Hanyagság csodálatos élete

Pénteken az Andrássy út elején egy lakásban volt egy napos elfoglaltságom, ez így másodszor történt meg és mindkét alkalommal hatalmasat változott a világ, míg bent voltam. Persze, idővel aztán megszokom mindig az új világot is, ilyen az ember. Ezért időről időre vissza kell oda menni. Vagy hasonló helyekre:) Szeretem, ahogy változik a világ. Aztán elsétáltam a Deák tértől a Pillangó utcáig, a végire csúnyán feltörte a papucs a lábam.

Szombaton megint féltem, annyira féltem, hogy gondolni sem mertem rá, hogy mennyire félek. De mentem, ezúttal a Tagló utcába. Remegett közben a kezem, először a félelemtől, aztán meg a fáradtságtól. De itt is újjászülettem. Aznap este kétszer is. Nem gondoltam komolyan, hogy kimaradnék belőle, de kicsit azért gondoltam. Nem érdemes kimaradni abból, amiből legszívesebben kimaradnánk. Másnap reggel megnéztük a Dunát. Állt asszem. Dóra megjegyezte, hogy talán jelen is lehetnék, ha már egyszer ott vagyok. De hát a Duna... némi magyarázkodás után aztán visszatértem. Sokkal jobb lett, igaza volt.

Vasárnap nem mentem sehova. Aznap lemondtam valamiről. Nem volt mondjuk sok választásom. És álmodtam valamit, ami nagyon szép. Aztán láttam, hogy telihold volt. Számít valamit?

Hétfőn nagyon kora hajnalban felébresztettem Zsoltikát, ahogy piszmogtam a kávéval, aztán mint aki jól végezte dolgát, kiültem megnézni a napfelkeltét. Langyos, párás volt és majdnem mozdulatlan. Csak kicsit hangos. Gyönyörű. Elment egy macska az utcán a kerítésünk előtt. Néhányszor hosszasan rám nézett, mozdulatlanul, valami egészen éber figyelemmel, hogy az nagyon jól esett. Olyan természetes, laza mozdulatokkal tette mindezt, egyszerűen tökéletes volt. Majdnem megszerettem a macskákat tőle. Ehh, ez túlzás, csak csodáltam érte.

Ez egy igazán gazdag és gyönyörű hétvége volt.

Jön a nyár. Ugyan nem nézek tévét és nem hallgatok rádiót, és különben is olyan helyen vagyok, ahonnan ez nem nagyon látszik, de lassan kezd nekem is feltűnni. Illetve nagynéha észreveszem. Most is csak azért írtam le, hogy magamat emlékeztessem rá. Vajon mit fog hozni?

Na szóval, én úgy képzelem el ezt a dolgot... de mielőtt bármit írnék, hozzáteszem, hogy ez csak egy modell, nagyon leegyszerűsített modell, olyan, mint bármelyik fizikai vagy kémiai modellünk, azaz pont annyi köze van a valósághoz, mint azoknak, azaz hogy valamiben kicsit hasonlít rá, de nyilvánvalóan soha nem azonos vele. Azt nem tudjuk megfogni. Az meg különben, hogy ez a modell annyira egyszerű, az abból adódik, hogy nekem nincs alkatom bonyolult dolgok átlátására. Ez akkor is így van, ha ezt nem mindenki gondolja így. És még valami, én ezt saját érzésekre alapozva raktam össze. Nem állítom, hogy senki és semmi nem volt rám hatással, mert minden és mindenki hatással van rám. De nekem ez elég fontos.

Úgy képzelem, hogy van a szívünk (fontos, hogy nem az eszünk!!!!). Az olyan, mint valami csap. Vannak még csapok rajtunk, de most erről beszélek. Meg van ez a szeretet dolog. Állatira félve írom le, mert mint minden ilyen szó, önmagában értelmetlen. Mint ahogy azt sem tudjuk, mi az isten. Tapasztalunk valamit, és elnevezzük. Na szóval van ez a szeretet dolog, ez az élet(erő), isten, vagy valami, ami van (bocs, de nálam az egyszerűség kedvéért, vagy másért ezek összemosódnak). Ez van. Mindenhol. Ehhez tudunk a szívünkön keresztül kapcsolódni. (Úgy ahogy.) Az ember alapbeállítása (default mode) az az, hogy ezt engedi áramolni és él. És akkor jól van. Innen életerőt, energát, boldogságot bármilyen mennyiségben kaphat az ember, ha nyitva van rá. Ha valamiért elzárja a csapot, akkor blokkolódik ez az áramlás és azt érezzük fájdalomnak.

Ezt abból a tapasztalatomból merítem (mert ez nagyon fontos), hogy így éreztem. Ha tudom hagyni, hogy szeressek, az oké. Hihetetlen feltöltődök energiával. Ha úgymond csalódás ér, mert valaki nem úgy viselkedett, ahogy azt én szerettem vagy elvártam volna, vagy a sors nem éppen azt tette bele a csizmácskámba, amire vágytam, akkor csalódott vagyok. Ha csalódott vagyok, akkor nem szerethetek ugye. Mert hogy szerethetné már azt az ember aki/ami csalódást okoz. Ez fáj. Ha lementem nagyon mélyre, azt éreztem, hogy ami fáj, az az, hogy nem engedem meg magamnak, hogy szeressek. Ellenállok az alapbeállításnak. Ellenállás, azért ez egy kulcsszó. Azért az, mert ellenállok valaminek, ami van!!! Az ellenállás fáj. És kurva fárasztó is, jegyzem meg nem mellékesen.

Ez így teljesen egyszerű. De nem sokmindenre használható. Az a képem van még nekem, hogy az emberben is benne van a teljesség. Tudjuk vagy elfogadjuk. Mindegy. Kiindulunk belőle. A kép az, hogy a teljességünk ellenére vagy mellett mégis mindannyiónknak van egy személyiségrajza. Amit megtapasztalunk, mert hiszen mégiscsak különbözőek vagyunk, és amit szépen leír mondjuk a születési képletünk is. A személyiségünk, amit az egónk képvisel, és halandó, meg egyszer él, meg ilyesmi, szóval az az a negatív, amit erre az életre hozunk, mint megélendőt, integrálandót. Itt kapcsolódik ez az előző, szíves-szeretetáramlós modellhez, hogy a személyiségünk rajza tartalmazza azokat a problematikus pontokat, vonalakat, ahol az ellenállásaink, el nem fogadásaink sűrűsödnek, csomósodnak, amiket lehetőségünk adódik feloldani ebben az életünkben. Lehetőségünk. Nem muszáj. Azért jut eszembe a negatív (mint fotós) kifejezés, mert ellenállás. Nem azért mert rossz. Tehát amilyen mértékben tudjuk az ellenállásainkat feloldani (így folyamatosan, az életünk során),  mindenki a maga rajza szerintit, annál közelebb juthatunk a teljességhez. Teszem azt, ha elég jók vagyunk, akkor éppen meg is világosodhatunk. Bár ez legalábbis  negyedik dimenziós téma, én meg csak háromdimenziós vagyok. Ezt csak úgy hallottam, hogy van ilyen. Sose értettem. És hogyne szívatásnak élnénk meg, ha a sorsunk permanensen pont azzal szembesít minket, aminek a legjobban ellenállunk? Hát vazze, ezzel van dolgunk.

Különben, mert így visszaolvasva lehet, hogy nem volt annyira egyértelmű, de amikor el nem fogadásról beszélek, akkor a valóság, mint tény elutasításáról beszélek, a tényeknek való (makacs) ellenállásról.

Rendben, nyilván arról van szó, hogy létjogosultságot próbálok szerezni annak, hogy a szívatás nagy mértékben jelen van az életemben. Ez egyébként bocsánatos bűn, mármint hogy próbálom elfogadni, és mindenképpen az életkedvemet demonstrálja. Lehetne éppen depresszióba is esni, mint ahogy pl. tegnap tettem volt, de mondjuk úgy, hosszú távon nem azt választom. Elfogadom, hogy értelmet próbálok keresni mindenben, tény, hogy máshogy nem tudok élni. Aki egyébként ezen a ponton támad, az elég durva. De mondjuk, hogy lehet azt is. Szívesen vitára bocsátom a modellt, lehet keresni a gyenge pontjait. A fejlesztés csak javára válhat. Már így is sokat beszéltem :P :))

Olyan, mintha megtaláltam volna egy utat, illetve irányt, mert út az nincs, azt ki kell taposni. Vannak pillanatok, amikor olyan mintha villámlana, pillanatokra megvilágosodik minden, ilyenkor körülnézek, minden biztos és egyértelmű, látom, hogy jó felé megyek, nyugodt vagyok. De ezek csak pillanatok. Két villámlás között félhomályban botorkálok, az orromig se látok, és csak bízni tudok abban, hogy nem térek le az útról. Arról az "útról", amit éppen én taposok magamnak. Ficces. Szóval botorkálok. Megállni nem akarok, mert sokat álltam már és olyankor nem villámlik. De ez már duma. Ami nem az, hogy a homályos szakaszokon szorongások és kétségek gyötörnek. Ilyenkor kellene a bizalmamra, a hitemre támaszkodnom, arra, ami a villámlós pillanatokból táplálkozhat.

Ennyi.

Szépek a virágok és kurva hideg van odakint.

Egy üvegfal két oldalán állunk és nézzük egymást. Nekem nem olyan jó így, elindulok keresni egy ajtót a falon, mire te tiltakozol, hogy nem, ne menjek el. Maradjak, nem kell az az ajtó. Jobb így. Látjuk egymást, nem történhet meglepetés. Ami nem kezdődik el, annak vége sincs, nem igaz? - kérded. Mondod. Lassan már nem tudok rád nézni se. Nem értesz. Vagy nem értékelsz. Vagy mindkettő. Minek nézzük egymást? Elmegyek, nemsokára elmegyek. Végleg.

Jaj, de édes:)

Na ez úgy volt, hogy izgalmas hétvégém volt egy izgalmas hét után. Aztán egy izgalmas éjszakám. A könyveket, amiket ez az ember írt, vagy róla írták, egyiket olvastam a másik után, hétvégén pedig aztán jól kipróbáltam. A könyveket azután is tovább olvastam, szerencsére van még néhány. Azt éreztem, hogy itt történik valami nagyon fontos, valami olyan, aminek a kulcshoz van köze. Nem volt elhessegethető. Hétvégén elég jól felszabadultam, aztán hétfő délutánra kezdtem kicsit beborulni. A feladat túl nagynak tűnt és én túl gyorsan meg akartam vele lenni. Nem igazán bíztam a türelmemben. Erre az történt, hogy táncikálás közben jól meghúzódott a derekam, a gyakorlatokat persze csináltam tovább, mintha mi se történt volna, mintha éppen nem tojnék be a fájdalomtól. De hát mi az egy ilyen gyakorlott aszkétának!

Másnapra teljesen beállt a derekam, és kezdtem fellelni összefüggéseket a pszichém és a testem nyavalyája között, bár a zavarodottságom ettől mit se csökkent, viszont alapos szorongás is úrrá lett rajtam. Ez a feladat túlnő rajtam. Azért annyira nem aggasztott az állapotom, volt már ilyen máskor is, és annak is vége lett. Most is így lesz. Nyugovóra tértem.

Valamikor éjszaka, vagy még sötét hajnalban felébredtem. Kurvára fájt a derekam. Mert az van, hogy ilyenkor marha nehéz megfordulni az ágyban, viszont sokáig egy helyzetben lenni is fájdalmas. Kidolgoztam egy módszert, amit kellő koncentrációval alkalmazni is sikerült: megfordulás közben, ha figyelek arra, hogy a keresztcsont tájéki izmokat lazán tartsam, a többi akármennyire feszülhet, szóval ha sikerül, akkor körbe tudok forogni egészen fájdalommentesen. Párszor meg is fordultam így, aztán eltűnődtem a dolgokon és rájöttem, hogy a derékfájásom pont abban a dologban segít gyakorolni, amiről azt hittem, hogy nem fog menni sehogy se. Az ember hajlott derékkal ugyanis nem tud fölényeskedni.

Hirtelen mély hálát éreztem a derékfájásom iránt. Szívből jövő mély hálát és megértettem, hogy ennek most nagyon fontos szerepe, helye van az életemben. Ez most egy nagy segítség. Boldog voltam. És ahogy ezt éreztem, hirtelen elolvadt a derekamban a fájdalom. Teljesen konkrétan, határozottan és egyértelműen szétolvadt. Nem fájt. Forogtam és nem fájt. A kulcs vazze. Ez a kulcs. Mert ha ezzel a derékfájással így van, akkor így van ez mindennel.

Ha mindennek szívből helyt adok az életemben, ha mindent elismerek, hogy jogosultsága és helye van, akkor boldog leszek. Akkor megszabadulok. Rájöttem. Nem, nem rájöttem, hanem tudtam, hogy így van.

És akkor belegondoltam, hogy ezt mire fogom használni. Na mire? Hát ez az. Arra gondoltam, hogy majd kinek mikor és hogyan fogok ezzel eldicsekedni és akkor majd biztos jól elismernek és szeretni fognak. Mert ilyen ügyes vagyok. Estem is pofára rögvest. Ezzel nem lehet eldicsekedni. Ezzel egyedül kell lenni, mert abban a pillanatban máris elolvadt. Sőt, már abban a pillanatban, ahogy felmerült és én megpróbáltam belekapaszkodni.  Arról nem is beszélve, hogy pont azt próbáltam vele visszaszerezni, amitől a derékfájással próbáltam megszabadulni. A fölény, elismerés. Körbe értünk? Körbe. Beláttam, nem jár ez nekem. Nagy tisztelettel és ijedtséggel visszakértem a derékfájást, kell az még nekem jó darabig, nem megy nélküle. Reggelre szépen vissza is jött, kicsit enyhült azért, pont annyit, amennyit egy éjszaka alatt javulhat egy ilyen derék. Nem szívatott meg jobban a kelleténél.

De a kulcsot láttam. Szóval az van. Azt nem vették vissza, hogy emléxek rá.

Visszaolvastam az előzőt, hát khm, khm. Ki hova is akar megfelelni? Annyira egyszerű ismerni a szabályokat és annyira semmit nem jelent az, ami csak a fejünkben van. Semmit!

Hullámokban tör rám a meg nem értettség és el nem fogadottság érzése. Van, hogy azt érzem, hogy hihetetlen ajándéka a sorsomnak, hogy mennyi minden(ki)hez tartozhatok, máskor pedig megélem a totális megértetlenséget. Mint most is.

Az értetlenség fő motívuma mindig az, hogy tulajdonképpen hogy merek én olyan lenni, amilyen vagyok, ha ezzel eljátszom a bárhova odatartozás, az emberek általi elismerés jogát. Mert hát szeretnek. Ezért sajnálkozva értetlenkednek. Igen, olyan ez, mintha irigyelnék a függetlenségemet, a szabadságomat, de közben borzadva figyelik, hogy mi árat kell ezért fizetnem. Meg kell érteni, ennek ez az ára. Nem kell engem sajnálni, mert ezt választottam. De irigyelni sem érdemes, mert a saját sorsán belül bárki választhatja ezt, ha hajlandó azt az árat megfizetni érte, amit én. Persze én sem mindig teszem ezt. Nem erről van szó. Nem vagyok én totálisan szabad. De a legfőbb vágyam alapvetően mégiscsak a szabadság. Annak a szabadsága, hogy a sorsomat a maga teljességében minél jobban megközelítve legyen bátorságom megélni. Nem törekszem tökéletességre. De itt nem a hétköznapi értelemben vett szabadságról van szó, mielőtt bárki könnyedén el kezdene ítélkezni (jó lenne, ha ezt megértenétek, mielőtt kommentet írtok, annyira nincs kedvem magyarázkodni)! Arról van szó, hogy látom az arcokat, akik felém néznek, látom rajtuk a borzalmat és értetlenséget. Igen, ezt ezért adják. És nem azért vagyok ilyen, hogy ezzel bárkit is provokáljak. Ha valaki a puszta létemet mégis provokációként éli meg, az merüljön le magába, biztos vannak érdekes felfedeznivalói odalent.

...

Van egy barátnőm, aki hetente legalább egyszer odajön hozzám és viccesen megkérdezi, hogy megfojthat-e?

Nagyon érdemes arra odafigyelni, amit az emberek viccből mondanak. Csak azt szabad elhinni! Az utolsó lenne, aki elismeri, hogy tényleg meg szeretné tenni, mégis tudom, hogy így van. Viccből ki meri mondani. Ezzel talán enyhül valamit az a feszültség benne, hogy ő képtelen saját magát érvényesíteni. Annyira kishitű, hogy azt hiszi, őt csak azokért a teljesítményeiért lehet szeretni, amiket megtesz másokért. Olyan, mintha ő vinné a vállán a családját, és ez anyagi értelemben tényleg így is van, de nélkülük viszont életképtelen lenne. Ezért bármit megtesz, hogy odatartozhasson. Persze ettől elégedetlen, és ennek többek között az a folyománya, hogy engem legszívesebben megfojtana. Mondjuk ez a legérdektelenebb folyománya, nyilván nem azért említem, csak szimbólumként. Mert én úgy gondolom, hogy óriási tévhit, hogy az embert azért szeretik, ami szolgálatot tesz. Az embert vagy önmagáért szeretik vagy semmiért se. A szolgálatát, ha szeretik különben, jó szívvel elfogadják, és viszonozzák. Ha nem szeretik különben, akkor meg egyszerűen csak kihasználják. Ezek így még eszembe jutottak és fontosnak tartottam elmondani.

Najóvan, azért ez már több a soknál. Hülye ez?

Eljött az ideje, hogy világosan leírjam, mi is történt, legalábbis az én megélésem szerint. Járok táncolni ugye. A Józsival kezdettől fogva kialakult egy kapcsolódás, ami először egy intenzív szemkontaktus volt, aztán követték különféle vonzalmat kifejező gesztusok. A félelmem az volt, amiről már homyálosan írtam egyszer, hogy megint úgy járok, mint már annyiszor, és megint behülyítenek, aztán visszalépnek. Tehát féltem, és ennek megfelelően az én válaszaim sem voltak talán egyértelműek, könnyedek semmiképpen. Aztán észrevettem, hogy már nem csak ketten vagyunk a ringben, Józsi beinvitálta a Dórit is (nem összekeverendő Dórával, akinek a levél szólt!), és Dóri örömmel csatlakozott. Józsinak szemmel láthatóan tetszettt az új felállás, elvégre két nő több, mint egy, ugyebár. Vártam és kezdem elbizonytalanodni, méricskéltem a gesztusokat ide és oda. Nem volt már kellemes helyzet, a félelem bennem egyre nőtt, és ugyan jelen voltam, de lemerevedtem. Joggal, azt hiszem. Az események szerencsére felgyorsultak, én úgy éreztem, hogy Józsi szívesen maradt volna még ebben az eldöntetlen helyzetben, hiszen amíg nem választ, addig még mindkét lehetőség nyitva van neki. Dóri nem tűnt ilyen türelmesnek, és magához húzta a megoldást, Józsi pedig megadta magát. Lehet, hogy nem így történt, de én ezt érzékeltem. Ez nekem nyilvánvalóan nagy pofon volt és ennek megfelelően elég szarul is éreztem magam. Erről is írtam. Ekkor "vigasztalt" meg a Dórával való beszélgetés.

Aztán zajlott az élet tovább és nekem más célom nem volt, mint hogy úgy éljem meg a dolgot elfojtás nélkül, ahogy nekem jólesik. Márpedig nekem az esett jól, hogy megtartsam tőlük a 3 lépés távolságot, ezután ne vigyem őket sehova az autómon és hogy ne bratyizzak velük. Nehezítésképpen ugye ott volt az a tény, hogy a közös táncműhelyt nagyon élveztem és nem voltam hajlandó lemondani az ott átélt örömökről. Magam részéről viszonylag jól szét tudtam választani a személyes viszonyt és a műhelyben való közös részvételt. Elfogadtam, hogy feszültség van köztünk és hogy ez megjelenik majd a közös munkánkban is. Nem bántam, bár valóban nem volt egy könnyű helyzet. Az ő részükről viszont azóta is folyamatos nyomást tapasztaltam és érzékeltem, aminek valahogy az a lényege, hogy én kvázi fogdajam el őket, adjam áldásmat a döntésükre, mindennek ellenére én ne utasítsam el őket. Ez időről időre kínos helyzeteket teremtett, amit hol elutasítóan, hol kicsit engedékenyebben kezeltem. A feszültség tegnap este tetőzött, mert óra közben is sok volt az egymás közti kontaktus és a bizonytalanság és a hatni akarás nagyon erősen érzékelhető volt. Józsi egész idő alatt nekem magyarázott, szinte végig rám nézett, és már-már nekem volt kínos, hogy nem tudok reagálni rá pozitívan. Aztán néhány kényszeredett mosolyt megengedtem, de nem jött szívből, ez tény. Kértek. Mind a ketten szinte könyörögtek nekem. Talán tettem én is olyan gesztusokat, amik félreérthetőek voltak, de végül is a falamat nem bontottam le. Mert nem érzetem, hogy az akarna következni. Vazze, mind a ketten elárultak, ez mindennapos dolog, nincs is ezzel olyan nagy baj, de bazdmeg, ne akarják még a bűntudatukat is rám tarhelni!!! Nem vagyok én se az apjuk se az anyjuk, se a helyi plébános, hogy áldásomat adjam bármire! A döntésük terhét vigyék ők, végre nem én cipelek valamit. A hazafele indulás nyúlós volt, mint a rétestészta, majd Józsi tettetett könnyedséggel odalépett hozzám, és puszizkodás kíséretében azt mondta nekem: "Tudom, hogy szívesen elvittél volna minket, de..." Közbevágtam: "Egyáltalán nem akartalak titeket elvinni..." és beszálltam az autóba. Ahogy elmentem mellettük, integettek. Számomra ez kész döbbenet. Hülyék ezek?

Vannak bennem értékelések és ítéletek, de nem súlyosbítanám a helyzetet azzal, hogy ezeket leírom, inkább szeretném elengedni. Érdekes fejlemény még az ügyben, hogy tegnap derült ki, hogy jövőre csütörtökön lesz az óra, mert az MMS akkor tud termet biztosítani. A csütörtök pedig asztrológia. Nincs ugyan kőbe vésve, de a lehetőség, hogy váalsztanom kell a kettő között, konkrétan nagy fájdalommal járt. Tudom, hogy szeptemberig sok víz lefolyik még a Dunán, és tudom azt is, hogy minden úgy jó, ahogy van. A tapasztalataimmal tudom, de a szívem bizonytalan kis bogyócska. :)

A közvetlen reakció, a közvetlen megélés. Azért marhára fontos, mert amikor az ember blokkolja félelmében vagy akármiben a közvetlen reakcióját egy helyzetre, akkor az egy elfojtás ugye. Az indulat akkumulálódik, és ha sűrűn teszem ezt, szóval ha szokásommmá válik, akkor ezek jól feltorlódnak, összesűrűsödnek, ráadásul jól össze is keverednek egymással. Nyilván, ezek után már nagyon neház lesz olyan helyzetekben adekvátan reagálni, amik akár egy kicsit is megviselik az embert. Hajrá, közvetlen reakció!

Na izé... ha felállok, mindig elfelejtem.

Na jó, elmondom, mert erős és hatásos élmény volt. Az van, hogy van egy pasi, egy a sok közül, aki azt játssza velem (nagyjából különben mindegyik ezt játssza velem, árnyalatnyi különbségekkel), hogy húz-húz, aztán nem lép, vagy visszalép, vagy úgy tesz, mintha mi se történt volna... Valóban nagyon vicces történetek ezek, de fél év önmegtartóztatás után az ember humorérzéke kicsit megcsappan ezen a téren. Mert persze csak ez a típus jön be. Ugyan biztos akadna olyan is, aki tisztességgel végigjátszaná ezt a  papásmamás játékot, ahogy azt kell, de azt vagy észre se veszem, vagy észre se veszem. Szóval az olyat észre se veszem:))))

De írtam már erről a problematikáról és arról is, hogy nyilván én vagyok a megoldás kulcsa. Kulcslyuka. Ehh. Disznó. Pedig most pl. egyáltalán nem vagyok olyan hangulatban, valszeg azért is írok ilyen nyugodtan a dologról. Holott elvileg most is egy ilyen jellegű megpróbáltatásról tértem éppen haza. Úgyhogy vagy megszabadultam, vagy érzéketlenné váltam, nem tudom, mindenesetre békésebb így az élet.

Az történt, hogy egy ideje már sikerült egész jó színvonalú tudatossággal kezelni a helyzetet az említettel, működött is a dolog, sokkal kevésbé viselt meg, mint régebben, és én azt hittem, hogy végre jó lesz ez így. Időnként beszélgettünk, és én egyre felszabadultabban, őszintébben tudtam benne lenni. Nem akartam tőle semmit. Már nem. Biztos ettől váltam könnyedebbé. Aztán jött egy nehéz idő, jobb, ha az ember, ha nem is készül fel, de legalább számít rá, hogy nehéz idő mindig jöhet. Akár bejelentés nélkül is. Szóval jött, és a kommunikációnkat újfent megterhelte az az érzés, hogy de jó lenne. Mindkettőnkét, ez teljesen egyértelmű volt. Meg az is, hogy innen lépés előre eztán se lesz. Na ez így nehéz, de megjutalmaztam magam olyan dolgok olvasgatásával, ami elterelte a figyelmemet, mert nagyon érdekelt és hősies módon egész jól összeszedtem magam. Aztán megjelent az ember és egy rövidreszabott provokációval egy pillanat alatt elmosta minden addigi erőfeszítésemet. Bazd meg. Ez az a pillanat volt, amihez hasonlót éltem már át, és ami arról szól, hogy az addig elfojtott indulat egy olyan kritikus szintet ér el, hogy az ember azt érzi, hogy most vagy kipakol, vagy kiborul. A pakolásban talán több a kontroll, viszont bátorság kell hozzá. Úgy döntöttem, pakolok, ha kell, ha valóban kell, akkor most jött el az ideje. Éveken átívelő történet ez, nem lehet mondani, hogy elkapkodtam volna.

Mondtam neki, hogy beszélni akarok vele, mikor és hol? Most. Jó, még melegen, talán jobb is így. Tudta, mit akarok és még egy darabig szóval tartott - szó se róla, volt benne lélekjelenlét - hátha megússza, de szerencsémre kiváló végszót adott nekem, ahonnan nekem még könnyebb dolgom volt. Vettem néhány nagy levegőt, majdnem elmenekültem, de aztán úgy döntöttem, hogy ha már eddig eljutottam, ennyi izgalmat belefeccöltem, akkor tán mégsem kéne.

Tulképp az volt a nagyon megnyugtató az egészben, hogy minden úgy volt, ahogy éreztem. A kifogás volt talán érdekes, amivel élt, hogy ő miért nem, de ez se nagyon lepett meg. Elvégre csak kifogásról van szó, valószínűleg nem a valódi okról. Az a baj velem, hogy másképp gondolkozok. Mint ő. És ez összeegyeztethetetlen a jövőképével. Oké, ez teljesen rendben van, de - mondom neki, hogy - ez nekem nem kóser, akkor ne provokáljon, ha nem akar semmit, engem ez megvisel, én egészséges nő vagyok, még fiatal is, akkor hagyjuk ezt a játszmát abba. Vagy csináljuk végig, csak akkor kezdjünk bele. De ha a döntés az, hogy nem, akkor snitt. Erre kiakadt, hogy most miért hagyjuk abba, mikor ez olyan jó, kivel mással játszana ilyet? Hát vagy talál valakit mást, válaszoltam, vagy senkivel. Nem tetszett neki.

Nos, ez a beszélgetés nagyon érdekes és tanulságos volt. Új infó ugyan nem volt benne, de új megvilágítás igen. Egyszerűen megértettem a helyzet dinamikáját. A játszmából ő energiát nyer, és nem ad cserébe semmit. Én csak veszítek, ezért viseltek meg ezek a helyzetek. Az ilyen helyzetekben az a nagyon becsapós, hogy valóban megvan a kölcsönös vonzalom, csak a döntés az, hogy nincs felvállava. Vagy egyik részről vagy mindkettőről.  Illetve mindenképpen mindkettőről, mert amint az egyik kimondja a varázsszót, már nincs játszma. De addig csak élvezni igyekeznek a másik szeretetét, vonzalmát, felelősségvállalás nélkül.  Ez szimpla vérszívás. A kimondás pedig a játszma vége. Tulképp tanultam én ezt már nagyon rég, a felismerés és beazonosítás mégis elég sokat váratott magára. Pedig a játszmában az én szerepem szerint nekem nem volt nyereségem. Miért maradtam mégis benne? Nincs rá racionális magyarázat. Lehet azt mondani, hogy reménykedtem még, hátha, de ez meg azért hülyeség, mert a kimondáskor kiderülhetett volna az is... Ne erőlködjünk, maradjunk inkább az irracionális magyarázatnál. Egyszerűen büntettem magam. Szívattam magam. Miért? Franc tudja, lehet, hogy jövő hétvégén, a családállításon majd ez is kiderül. Nagyon szorongatott helyzetnek kellett eljönni, hogy felborítsam az asztalt. Ha már korábban megszeretem magam, talán nem húzom ilyen sokáig az időt.

Az embert különben szeretem továbbra is, akit ennyire megismer az ember, és ilyen régóta szeret, azt nem fogja ezek után csak úgy nem szeretni. Hiszen eddig is mindenki tudott mindent, most csak annyi történt, hogy kimondatott.

Egyes tanulság mindenképpen az, hogy szeretni lehet, de nem kell a szeretteinktől minden faszságot lenyelni. Simán pofán lehet vágni őket, ha nincsenek tekintettel a lelkivilágunkra. Nem kell őket utálni, gyűlölni. Ez nekem nagyon nagy könnyebbség, mert elég rosszul ment ez eddig is.

Kettes tanulság az, bár ezt nem innen tudom, máshonnan, hogy szeretni energiatermelő folymat, tevékenység. Szeretni nagyon jó. Ha valaki genya velünk, az azért fáj, mert azt gondoljuk, hogy le kell blokkolnunk a felé áradó szeretet energiát. Ez fáj, mert ugye szeretni jó volt. Rossz, amikor ezt nem tehetjünk. De ilyen parancsot az Isten nem adott, hogy ne szeresd a másikat, ha az geci volt veled. Szeresd, csak védd meg magad. Ne magadnak tiltsd meg a jót, hanem neki a rosszat, mondd meg neki, hogy ne gecizzen veled. Ha mered. Ha nem mered, akkor meg szívjál:P

Hármas tanulság, hogy a házi energiatermelő egységünk az a szívünk. Az, akinek megvan az útja hozzá, mármint a saját szívéhez, annak lesz elég saját energiája és nem fog rászorulni, hogy mások vérét szívja. Aki elvesztette vele a kapcsolatot, mármint a saját szívével, az rákényszerül. Kanyargós út az, nem egyszerű, nem látom az út végét:P

Négyes tanulság, hogy az elfojtás, elhallagtás az bezár, a kimondás megszabadít. Én olyan jól vagyok azóta, mint már régen voltam. Ha voltam valaha. Szerintem nem, nem voltam még ilyen szabad.

Ehh, mindent, amit itt leírtam, azt tudtam már korábban, olvastam vagy tapasztaltam. Semmi új nincs a nap alatt. Vakság van, ha ehhez ennyi idő kellett, hogy felismerjem. Te jószagú atyaúristen!

Nagyon úgy néz ki, hogy az ember vagy ír vagy él. Talán külső megélés helyett ír, vagyis belül él (meg). Ha most nem írok, az azért van, mert marhára élek. Annyi minden van, amiről lehetne, de nincs túl erős motiváció, csak a nosztalgia, hogy jaj de jó, meg hogy hiányzik.

Meglódultak egy kicsit a dolgok. Az egyik nap, ja igen, csütörtökön az történt, hogy a pasi, aki hosszú ideje húzgálja a bajszomat, most kicsit jobban megrántotta a kelleténél, ezért tennem kellett végre valamit. Bár, ha jobban belegondolok, ez a helyzet most ugyan nagyon kínos neki, végeredményben szerintem a javára válik.

Na főzök egy kávét. Aztán elmondom, hogy mi volt tegnap éjjel, és azán meg azt, hogy mi történt a csütörtökön. Ha valaha is irigyeltem más embert (mondjuk ilyenre nem emlékszem) most visszavonom egy lélegzettel, nagyon jó lenni a saját bőrömben. Na kávé. Nem, nem szex, csak kávé. A szimbólumok időnként jelenthetik pusztán csak önmagukat is:P

Tegnap este léptünk fel a darabunkkal az MMS-ben. Fénykörök a címe. Kábé olyan két és fél hónapja készülünk rá. Ha jól emlékszem, kedden még egészen összeszedettek voltunk, a szerdai fénypróbán estünk teljesen szanaszéjjel. És ez a hisztérikus szétesés tartott egészen a péntek 6 órás főpróbáig, ahol vagy 15 fotós kamerái előtt játszottuk végig először közönség előtt, élesben a darabot. Közvetlen előtte valami kiüresedett, elbutult állapotban voltam és kétségbeesve próbáltam sorrendbe szedni, melyik jelenet után vajon melyik következhet. Meglepetésemre félni se annyira féltem, mint "indokolt lett volna", ez a hatalmas kupac fontoskodó fotós annyira nevetségesnek hatott. Kis hibával, nagy beleéléssel végigcsináltam/tuk. Ez némi megnyugvást hozott. De aztán kezdtek szivárogni a rokonok, barátok. Be kell lássam, bár sejtettem én ezt korábban is, hogy ilyenkor, se az előadás előtt, se utána az ember nem velük van, szerencsére nem is ígértem meg senkinek, hogy utána pesztrálom. Ilyenkor azok vannak együtt, akik a darabot létrehozták. És nemcsak a szereplők, hanem mindenki, aki benne volt. Mint nálunk az Endre, aki világosított és legalább annyira izgult (ha nem jobban), mint mi. Meg két részből állt a darab, mi hárman lányok az első részben nem szerpeltünk, viszont a szomszéd szobában végigimpróztuk a darabnak ezt a részét is az átszűrődő zenére, talán még izgalmasabban, mint ha láttak volna minket. Hihetetlen erősen lehetett érezni azt az energiakört, amit mi így mind együtt alkottunk. Falon át is.

Szóval jött a bemutató, hapák, hanyák, óvodáskori és majdnem óvodáskori barátnék, és ez már kicsit erősebben hatott, mint a fotóskupac. Mi a színpadon voltunk míg elhelyezkedtek és persze kihallottam anyám hangját a tömegből, és közben bámultam bele a sötét földbe üveges tekintettel. Szerencsémre pasi érdekeltség nem jött el, ki tudja, az mi (talán blokkoló, talán ébresztő) erővel tudott volna hatni:)

Két dologra próbáltam figyelni, az egyik, hogy mi után mi következik, mert az azért még nem volt automatikus, a másik pedig az, hogy nem baj ha hibázok, nem baj, ha remegek egész testemben, csak az ettől való félelmemben ne görcsöljek be, azaz ne blokkoljak. Semmi nem baj, bármi történik is, engedni kell, megállítani nem szabad.

Dórával korábban már nagy egyetértésben megbeszéltük, ha valaki átélte, hát tudja mit jelent, ha nem, akkor úgyse: Az ember az életben szerepet játszik a színpadon pedig él. Igaz ez akkor is, ha valami élethelyzetben éppen úgy teszel, mintha meg/eljátszanál valamit: akkor vagy a legőszintébb. Ha játszol, akkor vagy hozzá elég bátor, hogy ki merd mondani, el merd játszani a belső igazságodat, azt, aminek talán még te sem vagy teljesen tudatában, bár valszeg sejted. Hiszen ez csak játék, mondhatod, és az igazság, aki különben meg akar nyilvánulni, ilyenkor utat talál magának. Ezért van, hogy ha szerepjátéknak fogod fel az életed, igazabban tudsz élni, mint ha halálra komolyan vennéd. Hiszen ez az élet csak egy epizód, az erre kapott személyiséggel, problematikákkal, helyzetekkel. Ha véresen komolyan veszed, ha azt hiszed, hogy ez az egyetlen lehetőséged, hogy birtokold, hogy megszerezd magadnak, amit akarsz, akkor tényleg túl nagynak tűnik a tét. Az egó szempontjából bizonyosan az. Ő egyszer él. Ha él. Ha nem illúzió.

De ha azt gondolom, hogy van egy életem, az én darabom, a mi darabunk, egy rám osztott személyiséggel, amit nagy-nehézkesen, alig-alig vagy egyáltalán nem tudok elfogadni, akkor vajon mi a legtöbb, amit tehetek? Ülök a színpad sarkában és nézem, ahogy mások sírnak-nevetnek élnek-halnak? Én meg a biztonságos félhomályban csendesen ücsörgök, és irígykedek ezerrel, hogy ezeknek milyen izgalmas szerepük van, az enyém meg csupa unalom? Mert én nem vagyok elfogadható, mert én csúnya, erőszakos, esetlen, szerencsétlen szerzet vagyok, ki kiváncsi az ilyenre? Mit keressek én a reflektor fényben?  Mit keresek egyáltalán az életben?

A félelem csak egy maszk. Ezt is Dórától hallottam, és rögtön tudtam, hogy mit jelent. A félelem annak az önteltségnek, hiúságnak a maszkja, ami nem akarja megengedni nekünk, hogy hagyjuk, hogy minket kinevessenek, elutasítsanak, mert az a hiúságnak, az egónak a halállal egyenlő. Csakhogy ez egy paradoxon, mert a félelem pont az élet áramlását tartja vissza. Félek az egóm halálától, ezért nem engedem a lelkemnek, hogy éljen. A hiú ember  (nem tudnám, ha nem az lennék) az egóját élteti, aki leveti a félelem maszkot, az a lelkét. Lehet választani.

Csak annyit kell tennem, hogy felállok a sarokból, kijövök a fényre és beszólok a darabba. Eleinte nyilván ügyetlenül. Néha ügyesen, valami sikerül, valami nem. Hasraesek, kinevetnek. Kérek valamit, elutasítanak. Aztán kiderül, hogy valamit marha jól csinálok és ezzel örömet okozok másoknak. Kiderül az is, hogy sokan nagyon szeretnek. Arról nem is beszélve, hogy rájövök, hogy én mennyi mendenkit szeretek. És hogy az milyen marha jó. Meg az, hogy játszom és élek!!! És ha belejövök, amikor igazán belejövök, akkor már alig van különbség kinevetés és elimerés között, hiszen minden, ami élet, az öröm. Ha beleéléssel esek hasra, elmiséréssel nevetnek rajtam és én vigyorogva fogok felállni.

Annyira jó, hogy a Borit még mindig, így három hónap elteltével is át tudom még verni, úgy tudok végigvágódni a földön egy ütközés után. Már tudja, hogy rájátszok, és mégis megannyiszor megrémül, hogy úristen, mi bajom lehet. Én nem is gondoltam, hogy ennyire meggyőző vagyok ebben, én egyszerűen csak nagyon szeretek elvágódni, imádok elesni, ezért aztán a térdem az utóbbi időben ennek megfelelően folyamatosan kékeszöld színekben játszik, mint egy tisztességes vásott kölyöknek. Tehát, amit élvezek, azt meggyőzően csinálom, és az tetszik másnak is.

Najó, álmos vagyok, majd holnap folytatom... vagy amikor majd ráérek:))

Hmm:)))

Pár dolgot szeretnék elmondani.

Az egyik az, hogy hogy telt az éjszakám. Ahogy elváltunk, nyilvánvalóan felszabadult voltam, de a gyomromban a félelem azért megmaradt. Attinak elmondtam persze, hogy mi volt, de eléggé tudtam, hogy mi az ő hozzáállása. Ő még a menekülésnél tart, mint helyes megoldás, nem a végigjátszásnál, bár a tetteiben lényegesen őszintébb. Csak még bűntudattal. Konkrétan ez most az ő élethelyzetében (nőügy persze) azt jelenti, hogy nem hagyja abba, amit nem tud abbahagyni, de azt mondja, hogy az első "hibánál" azt kellett volna. De ez az övé, ő keresztje, tegnap végső kétségbeesésemben azért fordultam hozzád, mert ösztönösen tudtam, hogy ezt csak veled tudom megbeszélni, te értesz meg, és te vagy az, aki nem a régi mintáimba vezet vissza, hanem abban erősít, amerre tartok.

És ez szebben sikerült, mint remélni mertem volna. Hazafele jövet teljesen feldobott voltam attól, hogy kívülről láttam a helyzetet és végtelen izgalom járt át attól, hogy ebben a "játékban", ami ilyen gyönyörűen és nagyon durván lett összerakva, részt vehetek. Hogy ez micsoda kihívás. És hogy nagyon helyemen kell legyek, hogy ezt végig tudjam csinálni, ezért a félelem. Amikor lefeküdtünk aludni és magamra maradtam, akkor viszont teljesen begörcsöltem. A szívem, azt hiszem ezerrel vert, a gyomrom egy egészen apró csomóban volt és bénultan feküdtem, jéghideg lábbal és nem voltam benne biztos, hogy megérem a reggelt. Nem éreztem magam rosszul, csak nem voltam ura a testemnek. Hagytam, hogy had történjen az, ami történik, még akkor is, ha ez sok. Különben tudtam, hogy nem lesz semmi bajom, mert végre pont azt csinálom, ami belülről kell, de nagyon kész voltam. És éber. Nem féltem, a haláltól sem. Úgy voltam vele, ha most vége, akkor ez pont így van rendjén. Azt hittem így fogom végigkínlódni az éjszakát, de nem bántam, erre persze egy pillanat alatt elaludtam. Hajnalban felébredtem és visszatért ez a görcsös, iszonyúan feszült állapot, de nem ellenkeztem és aztán megint elaludtam. Reggel kiphenten ébredtem. Na szóval, az érzés intenzitása arról győzött meg, hogy ez a projekt nekem nagyon-nagyon fontos. A kimenetele teljesen bizonytalan, ettől éles és izgalmas, de nem az eredményért, hanem magamért kell véigcsinálni. Amit éjjel éreztem, az az volt, hogy ha ezt az érzést én most elfojtom, nem élem meg, ha feladom, akkor megbolondulok. Szükség volt rá ahhoz, hogy tisztában legyek a mozgató erők intenzitásával. Ezért kellett hozzád forduljak, nem engedhettem meg magamnak, hogy valakivel csak elnyammogjak a dolgon, annál nagyobb volt a tét. Persze a pillanatban ez csak egy villanás volt a Petőfi hídon, hogy én most fel kell hogy hívjalak.

Nagyon sokat segítettél nekem, csak azzal, hogy voltál, hogy olyan vagy, amilyen, és hogy a kérésemre törődtél velem. Azt éltem át, talán-talán először életemben, hogy nem vagyok egyedül. Hogy van hús-vér ember, azt csinálja, úgy próbál élni, amiben én hiszek. Olyan nyersen, félelemmel és őszintén. (Talán még Mari ilyen, az asztrológia tanárnőm, de ő valahogy számomra megfoghatatlanabb rezgésszinten csinálja ezt.)  Ennél többet nem kaphattam volna embertől. Tudom azt is, hogy ez neked is fontos, és erőt ad. Ezért is mondom el mindezt mégis, annak ellenére, hogy teljesen egyetértünk abban, hogy a (nagy) szavak sohasem lesznek képesek hitelesen kifejezni az érzéseket. Hacsak nem a költészet:))

Iszonyúan félek, hogy hogy fog menni tovább az élet, de innen már nincs visszafordulás.
Mindent köszönök.

Szeretettel
Rita

ui: Ez a levél Neked szól, de én magam részéről szívesen feltenném a blogomra, mert az ilyesmikről szól. Ha téged nem zavar. Ha egy picit is igen, akkor nem teszem. Kérlek, döntsd el. Ráér. Minden ráér.

Közben kiderült ám nagyon sok minden, például az, hogy nem is a fájdalomtól fáradtam el. Hanem a görcsös elfojtástól. Megtudtam, és igaznak találtam azt, hogy ez a megmerevedett, görcsös, feszült állapot nem érzés. Ez az érzés elfojtása, ez van helyette, mert ebben az esetben félünk az érzéstől, és befeszítve fojtogatjuk. Ez kurva fárasztó, tanúsíthatom.

Aztán elcsitult ez a dolog is, és ma reggel benéztem egy ajtón és megértettem, mitől féltem. De nem mondom el:P

Aztán feltettem még tegnap este egy elég buta kérdést és kaptam rá egy nagyon bölcs választ. Azért valamit tudok, nagyon okos és jó emeberekkel körülvenni magam. Ehhez értek, úgyhogy király(nő, na) már lehetek. :PP

Tehát a kérdés az volt, hogy van-e tökéletes elengedés? Mikor az elengedést az ember nemcsak rövid másodpercekre éli meg, hanem némi huzamosággal, vissza nem térő fájdalmassággal...? Van ilyen? Meg különben is, mi a túró az az elengedés? Ha már ennyit beszélünk róla. Szóval?

Nem tudom szó szerint idézni a választ, de mégis megpróbálom elmondani, mert lenyűgözött:

Hát az nem ilyen kizárás, hanem inkább valami olyasmi, mikor valakinek örökre helyet csinálsz a szívedben. (Dóra)

...

Ha valaki nagyon szeretné, hogy a körülötte élők foglalkozzanak vele, elmondják a szívük rejtett vágyait, akkor van egy tuti tippem: kezdjen el nagy átéléssel blogot írni, jusson túl a kezdeti bizonytalanságokon, mélyüljön el, és abban a pillanatban átlagon felüli intuícióval fognak akár a legtávolabbi szobából is odarohanni hozzá családja tagjai, barátai  és üzletfelei, szépen egymás után, hosszú tömött sorokban, pár perces szüneteket hagyva, éppen a legösszettettebb mondatok fogalmazása közepén. Try it!

"A fájdalom nem azért van, hogy szomorúvá tegyen, ne feledd. Ez az a pont, ahol az emberek mindig eltévednek... A fájdalom csak azért van, hogy éberebbé tegyen - mert az emberek csak akkor válnak éberré, amikor a nyílhegy mélyen a szívükbe hasít, és megsebzi őket. Egyébként nem ébrednek fel. Amikor az élet könnyű, kényelmes és zökkenőmentes, akkor kit érdekel? Akkor ki törődik az éberséggel? Amikor a barátod meghal, az egy lehetőség. Amikor a szerelmed elhagy... azok a sötét éjszakák, amikor olyan magányos vagy... annyira szeretted őt, mindenedet kockára tetted érte, és most hirtelen nincs többé veled. Magányosságod sírásában... ott a lehetőség; ha jól használod, tudatossá tesz. A nyíl hegye fájdalmasan éget - használd fel. A fájdalom nem azért van, hogy nyomorulttá tegyen, hanem azért, hogy tudatosabbá válj! És ha tudatossá váltál, minden szenvedés eltűnik."

Osho

Hihihiii, nevetne a Kisördög. Ezt a minap küldtem el az egyik Dórinak a sok közül, de gyorsan visszatalált hozzám, mert az történt, hogy:

Nagyon féltem valamitől, és a félelmem, mintha valami forgatókönyv lett volna, fogta magát és szóról szóra megvalósult. Feltűnően szóról szóra.

Nagyon mély, fájdalmas szomorúság ömlött szét bennem. Kezdetben volt még mellette indulat is, de aztán az elmúlt és maradt csak a szomorúság és a fájás. Annyira fájtam, hogy kimerültem belé.

Mégis volt benne valami jó, időbe telt, míg rájöttem, hogy micsoda.

Mert, mint a fent nevezett is megmondta már, na és a másik Dóra is megerősített a minap ebben, tehát csak igaz lehet, hogy minden intenzív érzés „jólesik” az embernek, mert olyankor érzi, hogy él. Már aki szeret élni.

De nemcsak ez volt benne a jó. Az volt a nagyon jó, hogy nem féltem már, legalábbis ettől nem, hiszen megtörtént, magvalósult, félni nincs már mitől. Most már csak fájni „kell” valameddig, ameddig szükséges, de ez már nagyságrendekkel jobb, mint a félelem. És van vége. Eleje, közepe és vége. Ezt is Dóra mondta tegnap. Igaz másra, de ide is stimmel:).

Szóval teremtsd meg magadnak a félelmeiddel a valóságodat, és a félelmek el fognak múlni. És ami utána jön, az a szabadság. És ha már ezt minden félelemmel végigzongoráztad, nem maradt több félnivaló, akkor jön a teljes szabadság.

Na én most eggyel közelebb vagyok hozzá!! :PP

Ui: Nagy várakozásomban megkukkoltam a Kalat, és megdöbbentő felfedezést tettem: R. Dórának is Jupiter/Szaturnusz periódusa van, nagyon szinkronban vagyunk, ez annyira szép!!!

Na szóval az történt, hogy az Árpi törölt engemet a Skype-on. Ez engem szíven ütött. Tegnap este. Aztán e-mailben megkérdeztem tőle, hogy tényleg-e és hogy miért, és azt írta, hogy semmi különös, csak nem használtuk, ezért törölte. Ez is szíven ütött. Ma este. Mert kivételesen olyan történt, hogy ma egész nap nem volt net a dolgozóban, tehát nem tudtam megnézni az e-maileket. Nem emlékszem, hogy valaha is előfordult volna a dolgozóban, hogy egész nap ne lett volna net. Ez különleges helyzet volt, bár én csöppet se csodálkoztam. Vártam a választ a kérdésemre és csendben elnézést kértem a kollegáimtól, azok persze hülyének néztek, de hát jó ideje már úgyis erre gyúrok.  Az internet ugyanis meglehetősen érzékeny a mi történetünkre, bizonyította ezt már néhányszor. Ez lehet, hogy az indulatok erejét mutatja, de az is lehet, hogy csak közeli frekvencián mozognak és zavarják egymást. Nincs válasz.

Különben meg arról volt szó, hogy ez valami oldódással fog végződni. Nem így. Megint csendben kérdezem, hogy miért kellett még egyet belém rúgni, mikor én kussban voltam? Hetek óta életjelet nem adtam magamról. Tényleg csak ennyire futja az emberségből? Nem túl sok, ezzel szemben viszont nagyon kevés. A levelet a "szép napot" köszönéssel zárta, mint szokásosan, és ez a fordulat már eddig is összerántotta a gyomromat, hát ezután?  Elmúlik ez valaha? A "szép napot" nekem már örökre a közöny, hidegség és kegyetlenség szimbóluma marad? Talán nem, ha eddig az volt, lehet, hogy pont most fog a dolog megfordulni. Ez olyan mély, hogy ennél lejjebb már nincsen. A rossz emlékek szabaduljanak fel, ne maradjon tabu semmi sem. Ne legyen olyan kép, szó vagy bármi jel, ami bennem ezt a fájdalmat felemlegeti. Legyen minden szabad. Nem tudom, hogy megtettem-e mindent, amit lehetett. Szerettem volna szeretettel búcsúzni. De most így, első felindulásom utáni első nyugalmamban ez valahogy már nem megy. Az egyetlen, amit érzek az az értetlenség. Azt gondolom, hogy tudom én ezt jól használni, lehet ez az utolsó csepp a pohárban a megszabaduláshoz. Erre fogom, már amennyire tőlem telik. De akkor sem gondolom, hogy ez emberséges lépés volt. Nem keresek én többet motivációkat, nem bánom, hogy mit miért csinált. Az, hogy neki az utolsó lehelletet is ki kellett ebből a kapcsolatból préselnie, hogy ebben már ne maradjon semmi élet, ezt ő így akarta. És meg is tette. Nem könnyítette meg a dolgom. Bezárt valamit, ami nincs feloldva. Teljesen egyedül,  magamra maradtam, hogy ezt elsimítsam, pedig tudom, hogy annak idején azért találkoztunk, hogy ami fáj, azt együtt oldjuk fel, de ebben ő nem volt partner. Egyszerűen sajnálom, egyebet már nem tehetek.

Nekem most már egészen más dolgom van és azzal fogok foglalkozni. Ennek itt a vége.

Mi a bánatos fityfenét is csináltunk a Londonba'? Komolyan, nem is értem, ilyen aggyal hogyan is lehet megélni ezen a földön. Na mer' mióta hazajöttem se csináltam semmit, és ezt különösképpen élvezem.

Vegyük sorra, például az élvezkedési mutató szerint:

1. Valamilyen színház, a Strand-on van, könnyen elérhető helyen.

Akkor Kathy és Jordankie éppen haza voltak küldve, merthogy "túl sokan vagyunk vérszívók" címszóval. Annyira égtem, mert mielőtt hazament, felköszöntött egy szép fehér virágcsokorral és fincsi ír csokival szülinapomon, ilyen virágcsokrot, ha nagyon megfeszülök se emlékszem, mikor kaptam utoljára. Talán azért, mert még soha. Na szóval megnedvesedett a szemem, de ilyenformán csak ketten mentünk már Attikával a színházba. Rudi nyilvánvalóan nem jön ilyen helyre, ez nem is kérdés. Én azért még időről időre felteszem neki mégis, hátha egyszer meglepődök, de az emberek - úgy látszik - nehezen változnak már ebben a zsenge korban is. Előre, az ellenállás jegyében :) !

Időben elindultunk, persze csak azért, mert Attika ilyen, fel kellett még venni a jegyet valami szervező irodában 7-ig és fél 8-kor kezdődött az előadás. A District linera kábé 20-25 percet kellett várni, ami még az Attika által  nagyvonalúan megítélt időtartalékból is kilógott, úgyhogy gyakorlatilag majdnem feladtuk, de azér a 45 fontért, amibe a jegy került, mégis végigjátszottuk a játszmát. Sikerült. Minden az utolsó pillanatban ugyan, de még pisilni is el tudtam menni, miközben Attika lazításul vett a büfében egy pohár bort. Egyet kettőnknek, mert annyi aprója volt csak, de az éppen elég volt, nekem már úgyis megvolt az alaphangulatom, annyira örültem az új lila-piros-rózsaszín csíkos, térd felett érő zoknimnak és a gyűrűmnek, amit aznap vettem a camden piacon. 

Joseph and the Amazing Technicolor Dreamcoat.

Na ezt néztük meg, nyilvánvalóan a mi nyelvtudási kondícióinkkal ennél komolyabbat és beszélősebbet nem érdemes, ahhoz meg drága a színházjegy, hogy bemenjek két órára csak a Ralph Finnes két szép szeméért, anélkül, hogy egy kukkot is értenék a darabból. Sajnos. De nem baj, pár nap múlva megvolt ő is, persze csak DVD-n, de legalább közelről. Különben az is nagyon érdekes volt, mert a film Lady Di sokadik üknagyanyjáról szólt, aki csaknem hasonló pácba került, mint ő, mikor hozzaáment az akkori herceghez (Ralph), csak ő akkor még nem vált el, mert az anyukája megtiltotta neki. Úgyhogy, bár egy időben volt neki szeretője, mégsem szenvedett autóbalesetet menekülés közben, de aztán, miután le lett tiltva róla, élete végéig édeshármasban éltek a férjével és annak szeretőjével. Na csak azért, mert a pasinak lehetett. Ralph megint hozta a formáját, és legalább olyan undorító volt, mint a Schindler listájában. Szóval zseniális. Láttuk még később a Csokoládét és az Ameliet is, mert Kathy még nem látta őket, mi viszont akárhányszor szívesen.

De a Joseph-nél tartottunk. Hát szívesen elmesélném, ha lagalább fél olyan színesen el tudnám, mint amilyen látványos volt, de nem tudom. Hasfájósra nevettem viszont magam rajta, a két legütősebb jelenet pl. az volt, mikor a Potifárné, aki egy egészen belevaló jó nő, elcsábítja a Józsefet, aki rabszolga náluk, és nyilván nincs sok választása, mint elcsábulni, na  és erre szerencsétlent  persze börtönbe vetik (na nem a nőt), a másik meg az, mikor az Evis Presleynek álcázott fáraó elmeséli a rémálmát a Józsefnek, hogy az fejtse meg és így József megmenekül a kivégzéstől. Kellő humorérzékkel még a biblia is fogyaszthatóvá válik, hihihiii. Állati jó volt, ha mentek a Londonba, menjetek el színházba, 20 font körül már van jegy a kakasülőre.

2. Contemporary art a Saatchi galériában. Most éppen közel-kelet a téma. Illetve nem a téma, hanem a forrás. Nehezéknek velem jött Rudika, asszem azért, mert valami egészen másra számított, pl. hogy veszek neki fülhallgatót meg farmergatyát vagy ilyesmit. Ezért kénytelen voltam a kiállítást úgy végignézni, hogy a fülem belezsibbadt a nyígásába, minden újabb teremért külön-külön kellett megküzdenem, hogy még abba is be tudjunk menni. Szerencsére számozva voltak, így sikerült egyet se kihagyni. Ez a termek számozása komoly előrelátásra utal. Különben lehet, hogy nem ártott az élvezetnek ez a Rudi nevű kis féltégla a hátizsákban, mert az ember mindig jobban tudja értékelni azt, amiért megküzdött. Szóval jó volt igazán. A 13. terem volt a legdöbbenetesebb. Önjáró tolókocsikban 13 egészen életszerűen haldokló öregember üldögélt, asszem viaszból voltak, a leírás szerint kísérteties hasonlóságot mutatva a világ politikai vezetőivel, illetve azoknak 80 és a halál közti valószerű állapotával. A tolókocsikon motor és érzékelők voltak, véletlenszerűen gurultak össze-vissza a teremben, időnként összeütköztek, szatírikusan modellezve a nemzetközi konflktusokat. Hideg volt, talán, hogy ne olvadjanak fel. És büdös. Olyan haldokló öregember szag. Nem tudtam eldönteni, hogy ez azért van, mert a viaszbábuknak ilyen van, vagy ez is a tudatos alkotás része. De mindegy volt, a gyomrom kellőképpen felfordult, még most is futkos a hátamon a hideg. No persze azért belebámultam két centiről mindegyiknek az arcába, mert ha lúd, hát legyen kövér.

Kifelé menet vettem még egy könyvet a shopban a Frida Kahloról, amit nagy élvezettel olvasgatok azóta is. Talán pont itt volt korábban kiállítása, amiről Ildi beszélt. Persze lehet, hogy nem, Kahlo már talán nem is contemporary :( De jó.

3. Még voltak a piacok. A piacok, amik magukkal ragadnak és olyan mérhetetlenül arcátlanul és szenvedélyesen képviselik a múlandóságot, hogy az megrázó. A piac az anyagi lét legmélyebb, legintenzívebb helye. Misztikusan anyagi. Megragad és nem enged. Meg kell élni, bele kell veszni. Van valami szexuális jellege. Ja, erre eddig nem is gondoltam.

..................................................

Ez az egész nagyon valóságosnak tűnik, mégis, már az indulás előtt, és aztán végig belengte valami furcsa valószerűtlenség érzés, ami számomra a lényeg volt, és ami miatt leültem ide írni, de amit nem tudtam eddig megfogalmazni. Kétségbe is voltam esve kicsit, mert éreztem, hogy nem igaz, amit írok, holott igaz.

Szóval az a lényeg, hogy én nem voltam kint Londonban. London nem számít, az egy hely a világon. Jó hely, szeretem is, de nem számít. Vártam, akartam menni, a fogaimat is kétségbeesve trancsíroztattam szét, csak hogy mehessek, a fájdalom ne tartson itt, ha már egyszer ott van az a repülőjegy. Sikerült is különben, kint már semmi bajom nem volt.

Felszálltam a gépre, ott leszálltam, Attika várt a nagy éjszakában, sokat késtünk, meg is fázott szegény. Örültünk egymásnak persze, mint mindig. De én nem mentem magammal. Itthon maradtam. A szívem-lelkem itthon maradt, minden ami éltet és fontos most nekem, az itt volt, és most megint nem a hely a lényeg. Valahogy elkezdtem élni, az ittben, a mostban, félve, óvatosan, mint ahogy én azt tudom csinálni, de élni. És nem vágyódtam el, se Londonba, se máshova. Tudom, hogy hihetetlenül hangzik, de a saját hétköznapjaimba vágytam vissza. Ez nagyon-nagyon durva. Talán azért kellett most elmenni, hogy ezt megérezzem. Egyszerűen nem voltam kint. Azért lehetett ez a Londoni történet annyira eseménytelen, punnyadós, mert nem volt bennem vágy semmire. Nem volt valódi motiváció, az a nyomás volt csak meg, hogy hát az ember nem akármikor lehet ott, és akkor menni kell. Nézni kell. Látni és átélni Londont. A gyerek őszinte, őbenne ez az elvárás szikrájában sincs meg. Ő nem játsza meg, hogy érdekli, mert tiszta. Én nem vagyok az. Én éreztem a saját közönyömet és reménykedtem benne, hogy legalább majd ő húz engem. Ki a pácból és be a Londonba. Hát nem tette meg, ehelyett PS-ezett. És egészen döbbenetesen én is majdhogynem azt élveztem a legjobban (a színház volt talán még ehhez fogható), ahogy ezek a little big planettel játszottak. Fényképeket gyakorlatilag semmi másról nem csináltam a 10 nap alatt, csak róluk, ahogy játszanak és a képernyőről, ahogy ezek a bájos kis lények lebegtek ide-oda a különféle félelmetes pályákon. Ez a tiszta igazság. És Atti is így volt valahogy, az utolsó előtti nap kezdett nyígni, hogy hát most kezdi megszokni, hogy itt vagyunk, erre már megyünk is el. Na, mondom, feltűnt végre, így egy hét után, hogy itt voltunk? Hihihiii... Szóval asszem, mindannyian el voltunk merülve rendesen a saját életünk kis bugyraiba és alig-alig tudtunk felpislantani belőle. És ez nem baj. Szerintem. A baj az lett volna, ha erre nem jövök rá.

Jaj, majdnem elfelejtettem, szenzációs a piros kockás gatya a jegesmedvékkel, csupa melegség és puhaság!!!

Életkekép, csak, hogy Nyunyinak legyen fogalma az itteni nehéz életről...

Ma borús idő volt, mondhatni, hogy még esett is. Én valahogy kutya álmos voltam. Na meg meg kellett csinálni a túrógombócot is, ha már a túrót meghagyták a csekinnél, nem vették el, mint a 3 tubus XL csípős pirosaranyat. Különben nem is értettem, szerintem a túró is simán belefér ebbe a gélszerű dologba, amit nem szabad a kézibe vinni, mert olyan, mint a bomba, de lehet, hogy a tyúk egyszerűen csak nem szerette a túrót. A pirosaranyat viszont igen. Mondtam is neki savanyú képpel, hogy egye meg. De hál'istennek a pirosarany nem fog Attikának hiányozni, mert némi pakolászás után, rohadt krumpli meg rohadt hagyma kidobása árán találtam pont az elkobzott mennyiségű és minőségű pirosaranyat a konyhaszekrényben.

Szóval egyrészt a kiló túró feldolgozásra várt, meg jött egy csaj is szobát nézni, ami megint jó volt valamire, mert kicsit összedobtuk a nappalit, Attika fürdött végre, meg úgy is tett, mintha borotválkozna és berakott egy eccerhasználatos kontaktlencsét. Mind a csaj miatt. A szemüvegét még Jordankie egyengette meg, amitől az olyan állapotba került, amilyenben nem lehet nőknek szobát mutogatni. Úgy láccik, nagyon ki akarja adni ezt a szobát, ahonnan Morgan most fog elköltözni, hogy gennyesre keresse magát egy hajón, ha már egyszer az Adrit visszatoloncolták Dél-Afrikába. Nő nincs, legalább lóvé legyen. Teljesen igaza van.

De ott tartottunk, hogy lassan dél lett, a túró még nem gombóc, marha álmos vagyok és fáj mindenem. Annak ellenére, hogy végre sikerült egyedül aludnom, mert Michael éppen hazarepült a nővére esküvőjére és sutyiban elfoglaltuk az ő ágyát is. Én csak fél egykor mertem oda elmenni aludni, mert attól féltem, hogy Michael esetleg lekési a délafrikai gépet és váratlanul hazajön. De úgy látszik egy éjszaka kevés, hogy kialudjam a Rudikával egy szűk kihúzós vendégágyon töltött két éjszakát. Talán már holnapra összeszedem magam.

Ez az összes magyarázkodás tulképp amiatt van, hogy ma a lábamat se tettem ki a lakásból. Valamikor délután, mikor már megvolt a túrógömbi meg a gombapöri is, leültem, hogy körülnézzek, melyik múzeumot találhatom nyitva nagypénteken. Persze ekkor már annyi volt az idő, hogy a 6 óráig nyitva levőket már nem is volt érdemes nézni. Kiszúrtam magamnak megint a Tate Modern-t, hiszen járt utat a járatlanért el ne hagyj, itt már voltam eddig legalább kétszer, és még az az előnye is meg lett volna, hogy péntek-szombaton 10-ig nyitva van. De ez még mind kevés, mert ha megnézed a honlapon, gyakorlatilag végig lehet járni az egész múzeumot szobánként és a műtárgyak 70 %-nak még a fényképe is fennvan. Szóval, mire bejártam virtuálisan az egészet, este lett. Hogy egészen biztos legyek benne, hogy ma már nem megyek sehova, befokhagymáztam Attikával, mert úgy véltem érezni, hogy nekem is kicsit fájdogál a torkocskám. Aztán, mint aki jól végezte dolgát, leültem asztrót tanulni. Ettől végre kezdtem feléledni.

A család közben hasonló aktivitást mutatott. Rudi kinyígta magának a GTA-t a méteres képernyőjű tévére kötött playstation-re (legalább nem a tévé megy, kedvező mellékhatás), Attika pár órára így nyugalmat vásárolt nekünk. Estefelé már ketten ültek a gép előtt, valami más típusú, kevésbé öldöklős, inkább mulatságos, vicces kis lényes játékkal ütötték el az időt. Amit láthatóan el kellett valahogy ütni, mert estére már mindenki alaposan kialudta magát, jól laktunk friss kávéval is (a játékboltban két év sanyarú nescafézás után végre egy kávéfőzőt is vett ma Hatika, de lehet, hogy máshol), hosszú estének néztünk elébe.

Attika jáccás közben sem tudott elemi problémáiról megfeledkezni (talán kevés sört ivott még vagy mi?) és időről időre felkapdosta a sokak, de leginkább Rudi által irigyelt iphone-ját, és mindannyiszor konstatálta, hogy hát a Kathy akkor ezek szerint már nem is beszél vele. Volt képe tudomásul venni, hogy Attika kirakta a szűrét, mert ő meg megcsalta a férjével, és nem hívogatja már, egészen fél napja, vagy háromnegyed), nem ír sms-t, meg semmi ilyesmi. Normális? Még ilyet! Nem lehet megérteni ezeket a nőket. Tudomásul veszi, hogy vége? Jó, de azért még beszélni lehetne, nem? ... Hát persze Attika, meg minden mást is, csak azt már megint járásnak hívják. Vagy (ön)kínzásnak... na mindegy, érzéketlen tuskó vagy te is, mint a többi... Jó van, Rituska, nehogy elsírd magad már megint ... :PPPPPPP

Na valahol itt tartunk. Én meg nekiáltam blogot írni, mert Attika azt mondta, hogy a Nyunyi boldog szülinapot kívánt nekem a facebookon, és kiváncsi, hogy csesszük el az időnket a nagy Londonban, különben biztos nem szánom el magam, amilyen mérhetetlen lusta vagyok. Hejj, Te Nyunyi!, nem akarsz véletlenül Te is írni a tengeren túli és inneni kalandjaidról? Lécci-lécci!!! :))))))

Na itten meg, ha benéztek azon a két középső ablakon, az első emeleten, akkor láthatjátok, hol punnyadunk testületileg:

http://maps.google.com/maps?f=q&source=s_q&hl=en&q=Chiswick,+Hounslow,+Greater+London+W4,+United+Kingdom&sll=51.501183,-0.206573&sspn=0.002591,0.019312&ie=UTF8&cd=1&geocode=Faa2EQMdIw78_w&split=0&t=h&layer=c&cbll=51.495406,-0.268546&panoid=I2PwnMo6skBo95JH-vtcdA&cbp=12,330.75367913409235,,0,-4.800000000000006&ll=51.49545,-0.268433&spn=0.000761,0.002414&z=19&iwloc=A

hetek teltek el... és én csak fogfájok. Megpóbálom röviden elmesélni, mert elég unalmas, mégis olyan, hogy ha nem velem történik, hát el se hiszem. Lehet, hogy a kollegáim is így vannak vele.

Tehát minden annak árnyékában történik, hogy holnap megyünk Rudival Londonba. Ahol köztudottan csillagászati árakon néznek bele az ember szájába, tehát ez az opció így kerülendő volna.

Majdnem három hete azzal kerestem fel egy frissen szerzett, egyesek által megbízhatónak tapasztalt fogorvost, hogy hát szerencsére nincsen semmi bajom, de cseréljük már ki a 100 éves amalgám töméseimet, hátha nem használnak. Pont ezidőtájt olvastam egy hosszú cikket arról, hogy hogyan mérgezték meg a Napóleont, és bár ott arzénról volt szó, bennem mégis valamiféle párhuzam vonódott a higany- és az arzénmérgezés között.

Vígan nekiestünk, és gyorsan, érzéstelenítő nélkül szétfúrogatott nekem mingyárt két fogat, a jobb felső ötöst és hatost. Valójában nem is tudom, mit tömött be, mert sok nem maradt a fogakból, de valahogy mégis összeállt a dolog. Az egyik, a hatoska kicsit érzékenykedett közben, amire húzgáltuk is mindketten a szájunkat, és abban maradtunk, hogy ha cirkuszt csinál, akkor majd felfúrjuk újra, és gyökérkezeljük. Mármint ő csinálja, én meg tűröm. De erre reményeink szerint nem is kerülhet sor.

Hát sajnos került. Egy hét múlva, pontosan pénteken, elkezdett szépen, egyelőre elviselhető mértékben cirkuszolni. Úgy tűnt, a hatoska. Én tűrtem, és vártam, Mária utcába többet be nem teszem a lábam, tehát a hétfőre. Akkor hívtam újdonsült orvosomat. Keddre soron kívül be lettem szorítva a menetrendbe, csúszott is minden a rendelőben, ahogy kell. De nem a hatost piszkáltuk, hanem a hetest, amin kedves Péter talált egy orbitális lyukat elbújva, a nyakon hátul. Gyanúja szerint inkább az fájt nekem, és ez a gyanú teljes harmóniában volt azzal az elvárásommal, hogy  a már szépen betömött fogamhoz ugyan már ne kelljen hozzányúlni, legfőképpen ne kelljen kinyiffantani. Szóval nem tiltakoztam. Később, ahogy teltek-múltak a napok, az elvárásaim sokkal alacsonyabb szintre süllyedtek, vagyis foggal vagy fogatlanul, csak ne fájjak!

Juteszembe, Attika küldött nekem angol nyelvű pszichológia előadásokat, valszeg fel akart javítani angolból, és tudta, hogy más téma úgysem érdekel, szóval ott hangzott ez az ominózus mondat, hogy: "Az elégedettség (boldogság) titka, az alacsony elvárás!!!!" zseniális!!! Nagyon jó téma volt különben és a faszi pont úgy beszélt, mintha tudta volna, hogy gyenge nyelvtudásommal én is hallgatom:)))

De ne szaladjunk előre. Tehát heteske gyökérkezelve lett és mi továbbra is reménykedtünk, hogy nem látjuk már London előtt egymást. Két napig, amikor is megint borítottam volna a menetrendet, mert úgy tünt mégiscsak hatoska csinálta a balhét, de már pótszék sem volt. Emlékeimben viszont felrémlett, hogy Julcsika bejelentkezett aznapra, valami nem igazán fájdalmas, inkább csak szépészeti témával. Na, itt az alkalom, gondoltam, hogy gyakoroljam végre azt, amit nem tudok, vagyis, hogy kérjek. Úgyhogy ilyenformán elkunyeráltam az időpontját. Aztán arra, hogy eljöjjön velem, már csak gondolni mertem, hogy ne legyek nagyon pofátlan, de szerencsére ő gondolatolvasó is volt.  Eljött velem, ami több okból is szerencsés volt, egyrészt a fogorvos nem állt rajtam bosszút, hogy őt nem láthatja miattam, hiszen  Julcsika végig ott állt, fogta a kezem és bohóckodott, miközben Péter engem kínzott. A másik meg maga a tény, hogy fogta a kezem és bohóckodott. Tehát kérni érdemes, mint a mellékelt ábra mutatja. Így végül hatoska is sikeresen gyökérkezelve lett. Az aznap estém még elég gyatrára sikerült, aminél már csak a másnap reggel volt visszataszítóbb. Cataflam ide, Donalgin oda, szét voltam zuhanva. Nyolckor értesítettem a dolgozót, hogy tegyenek le rólam. Akkor még azt hittem, hogy csak aznapra. És nyoltól tízig félálomba zuhanva gyógyultam. Ez konkrétan így volt, annyira jól esett ez a pihenés (sokkal jobban, mint az egész éjszakai), hogy fizikailag éreztem a gyógyulást. Meggyőződésem, hogy a munkaidő alatti pihenés, otthonmaradás és alvás sokkal hatékonyabb, mint a munkaidőn túli. Ellenőrizhető, mindenki próbálja ki! Ezek után ujjászületve keltem föl, még ugyan érzékeny volt hatoska, de a tendencia egyértelműen javuló volt. A hétvégén csak a legszükségesebb dolgokat végeztem el, és sokat lazítottam. Elmentem, ahova el kellett mennem, találkoztam azzal, akivel találkoznom kellett és történtek még furcsa dolgok, de ezek nem tartoznak a tárgyhoz.

Vasárnap délután napoztam a kertben. Ez így április 5-én még hírértékű.

És azt gondoltam, hogy lám-lám, még szépen, időben minden megoldódott, no para, utazás nem került veszélybe, sohasem szabad előre félni. Időm, mint tenger, probléma egy szál se.

Hétfő hanali négykor rémálomra ébredtem. És nem tudtam, hogy mi visel meg jobban, az álom miatti, vagy a fogfájás miatti döbbenet? Próbáltam pontosan felidézni a látottakat, de a fájdalom annyira betöltött, hogy nem volt esélyem gondolkozni. Elkezdtem a számban tapogatózni, hogy ugyan már, most vajon hanyaska szívatgat éppen? Nem akartam elhinni, de hát végül is, logikusan ennek kellett következnie. Immáron ötöske lázadt fel, az az ötöske, aki két és fél héttel ezelőtt sikeres tömés áldozata lett. Azóta sunyított, de gondolta, most, hogy hatoska és heteske végre lenyugodtak, hát eljött az ő ideje. Egy nappal az indulás előtt. Anyád picsáját ötöske. Sikerült meglepjél. Erre már sem én, sem a kollegák (akik most nagyon utálhatnak, mert két hétig helyettem is dolgozhatnak), sem a fogorvosom már nem számítottunk. Nyertél.

Az álomra azért vesztegetnék pár szót, mert egészen különleges volt. Fekete-fehér lassított felvételen néztem autós gázolások sorozatát. A közös a helyszín volt, mintha egy kamera fel lett volna állítva ezen az utcán, és időről időre az ott előforduló halálos gázolásokat vette volna föl. Egy közepesen közönyös narrátor kommentálta közben az eseményeket. Különböző emberek estek áldozatul, hol nő, hol férfi, asszem volt, ahol egyszerre többen is kinyiffantak. A lassított felvételen nagyon jól látható volt a borzalom az arcokon, ahol észerveszik, hogy mi következik, és látják, hogy már nem kerülhető el, valamint maga a trancsírozás. Mindig szigorúan csak a baleset, semmi előtte, semmi utána, aztán már jön is a következő. Objektíven, érzelmek nélkül bemutatva. Iszonyat volt.

Nyolckor újfent értesítettem a dolgozómat, rutinból. És vissza is feküdtem, már rutinból. Aztán cataflamos ájulatba estem, szintén rutinból. Mikor magamhoz tértem, híttam a doktorbácsit, akinek már nem kellett magyaráznom, hogy ki vagyok, mert sejtette, hogy kivagyok, ha hívom, és azt sem kellett hozzátenni, hogy a Julcsi barátnője. Névről ismer már. Sokba van ez nekem, minden tekintetben. Először négyre hívott, ami kicsit távolinak tűnt, de aztán üzent Julcsival, hogy kettőre menjek. Üres rendelő, semmi tolongás, csúszás, aszittem, rossz helyen járok. Kiderült, hogy a hétfő a svájci betegeknek van fenntartva és most valahogy elfogytak, szerencsémre. Úgyhogy Péter nagy kényelmesen nekilátott a kínzásomhoz. Jól esett különben, hogy most nem szorította az idő, érezhetően sokkal nyugodtabban és lazábban gyötört. "Ez most fáj, amit csinálok?" "Ehe." "Jó, már nem tart sokáig." A végén: "Kér a beteg fájdalomcsillapítót?" "Aha." "Orsi, kér a beteg fájdalomcsillapítót. Nyolc óránként szabad bevenni." Húha, ilyet már kaptam. Akkor nem mondta, hogy csak nyolc óránként. Hmm. Mindegy, inkább ebbe haljak bele, mint a fogfájásba.

Jutalmul a kitartásomért, vagy mert biztos akart lenni benne, hogy elmegyek-e, Péter kikísért, és leellenőrizte a naptárban a következő időpontomat. Így csaknem három hét szoros ismeretség, többszöri telefonálgatás és intim közelségben eltöltött órák után végre ma megláthattam Péter arcát. Talán azért is történhetett így, mert aznap az utolsó beteg voltam, és így felszabadultan levehette végre azt az arcvédő bigyót, amit az orvosok hordanak, de én nem tudom, hogy hogy hívják, és ami pont arra szolgál, hogy a szemétől lefelé ne tudjam összeköpködni az arcát, miközben mereven a számba bámul. Szóval megismerkedtünk és jó utat kívánt. Így van ez, mikor előbb van a "szex" és utána a bemutatkozás:PP

Ezek után valahogy hazavezettem, vagy inkább a kiasautó engemet, rutinból:) Kialudtam magam, és bevettem már a következő adagot. Körülbelül 8 óra után. Ez van most. És mivel a lepényhal meg utojjára, bízunk, hogy a történetnek itt a vége, holnap Rudival elrepülünk és boldogan élünk míg meg nem halunk.

Régóta foglalkoztat ez a kérdés, és most úgy tűnik, találtam egy lehetséges megoldást. Szerintem sokan lesznek, akiknek nem annyira fog tetszeni. Különben azért tűnik jónak (mmint a megoldás), mert nagyon egyszerű és ez a nagy dolgok természete. Csak bele ne essen az eső az orromba:P Szóval a címből már lehet sejteni, hogy nem lájtos a téma. Ez egy tabu téma.

Kályhától: hát szerintem kezdődött ez már az óvodában, nevezetesen a plátóinak nevezett szerelmekkel. Mert akadt benne részem különböző életszakaszokban. Ezzel kapcsolatban az utóbbi időben vetült csak fel az a kérdés, hogy valójában hogy is működnek ezek. Min múlik, hogy egy ilyen típusú érzés kölcsönös-e avagy sem. De ebbe most nem folynék bele, talán egyszer elgondolkodok rajta. Bár unom eléggé.

Ebben a témában nálam fordulópontot jelentett a Werther szerelme és halála, vagy valami ilyesmi címe volt, és azért olvastam el, mert jóval rövidebb volt, mint a Faust. Abban az történik, hogy van egy kedves, helyes lány, van neki egy vőlegénye, és van ez a Werther, aki szerelmes ebbe a lányba. De a lány nem, az következetesen a vőlegényét szereti. Lehet, hogy már mindenre nem emlékszem pontosan, de a lényeg az volt, hogy ez a pasi hosszú időn keresztül próbálta megnyerni a nőt magának, de az nagyon kedvesen elutasította. Odajárt hozzájuk, mindenki tudta, mi a felállás, és furcsamód a vőlegény se rúgta fel. Szóval halál türelmesek voltak vele. Ez meg csak epekedett, és ahogy telt az idő, egyre használhatatlanabb lett. Valószínűleg a fejébe vehette, hogy az ő életének ez a nő lenne az értelme, és ettől az istennek se tágított. Aztán elunta ő is a dolgot, nem bírta tovább a gyűrődést, és megölte magát. És hát az élet nem állt meg, anya nem halt utána hirtelen támadt szerelmi bánatában, hanem boldogan élt a férjével, talán amíg meg nem unták egymást. Hogy mikor esküttek, már télleg nem tudom, lehet, hogy pont az tette be a kaput az embernek. Szóval ez az ürge teljesen fölöslegesen áldozta fel magát. Már amennyiben azt gondolta, hogy ha mással nem, de ezzel a nagy dobással majd célt ér. 

Én ekkor értettem meg, hogy az ilyen szenvedést (és lehet, hogy semmilyen szenvedést se!) a kutya sem értékeli. Szóval nem érték, na. És, csúnya a dolog ilyet mondani, de nekem ez a szerencsétlen faszi nagyon nevetséges volt. Engem meggyőzőtt, és kigyógyított minden ilyen hülyeségből. Ezután soha többet ilyen szituba nem merültem bele. Ha indult is volna hasonló, fogtam, behelyettesítettem a szereplőket és elnevettem magam. Na neee.

A másik kiváló módszer még ilyesmire az, hogy megfordítani a szereposztást (ez is széleskörűen alkalmazott empátiás módszer). Én vagyok a nő, és nyomul a egy szerencsétlen, akit kedvelek, tisztelek, de nincsen kedvem hozzá. Megszánom? Belemegyek, csak, hogy ne legyek egyedül? Hát ilyen is volt, megbűnhődtem érte alaposan. Már nem csinálnám.

Szóval: vissza kell utasítani. Valahogy.

Meg van az, mikor az ember benne van a dologban nyakig, de ki akar jönni belőle. Akármiér. Teljesen mindegy.

Akkor is vissza kell utasítani.

Szóval az van, hogy ha nekem elegem van valakiből, akkor azt meg kell mondani. És az neki - rossz esetben - kurvára fáj. Ilyenkor az ellenfél szavazótábora hajlamos mindenféle csúnyaságot szórni rám, hogy én sunyi meg hűtlen meg szemét meg jellemtelen vagyok. Ami különben lehetséges, de ettől függetlenül, ha hitelesen akarom képviselni magam, akkor a másikba bele kell gázolnom. Elkerülhetetlen. Persze a módja az nem érdektelen, de asszem, ha  a másik érintett, akkor nincs fájadommentes, csak nagyon fájdalmas és kegyetlenül fájdalmas változat. Rosszabb szokott lenni az ún. kímélő bánásmód, meg az időhúzás, hátha agyonüti közben egy tégla és nem kell megmondani, stb. Barátibb az egyenes beszéd, ami viszont igazán kevés embernek megy jól.

Ez azzal kapcsolatban jutott eszmbe, hogy a minap írtam Árpiról, hogy tulképp hmm..., hogy is fogalmazzak, szóval egész idő alatt az történt, hogy ha kezdtük volna már jól érezni magunkat, vagy mondjuk én magamat, akkor ő zavarba jött, és a "szavai tőrjét" gyorsan a szívembe mártotta, nehogy nagyon beleéjem magam a dologba. Ez tényleg végig így volt. Sokáig azt hittem, hogy direkt csinálja. Eszelősen fájtak ezek. Először kiborultam, szakítottunk. Sokszor szakítottunk, meg újrakezdtük, aztán volt, amikor tisztázó levelet írtam neki, és voltak nagy tisztázó beszélgetéseink. Tehát miatta kezdtem el írni. Neki a leveleket. És miatta kezdtem el megpróbálni csontig őszinte lenni. Hogy ne pusztuljak bele ezekbe a késszúrásokba. Hogy értsük már meg, mi történik. Persze ilyenkor az ember mindig meghal kicsit. Belül. És a kérdés, hogy halott marad és úgy éli tovább az életét vagy újjászületik. És élve él tovább. A Werther a halva halást választotta. Akik nem tudnak megbocsátani, akik nem tudnak azon túllépni, hogy őket leszúrták, azok a halva élést. Nem lehet úgy újjászületni, hogy kapaszkodok a gyilkosomba.

De hogy a rákba lehet ezt megbocsátani?

Nagyon egyszerűen. Ölni tudni kell. Rájöttem arra, hogy a gyilkolás természetes. Sőt, elkerülhetetlen. És megint ott vagyunk, hogy a tabuk milyen kegyetlen és sunyi módon tudanak rombolni. Amikor nem a szívünk szerint élünk, magunkat gyilkoljuk. Amikor kegyetlenek vagyunk másokhoz, akkor őket. Ha húst akarunk enni, akkor azt, aminek a húsát esszük. Meg kell ölni. Háborúban az ellenséges katonát. A világ tele van gyilkolással. Az nem annyira különböző, mint elsőre látszik, hogy a testet vagy a lelket gyilkoljuk. A nyelv is használja mindkettőre ugyanazt a szót. Ha valaki engem akar és én nem őt, akkor kést szúrok a szívébe. És? Tehetek mást? Különben magamat ítélem halálra, ha maradok, nem?

Ott tartottunk, hogy hogy lehet megbocsátani? Hogy lehet megbocsátani a szélnek, hogy fúj?

A mítosz az ember belső valósága. Megszületik a lélekben a mítosz és vággyá sűrűsödve embernek születik, hogy beváltsa önmagát.

Sohasem értettem, hogy miért olyan vonzó számomra a mitikus, a szűrreális? Hát mert valóságosabb a reálisnál.

Mert nem nyilvánvaló dolog, hogy amikor a saját félelmeim energiáját tükrözi vissza teszem azt a gyerekem, és  a legmélyebb félelmeim hangján szól hozzám, a teljesen hétköznapi telepatikus élményekről nem beszélve, szóval hogy ez nem valami végtelenül misztikus élmény? Nem tudom, mit jelenthet a szó, de én most abban az értelemben használom, hogy valami láthatatlan, számomra ismeretlen dolognak a megnyilvánulása. Mint a fekete doboz, nem tudom, mi van benne, miből van, csak rázogatom, és a kiszűrődő hangokból, a súlyából és egyéb érzetekből próbálok következtetni a valódi természetére.

Szóval lesűrűsödik az ember lánya ide a földre és az ablakoknak és zsíros palacsintasütőknek a puclgatása közben ellszáll. Mert ezek a tevékenységek kedveznek az elszálltsághoz. Olyan hihetetlen módon kötik bele az embert az anyagba, hogy leírhatatlan vágya ébred megszabadulni.

Persze, közhelyes téma az is, hogy a mesék milyen tiszta, őszinte módon modellezik a lélek útját az életben. Félelelmetes sárkányokkkal megküzdő, kísértéseknek ellenálló királyfik közelgnek, akik elnyerik a reájuk türelmesen várakozó hamupipőcskék kezével a boldogságot. Szó nincs itt arról, hogy lenne valami kötelező séma, mókuskerék, ami szerint kellene élni, csak kihívások vannak, arra ébredő reakciók, és küzdelmek. A világraszóló menyegzőnél mindig véget is érnek a mesék, nem furcsa?

Mert a "realitás" jön utána. Hihi, az rész, ami már szóra sem érdemes.

Mindig is a klasszikus meséket szerettem. Világszép nádszálkisasszony(:P) volt a kedvencem. Most megértettem, a gyerekek azért nem szeretik a felnőttek realista meséit, mert ők tudják, hogy az a hazugság. Az a felnőtt világ gyenge próbálkozása arra, hogy a móuskerékből mítoszt gyártson. Hogy elkábítsa magát, elhitesse magával, hogy amit él, az az élet, ez a szokásokkal kibélelt, eszelős biztonságra törekvő, kaját a spejzben felhalmozó élet az, amiért a lélek ide akart jönni. Igazából az ember ezt nem gondolhatná komolyan. Mégis ezt teszi.

Szóval minél inkább sikerül ezt a belső valóságot megélnie, annál inkább válik az élete mitikussá. És az jó jel.

... más

Vannak dolgok, amiket még fel kell dolgozni. Azon gondolkodtam még el, hogy miért nem voltunk mi Árpival soha együtt. Hogy miért kísért végig ez az érzés. Egyszer valamiről beszélgettünk, ja igen, hogy kigyulladt a szomszéd lakása, és ő oltotta el. Azon tűnődött, hogy akkor "együtt" voltunk-e még. Emlékszem, nagyon meglepődtem. Ugyanis én sohasem éreztem azt, hogy mi együtt vagyunk. Ez nagyon ellentmondásosan hangzik, tudom. Ez nem azt jelenti, hogy megkérdőjelezném az együttléteink mélységét, nem. Az durva torzítás volna. De azt, hogy mi együtt vagyunk, mint pár, ezt soha, egyetlen percre sem éreztem. Ennek a biztonságát vagy létét. Sohasem éreztem azt, hogy mellettem lenne. Talán ez akkor alapozódott meg (és később sem volt másképp), amikor az első együtt töltött éjszakánk hajnalán valami ilyesmit mondott, hogy érzi, hogy megnyíltam felé, de ez ne jelentse azt, hogy bezáródok mások felé. Amit akkor nem értettem, de nyilván fájt. Nem értettem, hogy ez azt jelenti, hogy márpedig ő nem nyitott. Én csinálhatok bármit kedvemre, de ne számítsak rá. Az egész valahogy arról arról szólt, hogy belekóstolt, milyen lenne, ha megnyílna, de valójában az első pillanattól kezdve tudta, hogy ez nem fog megtörténni. És ez meghatározta az egész történetet. Ezért volt annyira fájdalmas. Az, hogy most már nem beszélünk, ezért előrelépés. Mert őszintén tükrözi végre a hozzáállását. Ami bent, az kint. Így tiszta.

...

Nagyon érdekes, valahogy ez az egész olyan, mintha rá kéne jönnünk, hogy nem azért vagyunk itt, hogy akarjunk, hanem hogy éber figyelmmel befelé megvalósítsuk azt, amiért idejöttünk. Vagyis a sorsunkat.

Hát ez egészen durva. Magamba fordulva takarítottam, természetesen pont azon bosszankodva újfent, hogy ezek a "tulajdonaim" törölgetése, rendben tartása, számba vevése míly eszement mennyiségű időt igényel az életemből.

Szóval ilyenek, hogy két nap kimarad, és a konyha rendbetétele fél napos programmá duzzad (no persze, a disznóólat nem egyedül csináltam, viszont csak én vagyok, aki nem bírja elviselni). Na meg ez a gyűjtögetés. A gyerekek folyton azzal gyötörnek, hogy menjünk el vásárolni, mert semmi nincs itthon. Ezért aztán a boltban, fáradt öntudatlanságomban úrrá lesz rajtam a bűntudat, és mindenféle nyavalyát összevásárolgatok, aminek egy része megromlik, egy része meg (ami olyan természetű) zsizsikes lesz. Nyilvánvalóan egy meglehetősen tudattalanul működő funkció ez nálam, hogy félek az éhenhalástól, élettel szembeni mélységes bizalmatlanságom jele, hogy képtelen vagyok megszabadulni a felesleges dolgoktól és folyton több kaját veszek, mint amennyit szükséges. És ebben ugye még az a nagyon szép, hogy a gyerekek ebben "segítségemre" jönnek úgy, hogy ezzel a bűntudatkeltéssel az elviselhetetlenségig szembesítenek a paráimmal. Lehet, hogy ha sikerül rendbetennem ezt a dolgot magamba, akkor ők is végre békén fognak hagyni. Jó lenne.

Továbbra is baromi erős bennem a vágy, hogy megszabaduljak minden feleslegemtől. Szinte elviselhetetlenül erős. Takarítás közben egyfolytában azon gondolkodtam, hogy a kezem ügyébe kerülő tárgyak közül mit hova lehetne elsúvasztani, mit lehetne eladni, szelektíven a kukába hajítani vagy egyszerűen eltüzelni. Olyan reménytelenül sok dolog van egy háztartásban, hogy évek óta hajigálom már ki a dolgokat, mégis elborítanak még mindig. Kidobásra ítéltetett végre a diplomamunkám pausza is. Asszem ez fordulatot jelent az életmben. Több szempontból is.

Különben ma nagyszabású veszekedések zajlottak, ami tulajdonképpen abban állt, hogy én ordítoztam, a Rudi csendben hallgatta, néha kicst elhúzta az arcát, Zsozsó meg kivételesen fülhallgatóval hallgatta a zenét, hogy teljesen ki tudjon zárni engemet.

Szóval ilyenformán beleragadva ezekbe a nagyon földi dolgokba megint el kezdtem vágyakozni elfele. Pontosabban eszembe jutott, hogy régen írtam.

Na és most jön a bevezető mondat, hogy hát ez egészen durva. Mert elovastam a legutóbbi bejegyzést, amit már rég el is felejtettem (különben ezért írok, mert hülye vagyok), amiről azt hittem, hogy valami kis nyamvadt kényszerírás volt, és többet értettem meg belőle, mint amikor írtam. Arról nem is beszélve, hogy a lelkiállapot leírás még mindig teljesen aktuális. Szóval akkor ez most elhúzódó, és nemcsak hogy elhúzódó, hanem akkor talán fontos is, vagy figyelemre méltó.

Időközben annyival lettem okosabb, hogy Mari beszélt csütörtökön arról, hogy mit is jelent ez a retrográd Vénusz a Halakban. És ez most a tárgyhoz tartozik. A Vénusz a Halakban azt jelenti, hogy ilyenkor szembesülni lehet/kell azzal, hogy mi a lélek igazi vágya. Tehát ami nem az egóé. Mert a kettő ugye nem ugyanaz. Azért jöttünk ide, hogy a lelkünk vágyát teljesítsük be. Erről beszél a Halak Vénusz. Az pedig, hogy retrográd, az meg olyan, mintha így kimerevedne a kép, hogy mik azok a tényezők, amik gátoltak és gátolnak minket ezen vágyak megvalósításában. Valahogy felsorakoznak előttünk, hogy szemügyre vegyük őket.

Az elmúlt két hétvégét a lakás rendbetételével, ruhák átválogatásával és hasonló emelkedett dolgokkal töltöttem, és mindvégig azon gondolkoztam, hogy már megint most utazok el, tavasszal, amikor a kertben is millió dolog lenne, és arra, hogy én ezekkel sohase leszek KÉSZ, és én NEM ezt akarom 0-24-be csinálni. A rabja vagyok az otthonomnak és nem az élvezője. Valamit nagyon át kell szervezni. A melóról nem is beszélve. Rizskúra. Eszelős mennyiségű dolgot kell kitakarítanom. Az egész életem totál át kell alakítanom.

Ezen kívül még az is szóba került, hogy pl. nálam ez személyesen mit is jelent, mivel ez a Halak nálam a 8. ház. Hmm. Ez is éppenséggel stimmel. Valamikor április 18-a körül lesz a Vénusz megint direkt, amikor visszajövünk a Londonból, kivácsi vagyok mennyire tudnak ezek a dolgok beindulni? Nem lenne rossz. Aztán valamikor májusban a Szaturnusz is végre direktbe fordul, talán a nyár már nem lesz ennyire gátolt. Nyár elején szokott lenni pl a lomtalanítás. Jó hír.

Ja, és még az is elhangzott a Halak Vénusszal kapcsolatban, hogy pontosan a dolog természetéből adódóan ez egy ilyen befordulós téma, befordulós, magányos időszak. Ez is nagyon érzékelhető, legalábbis nálam (utalnék vissza az előző bejegyzés "útálatos vagyok" bekezdésére:) Nem tudom, mások hogy érzik?

Mai történet még, hogy reggel gyanútlanul beültem az ágyam sarkába a kávéval és kezembe vettem a Szaturnuszos asztrológia könyvet. Már rég olvastam, de talán mert a Szaturnusz most éppen fokra az ascendensemen áll, valahogy "megkívántam". És azt se tudnám megmondani, hogy miért éppen most jutott eszembe megnézni, hogy vajon ki fordította. Hát villámcsapás volt. Nem tudom, hogy miért, csak azt tudom elmondani, hogy milyen érzetek kerültek elő megint a mélyről. A könyvet a "volt pasim" volt barátnője fordította, aki történetesen nem én vagyok. A lánnyal egyetlenegyszer találkoztam. Nagyon furcsa érzés volt, emlékszem. Átértékelés nélkül, őszintén: úgy éreztem, mintha én pasi lennék mellette, ő meg egy érzékeny nő. Mintha óvnom kéne. Szerettem volna megismerni, de nem volt rá alkalom. Foglalkoztatott engem, és voltak olyan pillanatok, amikor féltékeny is voltam rá. De az máskor volt, ez nem az ő hatása volt, hanem a pasié. Tulajdonképpen legerősebben akkor hatott rám, mikor még legelőször láttam meg a képét az iwiwen. Nálam fiatlabb, szebb, törékenyebb, nőiesebb. Akkor még talán nem is "jöttünk össze" ezzel a "volt pasimmal" (az idézőjeleknek van jelentősége, de nem magyarázom), és persze próbáltam tájékozódni. Tehát megtaláltam a lányt akkor az iwiwen és baromi erős kisebbségi érzés rohamot okozott nálam. Ma, mikor megláttam a nevét a könyvben, ez az érzés jött vissza megint. Nagyon mélyről, mert megint nagyon fájdalmas volt. Holott az egész ügy már over. Néztem, hogy mikor fordíthatta, hát valszeg akkor, mikor már nem voltak pár. Tudom azt is, hogy ez nem volt neki könnyű időszak. Tehát az erős kisebbségi érzés, és még ami volt mellette, az a sehova se tartozás, az a kívülállóság érzése. Ezt konkrétan tegnap estéről hozom, a különben nagyon jól sikerült osztálytalálkozóról. És az az egészben még a szép, hogy én kívül álltam, de láttam, hogy a többi is kívül állt. Én nem tudom, hogy nekik mi a személyes nyomoruk, de láttam a szemükben, hogy nekik is van. Annyira éreztem. Jó volt, a körülményekhez képest tényleg jól sikerült, a nyolcból ketten berúgtak szépen, táncoltunk is a végén egy másfél-két órát, de annyira érzehető volt, hogy nem tudtunk igazán kapcsolódni, egyikőnk se. Fájt a szívem magamért és értük is. Ja, pedig senkise láccott szerencsétlennek:))

Hmm. Teszem azt, valaki jönne, nem pont felém, csak nagyjából, és úgy tűnne, hogy mellettem fog elsétálni, közben halkan olyasmit dúdolgatna, hogy "szerelmes vagyok" vagy valami hasonlót, aztán mikor mellém érne, hirtelen elkapná a derekam és jól megforgatna. Ez nagyon közvetett bizonyíték lenne, nem? Jó persze, ha ilyen történne, kicsit zavarba jönnék. Valószínűleg meg se tudnék mukkanni. Pedig ez lehetne éppen teljesen véletlen egybeesés is. De mi mivel is esne egybe?

Ehh nem tudom, hülyeség is ilyesmin gondolkozni. Vissza a valóságba! Na! Lejárt a mosógép :PP

én:  igen rájöttem

miklosi:  mire

Nyomorult egy lény az ember. Egészen nyomorult és egészen fenséges.

Asszem valamit kicsit összekevertem és ez adhatott okot a félreértésekre.

Szóval az, hogy az ember a teljesség iránti igényét mibe is vetíti bele...

ez nálam is több lépcsőben zajlott. Az, hogy "a pasi az isten", azaz hogy nem isten, az elég hamar kiderült számomra is, elég volt csak ránézni:))):PPP Szeretnivaló, de hát nem isten:)) Tehát nem is itt volt a lényegi (belső) konflktus, mint ahogy az Julcsi értelmezte (szerintem). A nehezebben szétválasztható fázis sokkal inkább az volt, amikor azt kellett valahogy megélni, hogy nem a párkapcsolat az élet értelme. Illetve hogy egyáltalán nem jó nekem, ha bármire is ráhúzom azt a szerepet, hogy az élet értelme. Hogy az nem egy dologban van benne. Tehát nem fog megtörténni az, hogy jön a herceg fehér lovon, és én megváltódok. Révbe érek, megtalálom a helyem az életben és azután boldogan élünk, míg meg nem halunk. Úgy tűnik, volt bennem valami ilyen illúzió. Hogy ez így van, és ennek meg kell/kellett változnia, arra elég meggyőző utalás különben az, hogy ez a párkapcsolati létforma immáron lassan ötödik éve blokkolt nálam. Mert pasik persze folymatosan és mindeféle minőségben voltak jelen az életemben csak ez a "stabil, megegyezéses, biztonságos" formája volt letiltva egészen határozottan. Ennek különben lehet még sok más oka is. Ami konkrétan megfogalmazódott ezen a téren, az szépsorjában:

Tehát nem megváltás, hanem kapcsolat. Egy területe az életnek, amiben ráadásul még meg is élhettem olyan mélységeket, intimitásokat és finomságokat, amiket sokan egy életen keresztül akár házasságban sem élnek meg. Azaz, nem csak a biztonságban lehet érték. Talán van, hogy pont a biztonság foszt meg minket ezeknek a mélységeknek a megélésétől. Mint ahogy általában igaz, hogy a veszély növekedésével arányosan nő élmény intenzitása. Ezzel nem azt akarom mondani, hogy a biztonság és megbízhatóság nem érték, csak azt, hogy ha az éppen nincs jelen, attól még lehet szépsége és értéke  a megélésnek. Ezt észrevenni. És nem a hiány miatt keseregni.

A másik ok lehet, és nem teljesen függetlenül az előzőtől, hogy más dolgom van éppen. És amíg azt halasztgatom, addig ez a téma is várakozni kénytelen. Például egyéb értelmek és örömök után kutatni az életben. Hm?

És felmerült még ez a kérés téma. Ez kicsit homály, és még tűnődni való, hiszen: én kértem! Mi az, hogy nem tudok kérni? Ezt kikérem magamnak!!!!:PPPPP De ez is valami olyan dolog lehet, ami lassan majd megérik. Talán merni gyengének lenni, vagy csak gyengébbnek a másiknál? Azt mondjuk nem nagyon próbáltam merni még. Vagy mertem próbálni...:) Vagy izééé:))))))

Itt ülök egy hatalmas (közmű)számlahalmaz tetején, ami már elérte a feldolgozásnak azt a fokát, hogy szolgáltató szerint csoportosítva van, csak az átlátás és befizetés van hátra. Én jó ideje úgy működök minden fogadalmam ellenére, hogy durván három havonta összeszedem őket és befizetem a postán. Azt hiszem akadnak még hozzám hasonló bizalmatlan emberek, akik minden macerája ellenére inkább választják a sárga csekket a csoportos beszedési megbízással szemben.

Amit most különben jól megszívtam volna. Nekem bevált dolog az élet (sztem angyalok, de ezt sokan nem szeretik) humorérzékére hagyatkozni. Az egyik legnagyobb és értékében is egyik legjelentősebb kupacot az ELMŰ csekkek teszik ki. Tegnap este fogtam hozzá a válogatásnak, abban a tudatban, hogy már nem halogathatom tovább a dolgot, mert már több, mint egy hónap eltelt azóta, hogy azt a kissé túlbecsült 96.658 forintos elmű csekket félreraktam azzal, hogy még van 90 napom arra, hogy rájuk borítsam az asztalt emiatt. Nem kell elsietni. Órákba telt míg a nagyra nőtt kupacot kibontogattam és szortíroztam. Közben meglepetésemre, egy újabb elcseszett, immár csak 81.306 forintos villanyszámlát találtam, aztán még előkerült ezen számlák egyszeri fizetési felszólítása is. Kezdtem eltompulni az összegek irracionalitása láttán. Lelki szemeim előtt megjelent az elmű ügyfélszolgálati iroda képe, amit a minap rögzítettem magamban piacról jövet. Sejtettem, hogy dolgom lesz velük, de vajon mégis mikor lehetnek azok nyitva, amikor én itthon vagyok? Éjszaka vagy hétvégén?

Bontogattam tovább a leveleket és azon tűnődtem, hogy talán az évszázad üzlete lehetne esőerdőt telepíteni. Ha csak az én háztartásomat nézem, hogy egy darab újságot nem veszek, mégis hatlmas kupacokat gyűjtök össze hétről hétre a bedobált "papírszemetekből" a szelektív hulladékgyűjtőnek, és akkor még a számlák benne sincsenek, mert azokat valami tévesen értelmezett biztonságvágyból és rendszeretetből önálló felnőtt életem kezdete óta gyűjtöm és archiválom. Szóval esőerdő. Vérzik a szívem. A papír drága dolog. És nemes, erre emlékszem, mert gyerekkorában az ember még jobban tudja, mi az érték. Ápisz eladó akartam lenni, hogy mindig ezek között a finom dolgok között lehessek, színes és fehér papírok, festékek, ceruzák... mai napig elbűvölnek. Szebb lenne a világ, ha a papírt inkább arra használnánk, hogy képeket festünk, szerelmesleveleket írunk rá, számok, fenyegetések és hazugságok helyett. A mostani, napjainkban dívó papír felhasználás jelképezi számomra a felelősségtől való megszabadulás kétségbeesett szándékát. Ha belegondoltok. Nyilatkozunk, nyilatkoztattatunk, hogy befizettük, kifizettük, elolvastuk, esküszünk az életünkre, hogy így vagy úgy van, ha nem, akkor 8 napon belül bejelentjük... A papír által védve vagy kiszolgáltatva vagyunk. Igaza annak van, akinek papírja van róla. Micsoda egy hazugság! Szóval ezért sajnálom ezt a rengeteg papírt. Ehh.

Szabadág ide vagy oda, nálam a szorongásaim vezető okaként igenis az állam áll. Az állam és képviselői, mint önkormányzatok, okmányirodák, APEH, illetékhivatal... A civilzált élet nálunk azt jelenti, hogy az állampolgár kezét lábát összekötözve felolvassuk neki a jogait. Mert pont ennyi jár neki. Verni nem verjük csak a zsebeit forgatjuk ki. Ezt a nyomást valahogy nagyon rosszul viselem. Nyilván ezért nincsen tévém és nem olvasok újságot. Félek, belerokkannék, ha a közéletet napi szinten kellene követnem. Én ehhez gyenge vagyok.

De a bontogatásnál tartottunk, ami ugye hosszas folyamat volt. Legnagyobb meglepetésemre a kupac két utolsó levele megint az elműtől jött. Izgatott kiváncsisággal estem nekik, ugyan mivel fokozhatják még a fokozhatatlant? Á, ez már biztosan az értesítés, hogy mikor jönnek kikapcsolni az órát, bár azt régen sunyin csinálták (volt már dolgom velük, nagyon tetvek voltak, 500 ft tartozás miatt kötötték ki az órát, mikor otthon voltam két kisgyerekkel), értesítés nélkül, mégse hiszem róluk, hogy személyiségfejlődésük ennyit lépett volna előre? Na? Csak a számot néztem már: -96.658. A másikon: -81.306. Sztornószámlák. Nem hittem a szememnek. És bejött. Megint bejött a no para. Régen mondom már, hogy nem kell kapkodni. Ilyenkor mindig legyintenek rám, hogy persze, a lustaságom. Azt viszont csak én tudom, hogy mi fölösleges macerát és munkát spóroltam meg már ezzel a hozzáállással! Köszi angyalok! Jó fejek vagytok:))) Ha egy héttel korábban állok neki a cuccot válogatni, ezek még nem lettek volna itt! Ilyenkor érzem azt, hogy érdemes élni:)))) Szép kényelmesen, nyugodtan. Nem sietve:PPPPP

Amikor ilyen típusú papírokat érintek, mint számla, szerződés, tulajdonlap, hivatalos levél, netán végzés, határozat vagy felszólítás... ilyen pillanatokban erősödik fel bennem szinte elviselhetetlen fokra az a vágy, hogy megszabaduljak mindentől és sikítva kirohanjak a világból. A civilizációból. Ezt most minden túlzás nékül mondom. Én annyi minden elfogadtam már, de ez ellen zokogva tiltakozom. Mélyen, zsigerből. Mert hazug, álszent és gyilkos. Tudom. Nem, nem tudom, hanem érzem.

Igen-igen, mint az apacsok tegnap. A menekülés a mocsokból...

REKLÁM: Nézzétek meg a Radnótiban (ha kaptok rá jegyet) az Apacsokat. Vagy ott bármit. Tegnap láttuk a főpróbát. Nagyon rendben volt:))))) Aktuális és érzékeny. Megint le kell írni, hogy ez a színház döbbenetesen jó színház. Lehet valami áldás rajtuk, mert amihez nyúlnak, az jó. Köszönjük:)))))))

Eszembe jutott egy nagyon jó, érzékletes példa arra, hogy működik az ember, mikor merev és alkalmazkodásképtelen. A példa valóban nagyon jó, asszem mégis elég nehéz az élet sodrában azokat a pillanatokat felismerni, amikor így működünk.

Szóval tegyük fel, hogy nagyon jól vezetek, az autó kezelése teljesen automatikus már, tényleg minden figyelmemet az útra tudom fordítani. Ide minden soför eljut nem túl sok gyakorlat után. DE, kimegy Angliába. A váltó a bal oldalra kerül. A reakciók közül talán a két végletet fogjuk meg, vagy szidom az anyjukat, hogy milyen buzik ezek, hogy nem tudják, hol a váltó helye, sötét ez az egész ország, aztán vagy feladom a vezetést, vagy kiviszek magamnak egy balos, kontinentális autót. Amivel persze egy csomó nehézséget zúdítok a fejemre, mert a utakat már persze nem tudom átirányítani és végül is hátrányba kerülök a jobbkormányosokkal szemben. A másik, a járhatóbb verzió az az, hogy felisemerem, hogy változott a helyzet, éber tudattal próbálom leépíteni az automatizmusomat (ami annyira nehéz, annyira jó és kényelmes begyakorlott, megszerzett tudást használni csípőből, elegánsan, az ember szíve szinte vérzik, hogy le kell mondjon róla), és megtanulom kezelni az új helyzetet (és ez erőfeszítés, macera). Ugye világos, hogy mi a különbség a kettő viszonyulás között?

Ennél a példánál ez ugye nem kérdés, hogy mi a célravezető. Lényegesen nehezebb a helyzet már, ha viselkedésmintákról van szó. Jól begyakorlott, bevált viselkedésmintákról, amik biztonságérzetet adnak, amivel azonosultunk már. Pedig a mechanizmus ugyanez. És a megváltozott helyzetben a merev reakció ugyanilyen nevetséges.

Az a gáz, hogy rosszul vagyok, ha arra gondolok, hogy ilyen vagyok. El kezdek reszketni, látom ezt a lényt a tükörben és elsírom magam. Mikor lesz már egyszer ember ebből? Mert ez még csak egy a sok közül. Csodálkozva nézek körül ilyenkor, hogy az emberek még köszönnek nekem, szóba állnak velem, mosolyognak is, sőt, keresik a társaságom. Hülyék ezek? Nem látják, hogy kivel van dolguk? Hirtelen elfáradok magamtól is meg tőlük is. Elfáradok a hazugságoktól. Nyilván túllőttem a célon megint. Ismerjük jól a közhelyes szlogent, ki szeretne téged, ha te magadat nem? De ezt? Ezt a véglényt, hát hogy lehet? Na nem mindig ilyen sötét a kép a tükörben sem, sokszor túlságosan is sugárzó, maga a megváltó áll ott teljes díszben, vagy egy gyönyörű démon, aki bárkit képes elcsábítani:)))) Ugye-ugye... Majdnem mindegy. Egyik sem a realitás. Hazugságok. Hazugság a véglény, hazugság a megváltó meg a démon is. A valóság és a hazugság között van a feszültség. Az elektromosság különben gyönyörűen használható energetikai modellként. Tehát akár alul, akár felül értékelem magam (ami szerintem különben nem létezik!!! szerintem csak elértékelés/melléértékelés van, ez fontos, mert az alulnak meg felülnek mintha minöségbeli különbsége lenne, holott nincs!!!), feszültség keletkezik bennem. Minden hazugság feszültséget okoz. Ez kiváló lázmérő. Ha feszült vagyok, akkor hazudok. Ez tuti. Már csak meg kell találni, hogy mit. Ha csökkenteni akarom a feszültséget, el kezdem keresni az igazságot. Mert az elsimít, megnyugtat.

Amikor a googléban rákerestem erre az alázat szóra, a térdem miatt. Én nem tudtam, mit jelent. Jöttem-mentem és valahogy az rajzolódott ki, hogy téves önértkelés. Mármint a hiánya. Az alázat hiánya. Nem vagyok elég alázatos ahhoz, hogy tisztán lássam magamat a tükörben, hogy szembe tudjak nézni vele, hogy szép is vagyok és csúnya is, okos és buta is, merev és rugalmas, hazudós és őszinte... Ez így van. Nagyon nehéz tükörbe nézni. Nehéz magunkat fényképen, videón látni. Egymás szeméről nem is beszélve. Ha egyszer megtanulom megközelíteni, hogy elfogadással tudjam magam látni mások szemében, azt hiszem, akkor nagyon nyugodt, békés és boldog leszek.

Nagy a kisértés, ha valamit jól csinálunk, hogy utána hosszasan ünnepeljük magunkat érte, üljünk a babérokon és lustálkodjunk egyet. Fennáll ilyenkor a veszély, az élet kiszalad alólunk és ahogy tellik az idő, egyre nagyobbnak és behozhatatlanabbnak fog tűnni a távolság. Legyintünk egyet, morzsolgatjuk a kitüntetéseinket, mintha rózsafűzérek lennének és próbáljuk maggyőzni magunkat nagyságunkról. Természetesen másokon keresztül.

Megfigyeltétek, hogy akiben nincs önértékelés, az mindig másokon keresztül győzködi magát? Az meg attól  nincs, hogy feladta. Eladta mágát, eladta az álmait a vágyait. Biztonságért, társaságért... főleg ezekért szokták/szoktuk:PPPP  És már megint itt vagyunk.

Voltak még dolgok az eszembe, csak lassan írok és elfelejtettem. Meg lassan áll föl a gép, a fele ilyenkor elszáll. De megfigyeltem azt is, hogy máskor, nagyon alkalmas pillanatban ezek előjönnek. Tehát fölösleges a kapaszkodás.

Ja igen, például azt, hogy ezek a gondolatok állandó feladatot jelentenek nekem, amin dolgoznom kell. Szeretném végre kialudni magam jól, hogy friss lendülettel foghassak hozzá a teendőkhöz, de a feszültségtől, hogy dolgom van, nem tudok aludni. Ehh... Ördögi kör.

Azok a szavak, amiket a vallás használ (kereszténység mondjuk, csak nem szívesen, mert nagyon tájékozatlan vagyok), azt érzem, hogy ezek a szavak nem használhatóak. Illetve igen, de minek. Senki!!! szinte senki nem érti őket. Mint hit, alázat, szeretet, isten, stb. Nincs helyettük más szó. Az út valahogy nekem azt jelenti, hogy ezeket a szavakat megértsük.  A szentségüket. És ezáltal az egész létünk szentségét. Csak egyszerűen erről van szó. Lehet rájuk legyinteni, kinevetni azt, aki használni próbálja őket. De izééééé, vannak olyan dolgok, érzések, amikre nincsenek szavaink. Lehet, hogy ezért mondják azt, hogy nem tudjuk isten valódi nevét. Mert azt nem élnénk túl, csak ha már elég erősek vagyunk? Valahol szó van valami ilyesmiről. Az mindenesetre saját élményem, hogy a szavak nem fedik az érzéseket, megéléseket. Beszélünk egymáshoz és a megértés rendkívül töredékes. Már az, ahogy magamat hallgatom, az is kétségbe ejtő. Tényleg olyan, mintha egy szövegből csak minden tizedik szót írnám le. Kell egy jó adag képzelőerő és rezonancia, hogy valaki fogjon belőle valamit:))))

Van itt néhány kérdés.

Az egyik az az, hogy ha valaki nem tud kérni, az összefügg-e a térgyének a fájásával, és vajon hatásosan kezelhető-e ilyen buddhista leborulással, valamint futással? Ez van például.

Meg az is kérdés, hogy én bolondultam-e meg, vagy csak kommunikációs zavarok azok, amik most körülöttem vannak (Jánosnak: nem, most nem retrográd a Merkúr, akkor marad a másik? :)))

Mi a túrót fogok csinálni, ha már nem bírok többet árajánlatokat kérni kelletlen alvállalkozóktól??? Ez pl. súlyos kérdés, sokkal súlyosabb, mint az előző.

Ki fog kitakarítani? Úgy általában. A mosogatást vállalom.

És mikor fogja tudni a Rudi elhozni a személyi igazolványát az ocsmányirodából (nem enyém, loptam)?

Hol fogunk aludni a Londonban? Állítólag lesz még akkor lakás... ez nem valóságos probléma.

Jah, igen, nem fogok-e ájultan összeesni május 15-én, mikor el kell majd játszani élő hús-vér emberek előtt a darabunkat? Viccből leírnám, hogy "de", de nem írom, mert még az ördög a falon... arról nem is beszélve, hogy azt még meg kell érni 8-I ...hát illenék, mert péntekig le kell adni a stáblistát vagy mit...

És mi legyen a darab címe?

El is álmosodtam... ehhh, de megválaszolatlan kérdés sok van még... jóccakát.