A nevem némi magyarázatra szorul… közelállóim nagyjából talán tisztában vannak az eredetével, de lehet, hogy a blogot esetleg távolállók is látogatják. Nekik.
Ezt közelállóim nem kis malíciával fogadták és használták, mert jól rám ismertek benne. Tudták, hogy mellettem csak a kaktusz marad életben és a diffenbachia, akik köztudottan takarékosan bánnak vízkészleteikkel. A gyerekeknek az volt a szerencséjük, hogy kellő mennyiségű életösztönnel jöttek világra, és kiharcolták, ami nekik jár. Miután a hűtőajtót is ki tudták már nyitni, többé nem fenyegette őket az éhenhalás veszélye.
Amit én vittem, az Richard Bach-tól "Jonathan, a sirály" volt. Az, hogy ez egy mese, igaz. Az, hogy a mese valóság, nekem az is igaz. Neki nem. Nyilván célzatosan vittem neki, de nagyon úgy néz ki, hogy nem tudom a falait áttörni vele. Nem vagyunk egy hullámhosszon, annak ellenére, hogy nyilvánvalóan nagyon kedveljük egymást.
Ami könyv előttem van, az szerinte egy nagyon csúnya libafos színű könyv, legalábbis így harangozta be. Ehhez képest szerintem fűzöld, köze sincs a libafoshoz, mire azt mondta, hogy hát igen, ő azért gondolta, hogy a libafos fűzöld, vagy hogy a fű libafoszöld, mert a liba füvet eszik és akkor nyilván olyat is fosik. No, ezt kiveséztük. Mindenesetre nem nagyon csodálkoztam, mert számtalanszor szembesültem már a ténnyel, hogy a pasik nem ismerik a színeket.
Közjáték: már sötét van odakint, Rudi most jött haza, lehajintotta a biciklijét az udvar közepére és hátra ment a szobájába. Zsoltika bejött hozzám és tájékoztatott erről a tényről. Kértem őt, hogy szóljon a Rudinak, hogy ne már, de Zsoltika csak előre hívta, mert nem akart vele komolyabb konfliktusba kerülni. Rudika erre előre tolta az arcát: "Rudika, légy szíves vidd hátra a biciklit, később már nem lesz hozzá kedved meg elfelejted, miegymás..." Rudika némi hezitálás után elindult, kihívóan visszanézett és megkérdezte tölem: "Verekedni akarsz?" Majd hátravitte az ominózus biciklit. Zsoltika ezután megint előkerült, és csodálkozva kérdezte, hogy ugyan mit mondtam neki, hogy ilyen hamar hátravitte, és megjegyzte, hogy neki ezt biztosan nem sikerült volna ilyen hamar elérni nála. És elismeréséül nyomott egy puszit az arcomra. Vagy lehet, hogy az már Rudi volt, aki közben visszért és barátságosan megkérdezte, hogy hogy vagyok? Vagy talán két puszit is kaptam? (közjáték vége)
Szóval a liba, akarom mondani, a fűzöld könyv: Jókai Anna "Ne féljetek" című könyve. Nyilván rögtön beleolvastam, elsőre tényleg csak csak pár mondatot. Hát. Hasonló rossz érzés járt át, mint amikor kedves barátommal szoktuk folytatni elvi vitáinkat.
Újabb közjáték, azaz az élet: Rudika tett egy kört a szobámban ismét: Szija, Jita babi, gépelget a Jita babi... elment, eljuthatott a Zsolt szobájáig, mert Zsozsi ordít, hogy Rudi ne kapcsold föl, mire Rudi tovább provokálja azzal, hogy édesdeden le Zsozsibabizza... Rudi megint visszakanyarodik hozzám és sajnáltatja magát, aszongya, hogy éhes, csináljak neki krumplipürét, nincs foga, aszongya. Legutóbb még volt, de mindegy, ha felteszi főni a krumplit, csinálok neki. (többet nem írom, hogy vége, úgyis feltűnik)
Elm-élet: A rossz érzés...
Élet: Zsozsó ideült mellém, megkérdezte, hogy miért így írom: elm-élet, szerinte csak én fogom ezt érteni... szerintem nem biztos. Az élet eluralkodik..., meddig kell főni a krumplinak? Sokáig, legalább fél órát. Az nem is sok, Rudi szerint. Ennek örülök. És kell rá födőt rakni? Nem árt, úgy gyorsabb.
Elm-élet (érted?):
Nem jut idő az elméletre, ez nyilvánvaló. Tudod, hogy tudok alma után fütyülni? Így Zsolt. Nem sikerül neki:) Jólvan, gondolom, akkor sok almát egyél eztán. ... Jól van na. Te még nem hallottad fütyülni, éles, fülsértő hangon tud, már bocsánat, még ha a gyerekemről is van szó.
Zsoltika átölel és szomorúan megjegyzi, hogy de kár hogy dolgozik a Julcsi. Jobban fogja utána érzeni magát tőle, vigasztalgatom a kisgyereket.
Felváltva jönnek be hozzám. Beosztják. Rudika egy kis előételt eszeget, csámcsog itt mellettem, kukoricasalátát. De a bors hiányzik belőle. Jól főz, előny is származik abból, ha az embernek hanyagság az anyja, vigasztalgatom magam.
Julcsi mikor jön? hangzik el a gyakran ismételt kérdés (GYIK).
Hűha, most jön a másik: ma kezdődött a sziget (én aszittem már vége, aszittem megúsztam már, de tévedtem), szép lányok vannak ott, meg én nagyon szeretlek téged, anya, tudod, és nagyon szeretnék legalább egy napra kimenni a szigetre...
- kivel?
- gazsi...
- hú vazze, tök jól hangzik, gazsiról még eleddig nem hallottam
- te, ezt anya írja közben!
- a francba, fenn leszünk a neten bazmeg... és elrohan
- szerintem, anya ne írj ilyeneket... jóvan én is írok egy blogot, szexmániás anyám van, na?
- írd ezt, ha ennyi eszed van
A sziget téma kicsit elnapolva, ezzel jól elijesztettem őket. De legalább tudják. Végül is mindig tudták, hogy nem vagyok normális, ez sosem volt titok. Szexmániás viszont nem. A félreértések elkerülése végett.
- Te hülye vagy? Őszintén? Na jó, nem szólok bele.
Ezzel Zsozsóka ismét el.
Teljesen kiestem az elméletből:(
a rossz érzés, az a hidegség... olyan nehéz megfogalmazni, amit a kő materialisták, vagy inkább a durva cinikusok szavaiból érzek, az amikor degradálva érzem az életet a puszta anyagra, hormonokra, hájra, húsra, ahol a szépség illúzió, mert csak messziről látható és illékony, photoshop trükk, és a szeretet szó nyálas, nem létező, csak vágyott fogalmat takar. Mert múló. Nem, ami múló, az a vágy, főleg, ha beteljesül. És ez a csalódás, az elmúlás felett érzett csalódás betokozza az embert, mert ami múlik, az nem is létezik. Vagy inkább ne is létezzen. Hogy ne fájjon a múlása. Mint az életé. A gyengéknek kell csak kapaszkodó, mi el bírjuk viselni, hogy nincs örök élet, hogy csak sivárság van és pusztulat. Mert mi elég erősek és önállóak vagyunk hozzá. Titeket, akik gyengék vagytok, vallásokba és túlvilági ígértekbe kapaszkodtok, nem ítélünk el, éljetek a kapaszkodókkal, szükségetek van rá. Persze, fontos, hogy mindenki találja meg a neki való világképet.
Érzelmi felelősség? Van felelősségtudatom, ha rám marad egy állat, élete végéig gondoznom kell. Ja az emberek? Ugyan, majd találnak mást, ők képesek rá, odébb mennek eggyel, nem szorulnak rám. De az állat, az más. Az kiszolgáltatott.
Bocsánat, kicsit elragadtattam magam. És össze is kevertem dolgokat, talán mert bennem összefüggenek. És lehet az is, hogy igazságtalan vagyok. Sőt valószínű. Miért hiszem, hogy kedves barátom így gondolkodik? Én vetíteném ki rá? Jó, van benne valami, abban is, hogy valamennyire így gondolkodik és abban is, hogy kivetítem. Kivetítem azt a belső harcot, ami magamban belül folyik. Nyilván, különben nem érintene a téma ilyen érzékenyen.
Ami megráz, az az érzketelenség, hidegség, kegyetlenség. Mert van bennem is és mert engem is megkínoztak vele. Csúnyán. És nem szeretnék ilyen lenni. És nem szeretném, hogy ilyenek legyenek velem. És meg tudom-e csinálni, hogy ne legyek ilyen és el tudom-e kerülni, hogy velem valaki ilyen legyen eztán?
Ezt nem tudom. Csak szeretném.
Visszatérve a könyvre, tényleg csak pár sor volt, amit elolvastam belőle eddig, de nem tetszett. Kedves barátom fogalmazta meg jól, hogy olyan, mintha nem szeretné a szereplőit, ők se szeretnek, bár szeretnének szeretni...
Mikor indult haza, bekukkantott hozzám, hogy megjelöljön egy részt, amit feltétlen érdemes elolvasnom, mert az egészet úgysem fogom tudni, az én gyenge lelkem nem fogja bírni úgyse (ezt gyengédségből mondta. gyengédségből mondta?). Nem gyenge az, csak érzékeny, mondtam, a kettő nem ugyanaz.
A rész az volt, mikor az öregedő házasok (párok) szeretkezését írja le. Mikor már igazán egyik sem kívánja, csak azt hiszi, hogy a másik igen, illetve én azt éreztem, hogy az egymás iránti vágy maga valóban totál hiányzott a dologból, viszont mintha a vágy utáni vágy kényszerítette volna őket rá, hogy mégis erőltessék a dolgot. Siralmas volt, szó se róla.
Ez következik, mondja, ez az öregség. Szerinte így kell gondolkodni, az életet látni, ezzel a naturalizmussal, így, mindent lecsupaszintva. Valahogy így mondta. És csak külön kérésemre tette hozzá, hogy szerinte, mert neki úgy tanították, hogy hülyeség azt hozzátenni, mert nyilván, hogy szerinte, ha egyszer ő mondja. Istenem, mennyi hülyeséget tanítanak az iskolában! ... Szerintem.
(Hallottam már valahol ezt a nyűgös öregember szöveget, nem nagyon kajáltam szívesen akkor se és a végén nagyon rá is fáztam. Nem vagyok már vevő rá.)
Valami nagyon hiányzik ebből a nőből (vagy csak ebből a könyvéből?), nem olvastam tőle semmi mást se még. Idegesít.
Szóval kedves barátommal nem igazán vagyunk egy hullámhosszon, bár nyilvánvalóan nagyon kedveljük egymást.
Megpróbálom elolvasni a könyvet, lesz, ami lesz, és majd beszámolok róla, hogy sikerült.
Most inkább tornázok. És ha már leírtam ezt a nyilvánosság előtt, akkor nem találhatok kifogást:) No, persze, a krumplipüré után.
