Na szóval az történt, hogy az Árpi törölt engemet a Skype-on. Ez engem szíven ütött. Tegnap este. Aztán e-mailben megkérdeztem tőle, hogy tényleg-e és hogy miért, és azt írta, hogy semmi különös, csak nem használtuk, ezért törölte. Ez is szíven ütött. Ma este. Mert kivételesen olyan történt, hogy ma egész nap nem volt net a dolgozóban, tehát nem tudtam megnézni az e-maileket. Nem emlékszem, hogy valaha is előfordult volna a dolgozóban, hogy egész nap ne lett volna net. Ez különleges helyzet volt, bár én csöppet se csodálkoztam. Vártam a választ a kérdésemre és csendben elnézést kértem a kollegáimtól, azok persze hülyének néztek, de hát jó ideje már úgyis erre gyúrok.  Az internet ugyanis meglehetősen érzékeny a mi történetünkre, bizonyította ezt már néhányszor. Ez lehet, hogy az indulatok erejét mutatja, de az is lehet, hogy csak közeli frekvencián mozognak és zavarják egymást. Nincs válasz.

Különben meg arról volt szó, hogy ez valami oldódással fog végződni. Nem így. Megint csendben kérdezem, hogy miért kellett még egyet belém rúgni, mikor én kussban voltam? Hetek óta életjelet nem adtam magamról. Tényleg csak ennyire futja az emberségből? Nem túl sok, ezzel szemben viszont nagyon kevés. A levelet a "szép napot" köszönéssel zárta, mint szokásosan, és ez a fordulat már eddig is összerántotta a gyomromat, hát ezután?  Elmúlik ez valaha? A "szép napot" nekem már örökre a közöny, hidegség és kegyetlenség szimbóluma marad? Talán nem, ha eddig az volt, lehet, hogy pont most fog a dolog megfordulni. Ez olyan mély, hogy ennél lejjebb már nincsen. A rossz emlékek szabaduljanak fel, ne maradjon tabu semmi sem. Ne legyen olyan kép, szó vagy bármi jel, ami bennem ezt a fájdalmat felemlegeti. Legyen minden szabad. Nem tudom, hogy megtettem-e mindent, amit lehetett. Szerettem volna szeretettel búcsúzni. De most így, első felindulásom utáni első nyugalmamban ez valahogy már nem megy. Az egyetlen, amit érzek az az értetlenség. Azt gondolom, hogy tudom én ezt jól használni, lehet ez az utolsó csepp a pohárban a megszabaduláshoz. Erre fogom, már amennyire tőlem telik. De akkor sem gondolom, hogy ez emberséges lépés volt. Nem keresek én többet motivációkat, nem bánom, hogy mit miért csinált. Az, hogy neki az utolsó lehelletet is ki kellett ebből a kapcsolatból préselnie, hogy ebben már ne maradjon semmi élet, ezt ő így akarta. És meg is tette. Nem könnyítette meg a dolgom. Bezárt valamit, ami nincs feloldva. Teljesen egyedül,  magamra maradtam, hogy ezt elsimítsam, pedig tudom, hogy annak idején azért találkoztunk, hogy ami fáj, azt együtt oldjuk fel, de ebben ő nem volt partner. Egyszerűen sajnálom, egyebet már nem tehetek.

Nekem most már egészen más dolgom van és azzal fogok foglalkozni. Ennek itt a vége.