Arról beszéltem neki, hogy csak lámpavastól lámpavasig kell, hogy kitartson a hitem, mert alattuk olyan szép világos minden, csak közben bizonytalanodik el az...
Erre megkérdezte, hogy mi ez, Jehova? vagy valami más? azzal a szokásos gyilkos cinizmussal a szemében, amit hálistennek alig láttam, csak a bőrömet égette az újdonsült kék napszemüveg mögül...
El kellett kedvetlenítenem, mindez saját kútfő, nem kell nekem ehhez templomba mennem.
Annál rosszabb, mondta, és valamiért azt már nem jegyeztem meg, ami még ez után következett. Természetesen levegőt alig kaptam. Ami volt, azt bentartottam, minden cseppje kincs és próbáltam összeszedni magam, közben agyam lázasan dolgozott a védőbeszéden. Hátha megérti, hátha egyszer végre valaki megért! Lassan kicsit jobb lett, már tudtam lélegezni, szép fokozatosan, egyre mélyebbeket és a kezem remegése is alábbhagyott. A védőbeszéd első pár mondata megfogalmazódott bennem, és már a megszólalás előtti utolsó mély levegő tartott befele a tüdőmbe, tudván, hogy muszáj elkezdenem, mert végig úgyse tudom előre összerakni, hiszen képességem csak pár mondat megjegyzésére korlátozódik, a jószerencsére kell bízzam magam azután... de... szóval mikor éppen megszólaltam volna, jött a pincér valami halaszthatatlan kérdéssel, vagy a Dóri ébredt fel, vagy a fene tudja, a sors éppen kit vagy mit küldött oda, hogy a szó mégis bennem szakadjon.
Hm... Türelmesen vártam, míg a zavaró tényező megszűnik. Közben tűnődtem. A zavaró tényező lassan elmúlt, kielégült, mindegy, megtette dolgát és eljött az én időm:
"Szóval azt akartam mondani..."
néztem a szemét... a napszemüveges szemét... azt a bénító szemet és lassan leesett...
"ehh, semmit, nem is akartam mondani semmit, falra hányt borsó..." legyintettem és elnevettem magam.
Ekkor először, hogy életemben vagy aznap, nem is tudom, de megjelent a szemében valami elismerésféle... még talán szóvá is tette...
...de már nem számított, addigra már megkönnyebbültem, nagyon megkönnyebültem:)))
