Jaj, de édes:)

Na ez úgy volt, hogy izgalmas hétvégém volt egy izgalmas hét után. Aztán egy izgalmas éjszakám. A könyveket, amiket ez az ember írt, vagy róla írták, egyiket olvastam a másik után, hétvégén pedig aztán jól kipróbáltam. A könyveket azután is tovább olvastam, szerencsére van még néhány. Azt éreztem, hogy itt történik valami nagyon fontos, valami olyan, aminek a kulcshoz van köze. Nem volt elhessegethető. Hétvégén elég jól felszabadultam, aztán hétfő délutánra kezdtem kicsit beborulni. A feladat túl nagynak tűnt és én túl gyorsan meg akartam vele lenni. Nem igazán bíztam a türelmemben. Erre az történt, hogy táncikálás közben jól meghúzódott a derekam, a gyakorlatokat persze csináltam tovább, mintha mi se történt volna, mintha éppen nem tojnék be a fájdalomtól. De hát mi az egy ilyen gyakorlott aszkétának!

Másnapra teljesen beállt a derekam, és kezdtem fellelni összefüggéseket a pszichém és a testem nyavalyája között, bár a zavarodottságom ettől mit se csökkent, viszont alapos szorongás is úrrá lett rajtam. Ez a feladat túlnő rajtam. Azért annyira nem aggasztott az állapotom, volt már ilyen máskor is, és annak is vége lett. Most is így lesz. Nyugovóra tértem.

Valamikor éjszaka, vagy még sötét hajnalban felébredtem. Kurvára fájt a derekam. Mert az van, hogy ilyenkor marha nehéz megfordulni az ágyban, viszont sokáig egy helyzetben lenni is fájdalmas. Kidolgoztam egy módszert, amit kellő koncentrációval alkalmazni is sikerült: megfordulás közben, ha figyelek arra, hogy a keresztcsont tájéki izmokat lazán tartsam, a többi akármennyire feszülhet, szóval ha sikerül, akkor körbe tudok forogni egészen fájdalommentesen. Párszor meg is fordultam így, aztán eltűnődtem a dolgokon és rájöttem, hogy a derékfájásom pont abban a dologban segít gyakorolni, amiről azt hittem, hogy nem fog menni sehogy se. Az ember hajlott derékkal ugyanis nem tud fölényeskedni.

Hirtelen mély hálát éreztem a derékfájásom iránt. Szívből jövő mély hálát és megértettem, hogy ennek most nagyon fontos szerepe, helye van az életemben. Ez most egy nagy segítség. Boldog voltam. És ahogy ezt éreztem, hirtelen elolvadt a derekamban a fájdalom. Teljesen konkrétan, határozottan és egyértelműen szétolvadt. Nem fájt. Forogtam és nem fájt. A kulcs vazze. Ez a kulcs. Mert ha ezzel a derékfájással így van, akkor így van ez mindennel.

Ha mindennek szívből helyt adok az életemben, ha mindent elismerek, hogy jogosultsága és helye van, akkor boldog leszek. Akkor megszabadulok. Rájöttem. Nem, nem rájöttem, hanem tudtam, hogy így van.

És akkor belegondoltam, hogy ezt mire fogom használni. Na mire? Hát ez az. Arra gondoltam, hogy majd kinek mikor és hogyan fogok ezzel eldicsekedni és akkor majd biztos jól elismernek és szeretni fognak. Mert ilyen ügyes vagyok. Estem is pofára rögvest. Ezzel nem lehet eldicsekedni. Ezzel egyedül kell lenni, mert abban a pillanatban máris elolvadt. Sőt, már abban a pillanatban, ahogy felmerült és én megpróbáltam belekapaszkodni.  Arról nem is beszélve, hogy pont azt próbáltam vele visszaszerezni, amitől a derékfájással próbáltam megszabadulni. A fölény, elismerés. Körbe értünk? Körbe. Beláttam, nem jár ez nekem. Nagy tisztelettel és ijedtséggel visszakértem a derékfájást, kell az még nekem jó darabig, nem megy nélküle. Reggelre szépen vissza is jött, kicsit enyhült azért, pont annyit, amennyit egy éjszaka alatt javulhat egy ilyen derék. Nem szívatott meg jobban a kelleténél.

De a kulcsot láttam. Szóval az van. Azt nem vették vissza, hogy emléxek rá.

Visszaolvastam az előzőt, hát khm, khm. Ki hova is akar megfelelni? Annyira egyszerű ismerni a szabályokat és annyira semmit nem jelent az, ami csak a fejünkben van. Semmit!