Ez annyira szélsőségesen durva élmény, hogy komolyan elakad a szavam, és kénytelen leszek megválni bizonyos kétségeimtől. Nemtom, emlékeztek-e arra, mikor a jómúltkorjában, így egyik éjszaka elmúlt a derékfájásom oszt visszakapaszkodtam belé... nos másnap már én is alig hittem magamnak, de hűségesen megírtam, mert ez a blog egy dokumentum blog, leírom, ami velem történik, tekintet nélkül arra, hogy mennyire hihető vagy nem hihető, lehetőleg mindig naprakészen, friss élményből dolgozva, nehogy ádozatul essen az aktuális élmény az aktuális hangulat, és széljárás okozta átértékelődésnek. Szóval dokumentum, és mint ilyen, számomra nagyon értékes. Értékes abban az értelemben, hogy kiállok mellette akkor is, ha ez, - hétköznapi megfogalmazásban - a "hülye ez" vagy az "agydaganatod van?" kommentárt váltja ki a megfigyelőkből, azaz kiállok mellette akkor is, ha - hellingeri megfogalmazásban - kockáztatom a csoporthoz való odatartozásom jogát. Csak így bátran. Nem tenném ezt esztelenül, mert, mint mindenki másnak, nekem is elemi szükségletem az odatartozás. De valahogy úgy tűnik, van ennél sürgetőbb szükségletem is. Nevezetesen a szabadságom. Na ez volt a duma, és jönnek a tények.

Baszki, megint el kezdett fájni a derekam, de nagyon. A szombati próba után még semmit sem éreztem, de vasárnapra már beállt rendesen, a lellei strandon is inkább csak a padig mertem leereszkedni és meg sem próbáltam élvezkedni a fűben való fetrengésben. Kicsit merev voltam az elmúlt napokban, ami azt illeti. Párhuzamot keresgetve a lelki működésemmel két dolog tűnt fel. Az egyik, hogy megint közeledik a fellépés és egy súlyos derékfájás elégséges indok lehetne a kimaradáshoz. De ugye nem szeretnénk kimaradni abból, amiből legszívesebben kimaradnánk. Érthető, ugye? Túl nagy veszteség lenne. Na a másik meg pasi ügy, megint egy csalódás jellegű dolog, és a helyzet nagyon emlékeztet az előző derékfájás során átélt történtekre. Hmm:) De előbbre vagyunk már azért, pl. az előző történettel, előbbre vagyunk egy hellingeres táborral, egy örvénnyel, egy találkozóval egybekötött szembesüléssel, sok tűnődéssel és néhány elhatározással. Szóval, ha ezek után még mindig ugyanott tartunk, ahol 2-3 hónapja, hát akkor itt az ideje feladni.

(Most telefonált az ember, hogy kész a fűnyíró, hihihiii.)

De nem. Mert közben kiderült például... ehh... szóval elég tisztességgel kiderült, hogy jelen helyzetekben a szereplők valóban és egészen egyértelműen tükröt játszottak. A csalódás bennem van és az a kitapintható érzés, amire kezdek egyre jobban rálátni, mikor belémkukucskálok, az az, hogy nem tudom elhinni, hogy nekem jó is lehet. Nem fér a fejembe. És miután pedig úgy tűnik, hogy mégis az, akkor úgy csinálok, hogy bebizonyosodjon, hogy mégse. Fontosabb nekem baszki, hogy igazam legyen, mint a saját boldogságom. Ez egészen döbbenetes. A reakció a csalódásra persze mi más, mint a sértettség és elzárkózás. Na jobb, ha innen is odébbállunk, konstatálom, "ez sem az én kalandom", jut eszembe tükröm-tükröm kedvenc mondása.

Jah. De ebbe bele kell halni. Mi lesz most? Ha bele kell, hát haljunk bele, legyen úgy, most más úgyse megy, jöjjön, aminek jönnie kell, fájjunk ezerrel, sírjunk, dühöngjünk, legyünk utálatosak vagy kedvesek, ami éppen jön. Ne írjuk felül az érzéseket, ne ítéljük el és ne értékeljük át. Ez már egyszer egészen kiválóan bevált, próbáljuk meg megint. Vesztenivalónk már úgysincs, ami azért némi könnyebbséget jelent.

És úgy is lett. Volt sértettség. Jogos volt? Jogos, innen nincs visszaút, kész, vége. Szomorúság. Fáradtság. És a kurva derékfájás, tegnap már annyira, hogy bevettem két midetont és két algopirint. Azért az már a vég kezdete, ha én gyógyszert veszek be, ugyanis "szeretek" szenvedni (mielőtt még bárki elélvezne a magas labdától, direkt dobtam fel, tudjon róla... így már nem is olyan élvezetes, mi? :P). Szóval tegnap: elborító derékfájás, már gyógyszerek is, közeledő fellépés, este próba, napközben némi cívódás az emberrel, tiszta őrület! Emberrel kapcsolatban viszont megkezdődött egy puhulási fázis, de izééé…, szóval amikor végiggondoltam a napot, ő többször próbálkozott felvenni velem valamiféle fonalat, még ha kicsit esetlenül is. És ha még tovább belegondolok, elég utálatos voltam vele majdnem egész nap. Aztán ha mégjobban belegondolok, így esett jól. De már kezd nem így esni jól. Már nem esik jól, már mást szeretnék, már mosolyogni szeretnék rá, meg odamenni hozzá, meg izééé. Lehet, hogy mégse nincsen vége? Na de, figyu, hát haragudtam, meg jogosan, ez nem megy csak úgy, pikk-pakk. Hmm. Nem. Pikk-pakk talán nem. Akkor csak figyeljünk. De nem volt már mire, jött az idő, menni kellett próbára. Éppen ki is lehetett volna hagyni ugye a derekam miatt, és lehetett volna tovább rágódni ezen a szerelem dolgon, de valami azt súgta, hogy most nem ennek van ideje. Mert nem pikk-pakk. Ha ennek rendbe kell jönni, azaz, ha ez még rendbe jöhet, akkor az egyetlen tennivalóm pozitív megerősítéssel várni a fejleményeket. Bennem mikor múlik el teljesen az ellenállás, mikor nem érzem már azt, hogy torkomban a gombóc, mikor nyugszom meg teljesen és tudok felé bizalommal fordulni. Mikor? Nos azért lehet ennek a kérdésnek létjogosultsága, mert a tendencia valóban elindult ebben az irányban. A belső elégedetlenség és fájdalomcsíra, ami mindig fellángolt arra a gondolatra, hogy meginduljak feléje, szóval ezek a gátló érzések lépésről lépésre szorultak vissza és adták át helyüket az örömnek és nyugalomnak. Jééééé. Szóval, erre megyünk. Oks. Akkor talán várjuk ki, míg megérkezünk. Végre egyszer ebben a kurva életben legyünk türelmesek. (És azért ilyenkor eszembe jutnak az ideillő okosságok, és be kell látni, segítségemre vannak, nincs ezekkel semmi baj, ha konstruktívan sikerül őket használni, mint pl. „ha az ember igazán szeretne valamit, akkor megadja a kellő időt és bizalmat, hogy az akármi a segítségére siethessen ebbéli törekvésében”) Szóval vesztenivaló híján fogtam magam és eddig türelmes voltam. Kimostam egy csomó ruhát, mert nem volt már mit felvennünk meg felkötöztem néhány paradicsomot.

Nos hosszú távokról és nagy eredményekről ugyan nem számolhatok be, de!!! Ez a hozzáállás a következő eredményekkel járt eddig: először is tudtam tenni a dolgom, elég megfelelően, aztán jó kedvű voltam, szintén eléggé megfelelően, aztán írtam, amitől még jobb kedvű lettem. Ezen felül, nem kiabálnám el, de egész emberi és közeledő tendenciájú kommunikáció zajlott már ma le köztünk, és az, ami tulajdonképpen az írásra bírt, az az, hogy alig érzem nyomát a derékfájásnak. Napok óta először simán le tudok hajolni a kukához, hogy kiöntsem a kávézaccot, le tudok hajolni a földig és fel tudok állni a székből majdnem úgy, mint azelőtt. Na várjá, megnézem mégegyszer, mert az ördög nem alszik, hátha azóta már megint nem megy... nahh, megy, vazze, kicsit még feszül, kicsit még érzékeny, de az a fajta, az az egy bizonyos mozdulatra jelentkező elviselhetetlen fájdalom elmúlt, bárhogy tudok vele mozogni, lehajolni. És ez tegnap még elképzelhetetlen lett volna.

Nem kímélek meg senkit a következtetéseimtől, akit nem érdekel, itt abba lehet hagyni.

Tehát az egyik az az, hogy a derékfájásom nyilvánvalóan és pontosan azon a ponton szűnt meg, amikor sikerült megmozdítanom egy "jól" bevált bezáródós, elmenekülős, feladós viselkedésmintát, és egyszerűen csak lehetőséget adtam valami más típusú, mondhatni megengedő, nem kizáró folytatásnak, megoldásnak. Ez nem kérdés, ez így van, érzem belül a fonalat, ami a két dolgot összeköti.

A másik, hogy én nem vagyok okos, és VALÓBAN nincs fantáziám. Anyu, be kell lássam, ebben mégis igazad van. És pont ezért van az, hogy viszont alkalmas vagyok arra, erre, szóval a dokumentarista írásra. Arra, hogy változtatás nélkül tudjam leírni azt, amit megéltem. Nos pontosan azért, mert nekem soha nem jut eszembe semmi más, és konkrétan alkalmatlan vagyok történetek kitalálására. Ezt így lehetett eddig is tudni, és amit én mindig, mint valami születési rendellenességet éltem meg, csonkaságot, hogy valami hiányzik belőlem, amit úgy csodálok másban, aminek a hiánya egy életre képtelenné tesz engem az alkotásra. Szomorú dolog. És most leesett, hogy ebben az esetben, mikor én azt játszom, mert azt játszom, hogy leírom, hogy mit élek meg, csak azért, hogy követni tudjam az eseményeket, szóval ebben az esetben a fantáziátlanság, a valósághoz való megveszekedett ragaszkodás segítségemre van, és végre erény színben tűnhet fel. Nem tudom igazából szavakkal megfogalmazni, hogy ez nekem mekkora örömet jelent. Nem próbálkozom, mert a valóság nyomába nem tudna érni. Jó vagyok valamire.
 

Csók :)
 

Csak még egy kép, bár lehet, ez a lényeg: út, sportpálya, akármi. Valahol nem túl messze ott áll valaki, akihez oda szeretnék menni. Az odavezető út tele van akadályokkal, én úgy élem meg először, hogy képtelenség ezen átkelni, ezek elvonják a figyelmemet, energiámat. Tekintgetek ide-oda, mitévő legyek. Az akadályok hozzám tartoznak, nekem van velük dolgom, mutogathatok neki, ti. az "útonállónak", hogy hát ezzel most mit csináljak, de ettől nem leszek hozzá közelebb. Akkor arra gondolok, hogy jól van, hát akkor induljunk el, meglátjuk, mi lesz. A csomagokkal megpróbálok megbirkózni, lehet, hogy eltart majd egy darabig, lehet, hogy valamelyik nagyon elvonja majd a figyelmemet, de nincs jobb ötletem. A csomagok az enyémek, nem fogom ráfogni, hogy ő tette őket oda. Magaménak elismerem, és megpróbálok átkelni rajtuk. Ha valamelyikkel túl hosszasan időznék el, majd felnézek, és emlékeztetem magam, hogy hova és miért is indultam el. Lesz, ami lesz.

A képek sokat segítenek egy ilyen egyszerű teremtésnek.