Hanyagság csodálatos élete

Friss topikok

A London

2009.04.18. 16:42 | hanyagság | 2 komment

Mi a bánatos fityfenét is csináltunk a Londonba'? Komolyan, nem is értem, ilyen aggyal hogyan is lehet megélni ezen a földön. Na mer' mióta hazajöttem se csináltam semmit, és ezt különösképpen élvezem.

Vegyük sorra, például az élvezkedési mutató szerint:

1. Valamilyen színház, a Strand-on van, könnyen elérhető helyen.

Akkor Kathy és Jordankie éppen haza voltak küldve, merthogy "túl sokan vagyunk vérszívók" címszóval. Annyira égtem, mert mielőtt hazament, felköszöntött egy szép fehér virágcsokorral és fincsi ír csokival szülinapomon, ilyen virágcsokrot, ha nagyon megfeszülök se emlékszem, mikor kaptam utoljára. Talán azért, mert még soha. Na szóval megnedvesedett a szemem, de ilyenformán csak ketten mentünk már Attikával a színházba. Rudi nyilvánvalóan nem jön ilyen helyre, ez nem is kérdés. Én azért még időről időre felteszem neki mégis, hátha egyszer meglepődök, de az emberek - úgy látszik - nehezen változnak már ebben a zsenge korban is. Előre, az ellenállás jegyében :) !

Időben elindultunk, persze csak azért, mert Attika ilyen, fel kellett még venni a jegyet valami szervező irodában 7-ig és fél 8-kor kezdődött az előadás. A District linera kábé 20-25 percet kellett várni, ami még az Attika által  nagyvonalúan megítélt időtartalékból is kilógott, úgyhogy gyakorlatilag majdnem feladtuk, de azér a 45 fontért, amibe a jegy került, mégis végigjátszottuk a játszmát. Sikerült. Minden az utolsó pillanatban ugyan, de még pisilni is el tudtam menni, miközben Attika lazításul vett a büfében egy pohár bort. Egyet kettőnknek, mert annyi aprója volt csak, de az éppen elég volt, nekem már úgyis megvolt az alaphangulatom, annyira örültem az új lila-piros-rózsaszín csíkos, térd felett érő zoknimnak és a gyűrűmnek, amit aznap vettem a camden piacon. 

Joseph and the Amazing Technicolor Dreamcoat.

Na ezt néztük meg, nyilvánvalóan a mi nyelvtudási kondícióinkkal ennél komolyabbat és beszélősebbet nem érdemes, ahhoz meg drága a színházjegy, hogy bemenjek két órára csak a Ralph Finnes két szép szeméért, anélkül, hogy egy kukkot is értenék a darabból. Sajnos. De nem baj, pár nap múlva megvolt ő is, persze csak DVD-n, de legalább közelről. Különben az is nagyon érdekes volt, mert a film Lady Di sokadik üknagyanyjáról szólt, aki csaknem hasonló pácba került, mint ő, mikor hozzaáment az akkori herceghez (Ralph), csak ő akkor még nem vált el, mert az anyukája megtiltotta neki. Úgyhogy, bár egy időben volt neki szeretője, mégsem szenvedett autóbalesetet menekülés közben, de aztán, miután le lett tiltva róla, élete végéig édeshármasban éltek a férjével és annak szeretőjével. Na csak azért, mert a pasinak lehetett. Ralph megint hozta a formáját, és legalább olyan undorító volt, mint a Schindler listájában. Szóval zseniális. Láttuk még később a Csokoládét és az Ameliet is, mert Kathy még nem látta őket, mi viszont akárhányszor szívesen.

De a Joseph-nél tartottunk. Hát szívesen elmesélném, ha lagalább fél olyan színesen el tudnám, mint amilyen látványos volt, de nem tudom. Hasfájósra nevettem viszont magam rajta, a két legütősebb jelenet pl. az volt, mikor a Potifárné, aki egy egészen belevaló jó nő, elcsábítja a Józsefet, aki rabszolga náluk, és nyilván nincs sok választása, mint elcsábulni, na  és erre szerencsétlent  persze börtönbe vetik (na nem a nőt), a másik meg az, mikor az Evis Presleynek álcázott fáraó elmeséli a rémálmát a Józsefnek, hogy az fejtse meg és így József megmenekül a kivégzéstől. Kellő humorérzékkel még a biblia is fogyaszthatóvá válik, hihihiii. Állati jó volt, ha mentek a Londonba, menjetek el színházba, 20 font körül már van jegy a kakasülőre.

2. Contemporary art a Saatchi galériában. Most éppen közel-kelet a téma. Illetve nem a téma, hanem a forrás. Nehezéknek velem jött Rudika, asszem azért, mert valami egészen másra számított, pl. hogy veszek neki fülhallgatót meg farmergatyát vagy ilyesmit. Ezért kénytelen voltam a kiállítást úgy végignézni, hogy a fülem belezsibbadt a nyígásába, minden újabb teremért külön-külön kellett megküzdenem, hogy még abba is be tudjunk menni. Szerencsére számozva voltak, így sikerült egyet se kihagyni. Ez a termek számozása komoly előrelátásra utal. Különben lehet, hogy nem ártott az élvezetnek ez a Rudi nevű kis féltégla a hátizsákban, mert az ember mindig jobban tudja értékelni azt, amiért megküzdött. Szóval jó volt igazán. A 13. terem volt a legdöbbenetesebb. Önjáró tolókocsikban 13 egészen életszerűen haldokló öregember üldögélt, asszem viaszból voltak, a leírás szerint kísérteties hasonlóságot mutatva a világ politikai vezetőivel, illetve azoknak 80 és a halál közti valószerű állapotával. A tolókocsikon motor és érzékelők voltak, véletlenszerűen gurultak össze-vissza a teremben, időnként összeütköztek, szatírikusan modellezve a nemzetközi konflktusokat. Hideg volt, talán, hogy ne olvadjanak fel. És büdös. Olyan haldokló öregember szag. Nem tudtam eldönteni, hogy ez azért van, mert a viaszbábuknak ilyen van, vagy ez is a tudatos alkotás része. De mindegy volt, a gyomrom kellőképpen felfordult, még most is futkos a hátamon a hideg. No persze azért belebámultam két centiről mindegyiknek az arcába, mert ha lúd, hát legyen kövér.

Kifelé menet vettem még egy könyvet a shopban a Frida Kahloról, amit nagy élvezettel olvasgatok azóta is. Talán pont itt volt korábban kiállítása, amiről Ildi beszélt. Persze lehet, hogy nem, Kahlo már talán nem is contemporary :( De jó.

3. Még voltak a piacok. A piacok, amik magukkal ragadnak és olyan mérhetetlenül arcátlanul és szenvedélyesen képviselik a múlandóságot, hogy az megrázó. A piac az anyagi lét legmélyebb, legintenzívebb helye. Misztikusan anyagi. Megragad és nem enged. Meg kell élni, bele kell veszni. Van valami szexuális jellege. Ja, erre eddig nem is gondoltam.

..................................................

Ez az egész nagyon valóságosnak tűnik, mégis, már az indulás előtt, és aztán végig belengte valami furcsa valószerűtlenség érzés, ami számomra a lényeg volt, és ami miatt leültem ide írni, de amit nem tudtam eddig megfogalmazni. Kétségbe is voltam esve kicsit, mert éreztem, hogy nem igaz, amit írok, holott igaz.

Szóval az a lényeg, hogy én nem voltam kint Londonban. London nem számít, az egy hely a világon. Jó hely, szeretem is, de nem számít. Vártam, akartam menni, a fogaimat is kétségbeesve trancsíroztattam szét, csak hogy mehessek, a fájdalom ne tartson itt, ha már egyszer ott van az a repülőjegy. Sikerült is különben, kint már semmi bajom nem volt.

Felszálltam a gépre, ott leszálltam, Attika várt a nagy éjszakában, sokat késtünk, meg is fázott szegény. Örültünk egymásnak persze, mint mindig. De én nem mentem magammal. Itthon maradtam. A szívem-lelkem itthon maradt, minden ami éltet és fontos most nekem, az itt volt, és most megint nem a hely a lényeg. Valahogy elkezdtem élni, az ittben, a mostban, félve, óvatosan, mint ahogy én azt tudom csinálni, de élni. És nem vágyódtam el, se Londonba, se máshova. Tudom, hogy hihetetlenül hangzik, de a saját hétköznapjaimba vágytam vissza. Ez nagyon-nagyon durva. Talán azért kellett most elmenni, hogy ezt megérezzem. Egyszerűen nem voltam kint. Azért lehetett ez a Londoni történet annyira eseménytelen, punnyadós, mert nem volt bennem vágy semmire. Nem volt valódi motiváció, az a nyomás volt csak meg, hogy hát az ember nem akármikor lehet ott, és akkor menni kell. Nézni kell. Látni és átélni Londont. A gyerek őszinte, őbenne ez az elvárás szikrájában sincs meg. Ő nem játsza meg, hogy érdekli, mert tiszta. Én nem vagyok az. Én éreztem a saját közönyömet és reménykedtem benne, hogy legalább majd ő húz engem. Ki a pácból és be a Londonba. Hát nem tette meg, ehelyett PS-ezett. És egészen döbbenetesen én is majdhogynem azt élveztem a legjobban (a színház volt talán még ehhez fogható), ahogy ezek a little big planettel játszottak. Fényképeket gyakorlatilag semmi másról nem csináltam a 10 nap alatt, csak róluk, ahogy játszanak és a képernyőről, ahogy ezek a bájos kis lények lebegtek ide-oda a különféle félelmetes pályákon. Ez a tiszta igazság. És Atti is így volt valahogy, az utolsó előtti nap kezdett nyígni, hogy hát most kezdi megszokni, hogy itt vagyunk, erre már megyünk is el. Na, mondom, feltűnt végre, így egy hét után, hogy itt voltunk? Hihihiii... Szóval asszem, mindannyian el voltunk merülve rendesen a saját életünk kis bugyraiba és alig-alig tudtunk felpislantani belőle. És ez nem baj. Szerintem. A baj az lett volna, ha erre nem jövök rá.

Jaj, majdnem elfelejtettem, szenzációs a piros kockás gatya a jegesmedvékkel, csupa melegség és puhaság!!!

A bejegyzés trackback címe:

https://hanyagsag.blog.hu/api/trackback/id/tr671072879

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

nyunyika 2009.04.25. 04:47:03

Imadlak:)))) es irigylem a zoknid......hmm

hanyagság 2009.04.25. 09:42:06

@nyunyika: Te figyu, én szívesen neked adom, mert az én kis tuskó lábaimon úgyis elég viccesen néz ki, elég volt egyszer eljátszani vele, csak hát ahhoz találkoznunk kell, vagy mi. De ha ez közel-távol esélytelen, akkor írjál címet!!! Elküldöm ilyen pukkasztós borítékban.
süti beállítások módosítása