Van ez a meg nem értés...
Volt egy élményem. Tipikusan olyan, ami miatt hülyének néznek. Egyszer valaki (tudom, hogy ki) azt mondta, hogy az ilyesmit nem szabad idővel átértékelni. Például degradálni, de ezt már én teszem hozzá. Azért írom le (az élményt), hogy megmaradjon, mert ha mesélem valakinek, és ő kényszert érez, hogy "lehozzon a földre", akkor előfordulhat, hogy csak azért, hogy ne nézzek már ki hülyének, fogom az élményt és átértékelem az ő szája íze szerint...
Az ilyesmi mindig megvisel. Ezek az értékelések, ítéletek. Miért visel meg ennyire? Miért nem tudom egyszerűen semmibe venni?
Olyan, mintha azért írnám le, hogy meg tudjam őrizni magamnak, mert senkihez se beszélek, mégis nyilvánosan, ezért nem hat rám a hallgató ítélete. Hogy a fellegekben járok, mit képzelek én. Mert úgy védekezek az átértékelődés ellen, hogy megfogalmazom, leírom, ami történt. Úgyanígy működnek az álmok, ha ébredés után rögtön leírom, akkor megmarad, de ha nem, akkor ellilan, mintha nem is lett volna. Egy árva érzésfoszlány se marad belőle.
A kincseim.
Hétvége volt, szokás szerint visszaültem a tejeskávéval az ágyam csücskibe, a világon a legbiztonságosabb helyre.
Hátradőltem és behúnytam a szemem. Éreztem a testem, talán fájt is a derekam, mert sokáig heverésztem. És csak hagytam, hogy érezzem a testem. És akkor gondolatban lenéztem magamra (fogalmam sincs miért, egyszerűen csak ez jött), és legnagyobb meglepetésemre nem volt testem. Lenéztem és nem láttam semmit. Nem ijedtem meg, hanem arra gondoltam, hogy de jó, akkor lehet, hogy akkor igaz, hogy ez az anyagi lét valóban csak illúzió? Továbbra is azt éreztem, hogy van testem, de nem láttam. És akkor továbbgondoltam: akkkor én most nem tudok belepiszkálni dolgokba, ha megérintenék egy tárgyat, nem tudnám arrébb tolni, nem tudok hatni! És nem tudok semmit elrontani sem. Nincs felelősségem, szabad vagyok! Elképzeltem, ahogy az anyagi világ elmozdul és átáramlik rajtam, érzem, de nem tudok változtatni rajta. Csak érzékelek, csak megfigyelő vagyok. Csak látom, hogy az élet zajlik körülöttem, de én nem veszek részt benne. Milyen szabadság ez, milyen jó. Nagyon megnyugtató érzés volt.
Sokszor eszembe jut, bár maga az érzés elhomályosult. Már csak a tudat van, hogy én ezt átéltem. Ez nekem kincs.
És azt érzem, hogy ezt a kincset veszi el tőlem az, aki ezt képzelgésnek titulálja, mert én TUDOM, hogy ez nem az volt.
Hogy ezt mivel magyarázom? Nem akarom magyarázni, semmivel. Nincs rá magyarázat. És nem akarom átértékelni, mert nincs mit át-értékelni, ha nincs eleve értékelés. Élmény van, ami tény, ne vegyétek el tőlem.
Volt egy korábbi is, ami, ha lehet, még meggyőzőbb volt, muszáj megörökítenem.
Szintén szombat reggeli heverészés az ágyban, ébredés után, még csukott szemmel.
Valami eufórikus, megmagyarázhatatlan öröm járt át, és fehér fény vett körül. Nem közönséges, egyszerű öröm, hanem valami végtelen. Nem konkrétan valaminek örültem, hanem könnyűség érzés volt, hogy nem húz semmi, súlytalan vagyok. Vízcsobogás hallatszott, mintha szökőkút lenne a közelben, egyenletes, kellemes csobogás. És akkor belül egy hang megszólalt, nem volt hang igazából, de mégsem a saját gondolatom volt, hanem kívülről jött, ez teljesen nyilvánvaló volt. Azt mondta, hogy lehetetlen, te is tudod, hogy lehetetlen, ugye? Én tudtam, hogy miről beszél és válaszoltam, hogy igen, tudom, azért nem is hoztam haza.
Pár pillanat volt az egész, illetve nem tudom mennyi, mert nem volt benne idő. Ez az előzőre is igaz.
Ennek az élménynek az értelmezése most elmarad, nem közérdekű, nem is ide tartozik. Csak a tények. A kincseim. Magyarázat és belemagyarázás nélkül.
És akkor most vissza a földre. Dolgom van. De néha repülnöm kell, hogy a dolgomat végezni tudjam. És dolgoznom kell, hogy néha repülni tudjak. Csak az átmenet olyan döcögős:))))
