Najóvan, azért ez már több a soknál. Hülye ez?
Eljött az ideje, hogy világosan leírjam, mi is történt, legalábbis az én megélésem szerint. Járok táncolni ugye. A Józsival kezdettől fogva kialakult egy kapcsolódás, ami először egy intenzív szemkontaktus volt, aztán követték különféle vonzalmat kifejező gesztusok. A félelmem az volt, amiről már homyálosan írtam egyszer, hogy megint úgy járok, mint már annyiszor, és megint behülyítenek, aztán visszalépnek. Tehát féltem, és ennek megfelelően az én válaszaim sem voltak talán egyértelműek, könnyedek semmiképpen. Aztán észrevettem, hogy már nem csak ketten vagyunk a ringben, Józsi beinvitálta a Dórit is (nem összekeverendő Dórával, akinek a levél szólt!), és Dóri örömmel csatlakozott. Józsinak szemmel láthatóan tetszettt az új felállás, elvégre két nő több, mint egy, ugyebár. Vártam és kezdem elbizonytalanodni, méricskéltem a gesztusokat ide és oda. Nem volt már kellemes helyzet, a félelem bennem egyre nőtt, és ugyan jelen voltam, de lemerevedtem. Joggal, azt hiszem. Az események szerencsére felgyorsultak, én úgy éreztem, hogy Józsi szívesen maradt volna még ebben az eldöntetlen helyzetben, hiszen amíg nem választ, addig még mindkét lehetőség nyitva van neki. Dóri nem tűnt ilyen türelmesnek, és magához húzta a megoldást, Józsi pedig megadta magát. Lehet, hogy nem így történt, de én ezt érzékeltem. Ez nekem nyilvánvalóan nagy pofon volt és ennek megfelelően elég szarul is éreztem magam. Erről is írtam. Ekkor "vigasztalt" meg a Dórával való beszélgetés.
Aztán zajlott az élet tovább és nekem más célom nem volt, mint hogy úgy éljem meg a dolgot elfojtás nélkül, ahogy nekem jólesik. Márpedig nekem az esett jól, hogy megtartsam tőlük a 3 lépés távolságot, ezután ne vigyem őket sehova az autómon és hogy ne bratyizzak velük. Nehezítésképpen ugye ott volt az a tény, hogy a közös táncműhelyt nagyon élveztem és nem voltam hajlandó lemondani az ott átélt örömökről. Magam részéről viszonylag jól szét tudtam választani a személyes viszonyt és a műhelyben való közös részvételt. Elfogadtam, hogy feszültség van köztünk és hogy ez megjelenik majd a közös munkánkban is. Nem bántam, bár valóban nem volt egy könnyű helyzet. Az ő részükről viszont azóta is folyamatos nyomást tapasztaltam és érzékeltem, aminek valahogy az a lényege, hogy én kvázi fogdajam el őket, adjam áldásmat a döntésükre, mindennek ellenére én ne utasítsam el őket. Ez időről időre kínos helyzeteket teremtett, amit hol elutasítóan, hol kicsit engedékenyebben kezeltem. A feszültség tegnap este tetőzött, mert óra közben is sok volt az egymás közti kontaktus és a bizonytalanság és a hatni akarás nagyon erősen érzékelhető volt. Józsi egész idő alatt nekem magyarázott, szinte végig rám nézett, és már-már nekem volt kínos, hogy nem tudok reagálni rá pozitívan. Aztán néhány kényszeredett mosolyt megengedtem, de nem jött szívből, ez tény. Kértek. Mind a ketten szinte könyörögtek nekem. Talán tettem én is olyan gesztusokat, amik félreérthetőek voltak, de végül is a falamat nem bontottam le. Mert nem érzetem, hogy az akarna következni. Vazze, mind a ketten elárultak, ez mindennapos dolog, nincs is ezzel olyan nagy baj, de bazdmeg, ne akarják még a bűntudatukat is rám tarhelni!!! Nem vagyok én se az apjuk se az anyjuk, se a helyi plébános, hogy áldásomat adjam bármire! A döntésük terhét vigyék ők, végre nem én cipelek valamit. A hazafele indulás nyúlós volt, mint a rétestészta, majd Józsi tettetett könnyedséggel odalépett hozzám, és puszizkodás kíséretében azt mondta nekem: "Tudom, hogy szívesen elvittél volna minket, de..." Közbevágtam: "Egyáltalán nem akartalak titeket elvinni..." és beszálltam az autóba. Ahogy elmentem mellettük, integettek. Számomra ez kész döbbenet. Hülyék ezek?
Vannak bennem értékelések és ítéletek, de nem súlyosbítanám a helyzetet azzal, hogy ezeket leírom, inkább szeretném elengedni. Érdekes fejlemény még az ügyben, hogy tegnap derült ki, hogy jövőre csütörtökön lesz az óra, mert az MMS akkor tud termet biztosítani. A csütörtök pedig asztrológia. Nincs ugyan kőbe vésve, de a lehetőség, hogy váalsztanom kell a kettő között, konkrétan nagy fájdalommal járt. Tudom, hogy szeptemberig sok víz lefolyik még a Dunán, és tudom azt is, hogy minden úgy jó, ahogy van. A tapasztalataimmal tudom, de a szívem bizonytalan kis bogyócska. :)
A közvetlen reakció, a közvetlen megélés. Azért marhára fontos, mert amikor az ember blokkolja félelmében vagy akármiben a közvetlen reakcióját egy helyzetre, akkor az egy elfojtás ugye. Az indulat akkumulálódik, és ha sűrűn teszem ezt, szóval ha szokásommmá válik, akkor ezek jól feltorlódnak, összesűrűsödnek, ráadásul jól össze is keverednek egymással. Nyilván, ezek után már nagyon neház lesz olyan helyzetekben adekvátan reagálni, amik akár egy kicsit is megviselik az embert. Hajrá, közvetlen reakció!
