A minap megnyugodtam. Rájöttem... nem, eszembe jutott. Azt hiszem, tudtam már korábban is, csak elfelejtettem közben. Szóval megint eszembe jutott, hogy nincs ok az aggodalomra. Nincsen, mert vannak dolgok, amik a mienké. És vannak dolgok, amik nem a mienké.

És ez pont olyan, mint a féltékenykedés, ha van okom rá, hogy az legyek, akkor azért hülyeség (mert hiszen csak nevetségessé teszem magam, és úgyis vesztek), ha meg nincsen okom rá, akkor azért hülyeség (mert pont azzal rontok el mindent és azért vesztek). Szóval a féltékenykedés tuti vesztés. Persze kibicnek semmi se drága.

Szóval azok a dolgok, amik a mienké, azok megtalálnak, és velünk vannak addig, amíg jól érzik magukat. Nálam például az ezüstök jobbára jól érzik magukat, szép fényesek is, kivéve azt a két nagyon kedves gyűrűt, amiket elveszetettem. Igen, azt hiszem, ők voltak a legkedvesebbek. Fényesnek fényesek voltak ők is, csak már nincsenek velem. Az egyik síkesztyű próbálgatás közben csúszott le az ujjamról (utána kétségbeesetten túrtam végig az összes kesztyűt, hiába), a másik, csak gyanítom, hogy kertészkedés közben esett le. Azért gyanítom, mert először tényleg kertészkedés közben vesztettem el, és csodák csodájára, jóval később fűnyírás közben megtaláltam. Először. De másodszor már sajnos nem.

Érdekes, hogy mikor jártam később ilyen ezüst boltban, és nézegettem a gyűrűket, hátha valamelyik velem akar jönni, mindig kerestem ehhez a két gyűrűhöz hasonlót. De nem ez az érdekes. Hanem az, hogy megkönnyebbültem, mikor nem találtam. Nem hogy olyanokat, de még hasonlókat sem. És ez azért volt megnyugtató, mert nem kerültem olyan helyzetbe, hogy ott kelljen hagyni olyan gyűrűt, ami nagyon tetszik. Mert ott kéne. Azok a gyűrűk, akiket elvesztettem, azok egyediek voltak. Ha most vennék akár ugyanolyat, akkor is tudnám, hogy ezek nem ők. Ha meg hasonlóak lennének, akkor meg mindig csak azt méregetném, hogy miben térnek el az "eredetiktől". Szóval sehogy se lenne jó. Mert, ha erőltetném, hogy legyen helyettük másik, akkor azok így még fájóbban emlékeztetnének azokra, akik elvesztek. Meg volna benne valami hűtlenség fíling is, szómiszó.

Mert tulképp, ha belegondolok, eléggé úgy érzem, hogy ők azért vesztek el, mert másutt volt dolguk. Vagy valamiért már velem nem akartak maradni. Talán túlságosan ragaszkodtam hozzájuk, ez is lehet az oka, de sokminden más is. Mindenesetre remélem, hogy jobb helyre kerültek, vagy legalábbis oda, ahova szerettek volna.

No és vannak dolgok, amik nem a miénké. Ez ellen lehet monnyuk tiltakozni, lehet utánuk vágyakozni, lehet a méregtől felrobbanni, de akkor is ellenállnak. Ilyenek voltak például a yachtok a dubrovniki kikötőben. Ha belegondolok, van benne valami nagyon bosszantó, hogy ott tornyosulnak, csillognak, közben egy idétlen, teljesen hétköznapi figura laza otthonossággal ugrándozik rajtuk. Miért pont ő és miért nem én? Hiszen én is idétlen hétköznapi figura vagyok, hogy van ez? Érthetetlen. Hogy a bánatba lehet valakinek annyi pénze, hogy Dubrovnikban egy ilyen hajója álljon a kikötőben?

Persze nemcsak pénzről vagy sok pénzzel megszerezhető dolgokról van szó. Lehetnek ezek kisebb értékű tárgyak is, emberek vagy akár események. Persze. Akik ellenállnak, elkerülnek vagy amikről valahogy mindig lecsúszunk. Na, például Nagypapa majdnem így járt. Már másodszor állt neki, hogy megnézze a tévében a 4 részes sorozatot, aminek az utolsó részéről első próbálkozásra már lemaradt, mikor bejelentkeztünk hozzá. Pont arra a napra, amikor ezt az utolsó részt vetítették. Megint. Most gondoljátok el, az első három részt látta már kétszer, és az utolsót most se sikerül. Na ezek is kétszer jönnek egy évben, és akkor is pont ilyenkor! - gondolhatta. Illetve gondolta is. Persze minket se akart lemondani, elvégre elég ritkán lát. Aztán erőt vett magán és megkért minket, hogy hadd nézze meg, még ha nem is túl udvarias dolog ez, miközben mi ottan vendégeskedünk. De jó fejek voltunk, és megengedtük neki:)

Szóval ott tartottunk, hogy mi nem a mienké. Nos, erről a dologról végül is kiderült, hogy éppenséggel lehetett a Nagypapáé. Előszörre ugyan nem, de másodszorra  már igen. Persze azért a kezét ki kellett nyújtania érte, az ölébe nem pottyant, de meglett végül.

...

Ebben az egészben az a nagyon-nagyon furcsa, hogy onnan indultam - gondolatban mindenképp, még ha nem is fejtettem az elején ki részletesen - hogy ami a miénk azt megkapjuk, ami nem, azt nem, ha belebetegszünk, akkor sem. (És hát talán ezért nem érdemes belebetegedni.) Szóval így kezdtem. Aztán szépen bebizonyítottam magamnak, és nektek, ha olvastok, hogy ami a mienké volt, az is elveszhet, és ami nem volt a mienké, az is meg is lehet idővel. Ezek a példák menet közben, véletlenül jutottak eszembe. És így, a végére érve vettem csak észre, hogy az induló tételnek pont a cáfolatára alkalmasak.

Nem. Nem-nem. Mégsem. Ez nem cáfolja meg a dolgot, éppen alátámasztja, csak felhívja a figyelmet a dolog időbeliségére. Tehát a szabály helyesen (nem feltétlenül nyelvtanilag, különben meg semmi nagyképűség):

Vannak dolgok, amik valamikor a miénkék, vannak amik nem, és ez időben változhat. A többi mind teljesen biztos. Izéééé.

Ja, és igazából azzal kezdtem, hogy megnyugodtam. Ez monnyuk mostanára már elmúlt, hogy így kiderítettem, hogy semmi se biztos, pedig valahol különben ebben rejlik a megoldás:))))