Közben kiderült ám nagyon sok minden, például az, hogy nem is a fájdalomtól fáradtam el. Hanem a görcsös elfojtástól. Megtudtam, és igaznak találtam azt, hogy ez a megmerevedett, görcsös, feszült állapot nem érzés. Ez az érzés elfojtása, ez van helyette, mert ebben az esetben félünk az érzéstől, és befeszítve fojtogatjuk. Ez kurva fárasztó, tanúsíthatom.
Aztán elcsitult ez a dolog is, és ma reggel benéztem egy ajtón és megértettem, mitől féltem. De nem mondom el:P
Aztán feltettem még tegnap este egy elég buta kérdést és kaptam rá egy nagyon bölcs választ. Azért valamit tudok, nagyon okos és jó emeberekkel körülvenni magam. Ehhez értek, úgyhogy király(nő, na) már lehetek. :PP
Tehát a kérdés az volt, hogy van-e tökéletes elengedés? Mikor az elengedést az ember nemcsak rövid másodpercekre éli meg, hanem némi huzamosággal, vissza nem térő fájdalmassággal...? Van ilyen? Meg különben is, mi a túró az az elengedés? Ha már ennyit beszélünk róla. Szóval?
Nem tudom szó szerint idézni a választ, de mégis megpróbálom elmondani, mert lenyűgözött:
Hát az nem ilyen kizárás, hanem inkább valami olyasmi, mikor valakinek örökre helyet csinálsz a szívedben. (Dóra)
...
Ha valaki nagyon szeretné, hogy a körülötte élők foglalkozzanak vele, elmondják a szívük rejtett vágyait, akkor van egy tuti tippem: kezdjen el nagy átéléssel blogot írni, jusson túl a kezdeti bizonytalanságokon, mélyüljön el, és abban a pillanatban átlagon felüli intuícióval fognak akár a legtávolabbi szobából is odarohanni hozzá családja tagjai, barátai és üzletfelei, szépen egymás után, hosszú tömött sorokban, pár perces szüneteket hagyva, éppen a legösszettettebb mondatok fogalmazása közepén. Try it!
