Hanyagság csodálatos élete

Friss topikok

Mi folyik a Csap utcából? (:P ne erőlködj, ezt kevesen érthetik)

2009.08.19. 22:41 | hanyagság | Szólj hozzá!

Na hát úgy tűnik, hogy szerelmes vagyok. Persze ilyet nem szabad leírni, mert amit az ember leír, az abban a pillanatban válik hamissá. Na. De ha ez igaz volna, akkor már, ugye, nem lennék szerelmes, mert hiszen leírtam. Hihi... Most akkor mikor is hazudtam? Na jó, tévedtem? Semmikor. Igaz mindkettő és mégsem működik. Nem így működik.

Az, hogy mégis itt ülök a gép előtt, az azért lehetséges, mert ő most éppen beteg, és valamiért kicsit undok velem. Azt mondja, okozati összefüggés van a kettő között, de szerintem ez duma. Indokozati legfeljebb. A völgyek a hegyeket követik, a hegyek pedig a völgyeket. Szóval nem vagyok nagyon vidám végül is, de reménykedjünk benne, hogy tényleg a láztól ilyen és hamarosan meggyógyul. Már csak azért is, hogy jobban legyen, ugyebár.

De erről nem írhatok többet, nem is erről akartam igazán.

Volt egy idő, nem is olyan rég, amikor a csapból is az folyt, hogy a genelális problémám az apámhoz vezet, oda kéne visszamenni valójában és amíg ezt a dolgot nem teszem rendbe, addig ne is reméljem, hogy valami pozitív fordulatot vehet az életem. Nyilván ebben a pasi ügyben persze. Tény, hogy ezen a téren mereven álltak a dolgok (na nem azok, amikre gondolsz), szélcsend volt, semmi se mozdult. Jó kislány voltam, haladni akartam, hát találomra kicsit gyakrabban felhíttam apámat, de sem jobb, sem rosszabb nem lett a helyzet. Jobban voltunk, mint életünkben valaha, nem nagyon éreztem, hogy ezen még srófolni lehetne. Az az igazság, hogy ráadásul mikor csak jókislányságból hívtam fel, valódi belső motiváció nélkül (mert talán egyszer-kétszer ez is előfordult), akkor még lelkifurdalást is éreztem. Ami elég biztos jele annak, hogy nem oké, amit csinálok. De akkor most mi a lófasz van? Jön valami elmélet a csapból, gyakorlati útmutató nélkül. Így hát legyintettem egyet, aztán aszontam jó meleg nyár van, tegyük le a könyveket, mert kezd a dolog veszélyessé válni. Kánikulában nem szabad túlzásba vinni az agyalást. Az is igaz, hogy máskor se, erre majd figyelünk eztán is.

Ez a pasizás dolog annyira kilátástalanná kezdett válni, hogy kezdtem az esélytelenek nyugalmával kezelni a dolgot. Ez nem volt különben annyira rossz. Továbbá felfedeztem magamban rögzült képeket, talán lehetne őket nevezni kényszerképzeteknek, amik - lassan nyilvánvalóvá vált - durva akadályokat képeztek bennem. Teszem azt, valakiről azt hittem, hogy ő az igazi, de ő nem hitte rólam, tehát ez akkor nyilvánvalóan egy patthelyzet volt. Valamit fel kell belőle adni a továbbjutás érdekében. Konkrétan megint felhívtam az embert, azzal a szent elhatározással, hogy addig nézem, míg elhiszem végre, mi a valóság. Hogy ha ez, akkor végre télleg meg tudjak szabadulni tőle. Nézni azért, hogy lássak. Szembesülni. (Ezt nagyon nehéz volt ám elhatározni, volt benne nagy levegő, meg minden, emlékszem éppen a Fogarasi út leágazásánál lévő vasúti híd alatt mentem át...)

Ez aztán itten nagyon izgalmas volt, ugyanis a telefon után pont azt éreztem, hogy dőlök vissza, és ez megint nem szabadulás lesz. Nem is mertem, csak két hét múlva találkozni vele, és hát nagyon gáz volt. Nagyon rosszul éreztem magam. Én nagyon zavart voltam ő pedig nagyon zárt és folyton hárított. 3 óra kínszenvedés volt. Mikor elváltunk, nagyon nem éreztem azt az oldódást, amit vártam eredetileg ettől az akciótól. És akkor jött egy mondat, ami köré íródott egy levél, és ezt elküldtem neki. Nem publikus, de szerintem nagyon rendben lévő kis levél volt, nekem őszinte örömöt okozott megírni:)))) Ekkor nagyon megkönnyebbültem, kimondtam benne azt, amit akkor gondoltam, és teljesen függteleníteni tudtam magam attól, hogy erre vajon hogy fog reagálni. Sejtettem, hogy sehogyse. Így is lett. Aztán később megint adódott egy alkalom, mikor leülhettem vele meginni egy kávét. Ilyen, kicsit irányított alkalom. Hasonlóan fájdalmas, de már sokkal kevésbé viselt meg és kezdtem végre látni azt, amit akartam. Azt, ami van. És utána kezdtem végre leoldódni. Róla és a kényszerképzetemről.

Nos, ezek a részletek, de csak az érthetőség kedvéért. A történet nem önmagáért érdekes, hanem azért az konklúzióért, amit átéltem, amiért valójában szóba hoztam, és ami a későbbiekben még többször megerősítést nyert: hogy ugyan nem irányíthatunk minden történést, minden kis momentumot az életünkben, hiszen nagy áramlatok kis porszemei vagyunk, de az, hogy milyen elhatározással megyünk neki  egy dolgonak (természetesen a valóság iránti maximális alázattal), az meg fogja határozni az eredményt. Akkor is, ha közben az akadályok, a késleltetések el is bizonytalanítanak. Akkor is, ha időnként azt érezzük, hogy az erőfeszítéseink teljesen feleslegesek és reménytelenek. Ha én azt mondom, hogy én azért megyek oda, mert látni akarok és oldódni, akkor előbb-utóbb látni és oldódni fogok. Ezek varázsigék. Kipróbáltam. Máskor más ügyekben is működtek.

De van még valami, valami fontos. Ezen a ponton összeér a két történet, ami a csapból folyt és ez az eloldós. A minap megint Dórival beszélgettünk, és közösen jutottunk ugyanarra az eredményre: akinek felnőtt korában még rendezetlen ügye van az apjával, anyjával vagy a nénikéjével, annak nem biztos, hogy ezt az ügyet konkrétan magával az illetővel kell elintézni. Hiszen azt a motivációt, amit kisgyerekként érzett az ember (lánya), már hiába keresi felnőttként magában. Én pl. közel a 40-hez már nem arra vágyok, hogy apukám megpuszilja a térdemet, ha beütöttem, hanem, jó esetben, egy egyenrangú partnerre vágyok, vagyis szeretném, ha lenne mellettem egy jó pasi. Ha leragadtam mondjuk az apára hiába várás kielégületlenségénél (mert monnyuk nem pont úgy szeretett, ahogy én szerettem volna, ha szeret), akkor ilyen jellegű kapcsolatokat fogok bevonzani. Szóval ebben tudom átélni és tudatosságomtól függően feloldani azt a mintát és fájdalmat, ami a gyerekkoromhoz kötődik és amit akkor nem tudtam. Úgy tűnik, hogy felnőttként ez a pálya már a párkapcsolat, motiváció is sokkal inkább ebben van, és a választásaink úgyis addig tartanak ebben a témakörben, míg el nem tudjuk fogadni szívből, hogy annyit kaptunk a szüleinktől, amennyit kaptunk és nem lehetett többet. Tehát a minta megélése és feloldása a lényeg, nem pedig a szereplők maguk. Ezzel persze együtt kell hogy járjon az is, hogy a folyamat során javul a viszony az illető szülővel is, hiszen, jó eseben, szépen eljutok oda, hogy már nem várok tőle mást, már nem neheztelek tovább rá azért, hogy valamit nem tudott megadni nekem, amire vágytam volna. Ez lenne mondjuk az első lépcső egy lehetséges egyenrangú és valódi párkapcsolathoz.

...

Na szóval, ez a szerelem szerencsére nem múlt el attól, hogy leírtam, reméljük mástól se fog:)))) Türelem, bébi.

A bejegyzés trackback címe:

https://hanyagsag.blog.hu/api/trackback/id/tr391324417

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Nincsenek hozzászólások.
süti beállítások módosítása