilkosomba.

De hogy a rákba lehet ezt megbocsátani?

Nagyon egyszerűen. Ölni tudni kell. Rájöttem arra, hogy a gyilkolás természetes. Sőt, elkerülhetetlen. És megint ott vagyunk, hogy a tabuk milyen kegyetlen és sunyi módon tudanak rombolni. Amikor nem a szívünk szerint élünk, magunkat gyilkoljuk. Amikor kegyetlenek vagyunk másokhoz, akkor őket. Ha húst akarunk enni, akkor azt, aminek a húsát esszük. Meg kell ölni. Háborúban az ellenséges katonát. A világ tele van gyilkolással. Az nem annyira különböző, mint elsőre látszik, hogy a testet vagy a lelket gyilkoljuk. A nyelv is használja mindkettőre ugyanazt a szót. Ha valaki engem akar és én nem őt, akkor kést szúrok a szívébe. És? Tehetek mást? Különben magamat ítélem halálra, ha maradok, nem?

Ott tartottunk, hogy hogy lehet megbocsátani? Hogy lehet megbocsátani a szélnek, hogy fúj?