Hanyagság csodálatos élete

Arra gondoltam, kihasználom ezt a módosult tudatállapotot írni, egyesek ilyet különböző szerekkel idéztek elő magukon, hogy aztán megosszák tapasztalataikat másokkal, hát akkor én, ha már egyszer így esett magamtól, ne hagyjam ki a kínálkozó lehetőséget. Arról nem is beszélve, hogy különben is csak szenvedésre alkalmas típusú módosulatról van szó.

Az úgy kezdődött, pontosan két hete, hogy egészen apró pillanatokra elvesztettem az eszméletemet. Annyira aprók voltak a pillanatok, hogy ez így fel sem tűnt külső szemlélőnek, mert már magamhoz is tértem, mire elájultam volna. Az eszméletvesztések sűrű ritmusban követték egymást, teljesen kimerítve ezzel engem. Csak az látszott, hogy holtfáradtan dőlök jobbról balra, majd vissza és teljesen hatékonytalan vagyok bármely tevékenységemben. A hatékonytalanság miatti bűntudatom persze csak tovább rontott az amúgy is válságos helyzetemen. Az állapot egyébként akár magyarázható is lett volna az aktuális élethelyzetemmel, nevezetesen hogy hosszú idő után végre nem otthon aludtam, de így két hét távlatából már nem annyira látszik egyértelműnek ez az összefüggés.

Mielőtt vagy miután teljesen bolondnak néznétek még azt is elmesélem (csak, hogy teljes legyen a kép), hogy engedve, vagy nem engedve, de kiszolgáltatva ennek az állapotnak, az az élményem is volt, hogy belekerültem valami örvénybe,  pörgök benne szédülten és nincs igazán sok választásom, hogy maradjak vagy kikerüljek belőle. Másnapra lenyugodtam, valamennyire kipihentem magam, és konstatáltam, hogy megérkeztem oda, ahova az örvény beszívott és most már akkor ez van és kész. Tippjeim voltak, hogy mivel kapcsolatos ez, de bizonyosság semmi. Ezek egyszerű testi érzetek, minden más csak duma. Mit volt mit tenni, tudomásul vettem.

Aztán, körülbelül egy héttel később megint jelentkezett ez a szaggatott ájulásos kimerültség, akkor már a táborban. Ötleteim persze ezúttal is voltak. De összeszedtem magam. Majd vasárnap délután is, akkor abban a kiváló helyzetben voltam, hogy vízszintesbe tehettem magam, de valamiért nem jött a gyógyító álom. Hétfőre már teljesen készen voltam. A szokásos tünetekhez felsorakozott még némi émelygés is a folyamatos szédülés következtében, a többit már nem is mondom.

Tegnap egész éber és tiszta voltam, ma reggel meg aztán különösen, miután szembesítettem magam azzal, hogy nem minden tartozik hozzám szervesen abból a sok nyűgből és félelemből, amit magamban érzékelek. Megkértem ezért hát az illetékeseket, hogy csak azt hagyják meg rajtam, ami az enyimé, a többit nagy szeretettel és tisztelettel visszaadom jogos tulajdonosainak. Ettől hihetetlenül megkönnyebbültem.

Ennek örömére tisztességgel megfürödtem, mire telement a  fülem vízzel. A baj csak az volt, hogy nem mind jött ki. A bal fülemből legalábbis. Kánikula ide, kánikula oda, azóta se tud belőle elpárologni a cucc és olyan élménnyel bővült a repertoárom, mintha egy vízzel teli biliben lenne folyamatosan a fejem. Ha lúd, hát legyen kövér, a hívásra megjelent a teljes tünetegyüttes és lassan megint odajutottam, hogy nem is a földön vagyok, hanem valami gomolygó asztrálörvénybe kerülve szédölgök akaratomtól teljesen megfosztva. Ekkorra elengedtem már minden magyarázatomat és félelmemet az üggyel kapcsolatban és feltétel nélkül megadtam magam neki. Nem akartam már tudni, hogy miről szól, nem bántam honnan és hova visz, világos volt, hogy lényegesen erősebb nálam, nincsen esélyem vele szemben. Különben is, idejében minden kiderül. Ha nem derül, akkor nincs neki ideje. Ezen a ponton kezdtem írni (lásd fent).

Most itt vagyok, és lassan kitisztulok. A halálközeli félelem elmúlt, és erre nagy szükségem van, mert útra kell kelnem a legújabb fűnyírómat szervizbe vinni. A változatosság kedvéért ennek is elferdült a tengelye, de már nem gondolom, hogy nekem kéne megjavítanom. Drága mulatság ez nekem ezekkel a fűnyírókkal. Na mék.

Utószó:

Elintéztem a fűnyírót és a kibírhatatlan kánikula ellenére hihetetlen jól vagyok, fitt és energikus. Kussolni szoktam ilyenkor, mert az van, hogy igazából állatira babonás vagyok és félek, hogy ha kibeszélem a gondolataimat, akkor majd csakazértse van úgy, ha érthető... hmm, nem érthető, nem baj.

Azt gondolom erről a két hetes történetről ugyanis, hogy valami olyan félelem és fájdalom emléke, ami egy bizonyos helyzetre aktiválódott. A szédülés és örvény érzet mindenképpen olyan dologra utal, ami valami megszállás jellegű dolog, de a megszállást itt nem (és máshol sem!!!) úgy értem, mint valami idegen akarat megszállását, ennél felelőségtudatosabb vagyok, hanem (és ez a Hellinger állításokban járatosak számára ismerős lehet) egy olyan érzés átvétele mástól vagy régebbi magamtól, amibe kapaszkodva kivonódok a jelen pillanatból és valami nem oda való érzéseket élek meg. Ezzel a környezetem számára teljességgel érthetetlen akciókat és reakciókat produkálva. Hiszen nem vagyok ott, illetve itt, a mostban. Érteeeeeem??? Valamint azt gondolom még, hogy az eleje és vége szép örvényszerű keretbe foglalata a történéseket, ma lettem kidobva onnan, ahova két hete kerültem be. Különben itt forog még mellettem és érzek még egy enyhe húzást felé, de már legalább tudom, hogy mivel van dolgom és nem hagyom magam olyan könnyen megtéveszteni.

A reggeli élményhez még némi részletek: embriópózban fekszem az ágyban és kb 5 percenként végigfut rajtam valami iszonyat, reszketve, megzavarodva fekszem és mire azt hinném, hogy csak képzeltem az egészet, már meg is ismétlődik, cirka négyszer-ötször. Ez így már nem annyira félreérthető. Ekkor átölelem magam és jönnek a mondatok, amire már csak részben emlékszem, de köztük volt a "van helyed a szívemben" is és az ehhez hasonlók. A mondatok szívből jönnek, és hatnak is azonnal, nagyon nagy megkönnyebbülést és oldódást érzek a mellkasomban. Majd automatikusan hasra fordulok és lassan megnyugszom. Utólag konstatálom, hogy hát persze, hiszen már nem embrió, hanem Rita vagyok.