Mélyen elgondolkozom a névváltoztatás lehetőségén, kedves Miklkemakkocska :-*, és akkor ez most helyesbítés is egyben!
Hát lehet, hogy ez most így nem fog nekem menni, hogy közben a Traviatat hallgatom...
A ma estének pont így kellett történnie, ez utólag teljesen nyilvánvaló, közben nem volt az. Éppenséggel több ízben lett volna alkalom hisztizni, felállni és félbehagyni.
"Van szíve önnek? Szívem? Van talán." - mondom, nem fog ez így menni, hogy hallgatom közbe' ... csak éppen nem vagyok képes kikapcsolni.
A hét közepén kiderült, hogy pénteken és vasárnap színházba megyek, méghozzá egy igen-igen jó színházba, a Radnótiba. Ez itt a reklám helye, bár nincs szüksége rá, hiszen 108 %-on dolgoznak, azaz a tűzoltó széken is rendszerint ülnek. Ha van ilyen.
Jó hétvége lesz ez, dörzsölgettem a kezem. Aztán csütörtökön Ildi mellékesen megkérdezte, hogy nem kell-e nekem két jegy a Tarviatara, Bozsik Yvette-ék táncikálják el. Éppenséggel kellene, bár ez azért kicsit túlzás, de végül is nem ütközik semmivel, még fürödni is lesz időm az előadások között. Igaz, hogy kicsit beteg is vagyok, de az se baj, napközben majd fekszem, pihizek, oszt majd kibírom este valahogy. Na jó, de kivel menjek? Így hirtelen?
Hát monnyuk anyuval, szereti a Traviata-t, a táncot, engem, és különben is mingyá megy Egyiptomba. Egyértelmű. Jön is, minden kerek.
Szombat délelőtt azonban anyu elhaló hangon hívott és hosszú történetbe kezdett, amiben szó volt a magas vérnyomásáról (ez rég megvan), ékágéról, maszek kardiológusról 18 ezerér, alapos kivizsgálásról, meggyőző diagnózisról és sok receptről. Amiket vesztére ki is váltott és némi hezitálás után be is szedett. Na, ezek között is volt minden, úgy mint antidepresszáns, nyugtató, szívritmusszabályozó, és korábbról még valami vérnyomáscsökkentő. Ezek biztos, a többit csak azért nem említem, mert nem emlékszem rájuk pontosan és nem akarok mellébeszélni. Az eredmény viszont az lett, hogy nyűszítve forgolódott és nem aludt egész éjszaka a derékfájdalmaktól, annak ellenére, hogy úgy bekábult, hogy csak kapszkodva tudott közlekedni a lakásban. Nos, nem valószínű, mondta, hogy jönni tud este. Pedig tudtam, hogy nagyon szeretne. Adtam neki még egy kis időt, pihizzen 2-3 órát, és ha akkor se lesz menetképes, akkor kerítek valaki mást helyette.
"Titkon kértem őt egy szóra, ó ha nem jön, ha meg se hallgat?"
"...hulljon le hát az álarc, ti legyetek a szemtanuk, minden ember lássa, hogy én kifizetem e nőt!"
Egy óra felé hívtam anyut, hogy mi a pálya, azt mondta, ha nem találok mást akkot szóljak neki és megpróbálja összeszedni magát. Jóvan, gondoltam, akkor éppen ideje... némi bíztatásra felhívtam hát a Jóskát. Aki nem vette fel. Nem baj, úgysem voltam nagyon biztos a dolgomban, de megpróbáltam.
Negyed óra múlva hívott anyu, hogy ő mégiscsak jönne, mert Norbi elhozza és ha én utána hazaviszem, akkor ő így ezt most szeretné... nem kihagyni. Rendben, megbeszéltük a részleteket. Ki kivel hol mikor stb.
Persze a Jóska visszahívott, amire azért lehetett számítani, mert azért vannak dolgok, amiben lehet rá számítani. Felvettem a telefont, mire bizonytalanul megkérdezte, hogy Rita, te vagy? Na ebből vágtam, hogy nincs neki elmentve a számom. Pedig akár el is lehetne, de nincs. A fenébe, minek is kellett felhívnom valakit, akinek még a telefonszámom sincs meg. Mindegy, már szereztem gyakorlatot az ilyesmiben, nagyjából előadtam neki, hogy miről maradt le. Jó szórakozást kívánt, én meg viszont. És jól elfelejtettem megkérdezni tőle, hogy télleg eljött volna-e ha különben igaziból elhívtam volna:)))???
"Elhaggyuk drágám e bűnös várost, kettecskén élünk, éldegélünk mármost!" nagy kár, hogy már késő :(( ez a vége, úgyhogy újraindítom. Ez nem az egész, csak részletek, és sajnos a kedvenc részem pont hiányzik, ahol az Alfréd apja kapacitálja a Violettát, hogy ugyan hagyja már ott a fiát, akárhogy szereti is, mert különben az ártatlan leánykáját nem fogja elvenni valami jó parti.
Még volt elég időm az indulásig, a googlemap-en próbáltam útvonalat találni a déli melletti benzinkúttól (ott terveztem találkozni anyuékkal) a várba, mert ez a vár nekem fehér folt, sosem tudom, hogy meddig lehet felmenni, egyáltalán hol lehet felmenni, hol lehet megállni, parkolni. Ezzel elütöttem vagy másfél-két órát, de nem jutottam közelebb a megfejtéshez. Inkább összeraktam magam.
Életemben először elindultam kényelmesen, időben. Aki ismer, az pontosan tudja, hogy ez milyen nagy szó.
Negyed órával a randi előtt belibbentem a fent nevezett benzinkúthoz. Öt perc múlva ott voltak anyuék. Anyu nagyon kész volt, de elszánt. Norbit elláttam jótanácsokkal, hogy hol tud megfordulni az Alkotás úton, megköszöntem, hogy tüntetés helyett elhozta anyut és útra bocsátottam. Bár volt valami nagyon halovány rossz érzésem, hogy miért is küldöm el, miért nem indulunk egyszerre.
Ugyanis nem tudtunk volna egyszerre elindulni, mert én egyáltalán nem tudtam elindulni. Indítottam és se kép se hang. Se reflektor, se egy árva nyekk. Pillanatokba telt, hogy felmérjem, zárlatos az aksi. Norbit hívtam, hogy jöjjön vissza. Egyébként a telefonom már 5-6 hívással ezelőtt is bemondta, hogy az egyenlegem 300 forint alatt van. Lehet hogy most lett belőle bőségszaru, csak bizalom kérdése, és annyit telefonálhatok vele, amennyire éppen szükségem van, feltéve, hogy mindig végighallgatom előtte, hogy 300 ft alatt van és hol tölthetem fel...
Na most mi a rákot csináljunk? (nos, ez volt a legkritikusabb pontja az estének, amikor is félbehagyhattuk volna, de nem tettük) Azt már nyilván felmértem, még Norbi visszahívása előtt, hogy a benzinkútnál ez a kisebbik fajta, Matizba való aksi nincs. De megjegyzem, még 10-es kulcsuk se volt, vagy szemérmetlenül letagadták. Abba maradtunk, hogy nagyvonalúan feláldozzuk Norbit az esténk oltárán, ő elvisz minket színházba, utána elmegy valami teszkóba vagy osanba spéci miniaksiér' és utána megvár minket a színház előtt. Mi pedig megígértük neki, hogy igyekszünk jól érezni magunkat. Abbéli aggodalmunkat pedig jól elhallgattuk előtte, hogy szombat este talán még nálánál sokkal szerencsésebb, a témában tapasztaltabb versenyzőknek se biztos, hogy sikerülne a feladat végrehajtása, de mi nagyon meg akartuk nézni ezt az előadást. Úgyhogy bíztunk.
Némi vitám azért még akadt a benzinkutassal (azzal, aki letagadta a 10-es kucsot), mikor jeleztem neki, hogy jobb híján itthagynánk az autót kis időre, és ő visszajelezte, hogy persze nyugodtan, de ez akkor is fizetős parkoló. Azt azért nem gondolja, hogy negyedóránként ki fogok fizetni 60 forintot, mikor nem jószántamból állok itt, vagy kitoljam a kocsit az Alkotás útra? Köcsög.
Ebben a színházban még sohasem voltunk, de mikor beléptünk, már tudtam, hogy ha én élek még egy kicsit, járni fogok ide. Minden simán ment, még pisilni is volt időnk. III. sor, király hely. Telefon lenémítva, Norbi magára hagyva.
"Átjárt a vágy, mely szent, mely végtelen..." de ez már a végén, mikor Violetta olvassa Alfred későn érkezett levelét.
Ami ezután jött, arra nekem nincsenek szavaim. Csak úgy tudom körülírni, hogy számomra nincs művészet, ami mélyebben érintene, mint a tánc. És nem azért, mert a többi hidegen hagyna. A vége felé csurgott a könnyem, illetve attól a jelenettől, amikor a lányok mind piros ruhában eltácolják, hogy lemondanak a boldogságról...
A végére szerencsére a könnyeim felszáradtak. A darab (talán az ilyet is így hívják, nem tudom) bemutató volt. Szóval nem tudhatták még a szereplők, hogy milyen lesz a fogadtatás. És ez nagyon látszott az arcukon. Az a feszült várakozás. És amikor cirka ötödszörre lettek visszatapsolva, akkor kezdek, könnyeiket nyelve, csodálkozó arccal lassan megnyugodni.
Köszönöm szépen.
A finálé szövegét sajnos nem tudom kívülről. Ez meg, ami szól, olaszul van, érteni nem értem, de most hal meg a Violetta. Jó az időzítés.
Norbi még igénybe vett egy telefonos segítséget, amiből már lehetett sejteni, hogy sikerrel járt. A büfében szépen megvártuk. Anyunak túl erős volt az előadás, azt mondta, túl sok durva és kemény mozdulat, kevés lágyság és harmónia. Ezzel egyet kellett érteni, de nekem úgy volt jó, ahogy volt. Azt mondtam neki, és lehet, hogy hülyeség, de talán azért van így, mert ilyen korban élünk. Diszharmonikus kor hasonló művészetet teremt.
Na ennyi elég is az okoskodásból.
Kedves, önfeláldozó sofőrünk megjött, és elszállított minket a benzinkútra. Nekiálltam az aksi cseréjének. Nem azért én, mert a hős anyát akartam eljátszani, tenném én már le ezt a szerepet szívesen, de a Norbi eleddig a Matizt csak csukott motorháztetővel látta, én viszont már több ízben cseréltem benne aksit, és ismertem jól a csapdákat is cselekvéssorban. Így 30 kilométerre az otthonomtól, szombat este 9-kor, színházi menetfelszerelésben nem lett volna racionális döntés a szőke nőt játszani. Megkértem, hogy ne nézze, mit csinálok, ha még ma haza akar menni, mert zavaromban tuti beleesek az elébb említett csapdák egyikébe. Aztán persze arra is kértem hogy néha kapaszkodjon bele ebbe-abba, mire ő mondta, hogy persze szívesen, csak elég nehéz úgy, hogy közbe nem nézhet oda, de majd megpróbálja.
Szóval...
Mi nagyon ügyesek voltunk, mindkét autónk halk surrogással hagyta el fizetés nélkül (nem tankolásról, hanem a negyedóránkénti 60 forintról van szó) a benzinkutat.
A társulat nagyon ügyes volt, mert mindenki nagyon tapsolt, és én még sírtam is. Az utóbbit már többeknek sikerült kiprovokálnia, ez önmagában még nem lenne feltételen érdem, de a tapssal már az.
