Tegnap egy könyvben arról olvastam, amit a múlt pénteken átéltem. Pontosan azt, hogy levegőnek néztél, semmibe vettél. Én kérdeztem valamit és te nem méltattál válaszra. A könyvben azt írták, majd szó szerint, hogy válaszoljunk, ha kérdeznek. Mert annál kevés elviselhetetlenebb dolog van, mint amikor semmibe vesznek. A lélek ezt nem viseli el.

Hogy ez így ismét felmerült, újra átpörgettem magamban az eseményeket. Kérdeztem, te nem válaszoltál. Fél nappal később felróttam, hogy miért nem, akkor te azt írtad, hogy nincs időd, de a kérdésre nem válaszoltál. Három nappal később te hoztad fel a dolgot, hogy miket is írok én neked, de addigra levontam a következtetéseket és mondtam, hogy hagyjuk, úgyis elég egyértelmű a válasz. Te magyarázkodtál, hogy nem megy az sms, bütykösek az ujjaid. Néhány nap múlva megint szóba került a dolog, és te aszontad, nincs szó arról, hogy te semmibe vennél engem, ne törődnél velem. Csak hát, időőő, meg ilyesmik. De nem válaszoltál. Majd kis idő múlva erőt vettem magamon és felhívtalak, hogy végül is a válasz még mindig nem hangzott el. Mondtam, hogy kérdést azért teszek fel, mert tudni szeretném a választ. Megint magyarázkodtál, hogy de hát én azt mondtam, hogy hagyjuk, nem érdekes, és hogy ebből te azt vontad le, hogy nem baj, az én célom nem volt más, mint hogy megalázottnak érezzem magam, és ezt elértem, tehát elintézettnek tekintetted az ügyet. Aztán, ezek után nagy nehezen mégis válaszoltál. Viszonylag korrektül.

Visszaemlékszem, mikor mondtad nekem, hogy „arról nincs szó”… minden alkalommal, amikor ezt mondtad, utóbb mindig kiderült, hogy pont arról volt szó.

Nettó vérszívás, de egy szavam nem lehet, én tartottam oda a nyakam. Ami téged persze nem ment fel. De most már fáradt vagyok. Elég volt. Amit kaptál, váljék egészségedre. Már nem is sajnálom. Vigyed. Csak menj.