Hanyagság csodálatos élete

Azt hiszem leesett egy tantusz. Egy a sok közül.

Azt hiszem, megértettem, hogy miért volt erre szükség. A furcsa az, hogy ez jóval korábban már megfogalmazódott, tehát még azt se mondhatom, hogy maga a gondolat új lenne, de úgy igazán átélni most sikerült. Mert vannak dolgok, amiket az ember tud és van amit átél. Tudni nagyon kevés.

Arról van szó, hogy Árpinál, vele kapcsolatban történt meg az, aminek meg kellett történni (jó esetben), hogy szétválasztottam magamban az istent és a férfit. Ez nálam egy személyes problematika. Végtelen megkönnyebbülés, azt elmondhatom. És gyorsan hozzáteszem, hogy az egyik jelentősége sem csökkent a számomra, tehát nincs szó itt lemondásról vagy (ön)korlátozásról. Csak egyszerűen a helyére kerültek a dolgok. Muszáj megemlítenem még Hamvas Bélát, aki mint valami ovóbácsi vezetett kézenfogva itt az utóbbi hetekben. Csomariról nem is beszélve, aki meg három éve teszi ezt.

Szóval aki azt mondja, hogy nincs segítség, az vak. És ez nem bűn, hanem egy szerencsétlen hozzáállás. Amin változtatni fog, ha már elég szarul érzi magát. Ez valahogy úgy néz ki, nagyon érdekes, hogy az ember, ha már nagyon szenved, kívül nem talál vigaszt, akkor befelé fordul, magába és magából egy kéz elvezeti oda, ahol, ha felismeri, segítséget kaphat. Egészen durva. És az éberség és nyitottság csak éppen azért fontos, hogy ezeket az áttetsző folymatokat, kezeket felismerjük. Ha azt gondoljuk, hogy mi mindent jobban tudunk, akkor nehéz helyzetben vagyunk. (Ez, mint már annyiszor, felveti az ész és az érzés által vezetettség problematikáját, amibe most újfent nem bonyolódnék bele, mert az utóbbi időben már nagyon sokszor volt erről szó. Nem lehet már véletlen, hogy megint felmerült. Valahogy minden út Rómába vezet.) Kulcsszó még az idő. De nem lehet mindent egyszerre.

Ha nem elég ez a pár mondat, márpedig lehet, hogy nem elég...

Amikor az emberben erős indíttatás van - márpedig azt gondolom, hogy ez nem egy szélsőséges, hanem nagyonis általános indíttatás - egy jól működő párkapcsolatra, valamint az életben a igazság (isten) keresésére, akkor van olyan, hogy a kettő összekeveredik. Mint nálam. Azt is gondolom, hogy az, hogy megismerjük a valódi, igazán mélyről jövő vágyainkat, indíttatásunkat, az egyáltalán nem egy könnyű és magától értetődő dolog. Látom magamon és a környezetemen. Azt látom, hogy vannak felszíni, könnyen elérhető vágyak, sokat halljuk, hogy ez jó, az jó, magunkévá tesszük, és nem halljuk meg a mélyen bennünk lévő hangot, aki a sok hagymahéj alól halkan kér.

Van az istenek útja és van az ősök útja (Hamvas Béla: A magyar Hüperion). Aminek - az én terminológiám szerint - az az egyéni életben az értelmezése, hogy a belső utamat követem, vagy kívülről kölcsönzök vágyakat. Ez durva egyszerűsítés. Ha a belsőt követem, ahhoz először azt meg is kell találni. Ez az istenkeresés. Nálam. Ha az ősökét, akkor körülnézek és választok magamnak valami viszonylag kompatibilis, azaz számomra elfogadtható, és a társadalom által is elismert célt. Nem kell körülnézni nagyon, mert bombázva vagyunk kellőképpen ezekkel. Ezt nevezi propagandának. A sense of prosperiry propagandájának, ami átvette a sense of beauty fölött a hatalmat. Nem tudom ezt elmagyarázni, ez itt a reklám helye, olvassátok el eredetiben.

Én 35 évig nem tudtam, hogy nekem ez fontos. Mármint az isten (valóban problémát okoz, hogy kis vagy nagybetűvel írjam:). Azt tudtam, hogy a pasik fontosak. És az is kiderült számomra, hogy az "igazit" keresem. Tehát valami tényleg jót, harmonikusan és teljességében megélhető párkapcsolatot. Miután az előbbiről nem volt tudomásom, de mégis bennem volt, hozzácsaptam a dolgot a pasikérdéshez. A mostani tudatosságom ne tévesszen meg, nyilván fogalmam se volt róla mi zajlik.

És akkor jött egy pasi, aki elvarázsolt. A dolog tökéletes... is lehetett volna, ha ő nem zárkózik vissza a csigaházába. De azt tette. Mert különben meg minden stimmelt. Hmm. Nos, hogy én valamit tökéletesnek látok és mégse megy, ezt röpke két évembe telt megemészeteni. Írtam is róla sokat. A végeredmény szavakkal csak részlegesen és nagyon bután megfogalmazható, de megkísérlem valahogy közelíteni: a tökéletest istenben kell keresni, itt a földön, az anyagban a tapasztalás van. A jó párkapcsolatot meg lehet valósítani, de esélytelen a dolog, ha én ebbe az istent próbálom belevetíteni. Az teljesen más tészta. A pasi az pasi, az isten az isten.

Különben nem bizos, hogy csak én járok ebben a cipőben, egy ilyen férfisoviniszta, patriarchális társadalomban, amiben élünk, ez a téveszme nagyonis adja magát:PPPPPPPP

Valamit főznöm kell, asszem zöldséges hajdinagombócot. Az nagyon állat. Puszi:))))

Van a kuplerájnak egy olyan foka, amikor már fokozhatatlan. Ebben van valami édes, mert ilyenkor már akármit hagyhatsz akárhol, dobhatsz akárhová, nem ront a helyzeten. Egyfajta szabadság. Nos ezt bizonyos ideig el lehet viselni, szerintem mindenkinek van egy ilyen küszöbe, hogy meddig. Ez legyen a kupi-küszöb. Az én kupi-küszöböm az olyan 4-5 nap, attól is függ, hogy mennyit vagyok otthon. Ha szinte csak aludni járok haza, akkor valamivel hosszabb. Most ez van éppen, és még az édességes fázisban vagyok, de már érzem, hogy lassan kezd keseredni:))))))))

Egyszer azt mondta nekem, hogy fél tőlem. Tudom, válaszoltam. Azt mondta erre, hogy a fájdalmamtól fél. Kicsit megkönnyebbültem, hát akkor jó, csak szeress és kész, mondtam neki. Erre villant egyet a szeme, az arca megmerevedett, és úgy nézett rám, mintha legalábbis azt kértem volna tőle, hogy az anyját ölje meg.

Ez az utolsó találkozásunkkor történt. Ezután talán két héttel írta, hogy üres és nincs már mondanivalója. Nekem se sok volt, de még próbálkoztam. Aztán egy idő után megértettem, hogy nekem sincs. Ma megtörtem a hallgatást, meg akartam bizonyosodni a biztosról, hogy valóban nem tudunk már beszélni. Hát megbizonyosodtam. Szeretek eggyel többet lépni, mint a szükséges. Ez a biztonsági lépés:)))

Hogy fáj-e? Valami halványan fáj, persze, de olyan halványan, hogy nem pontosan kivehető, hogy mi. De igen. Ez az ide jutottunk. Ez. Hogy beszélni se tudunk, azért ebben van valami szomorú. Nem tudom eldönteni, hogy idegen vagy nem idegen. De igen. Tudom. Van egy része, ami idegen és van egy, ami nem. Az örök része nem az, a múló része az. A múló rész egy része. A múló rész egy részének a része:)))))) Aki menni akar, az hadd menjen, jó hutat, vigyél magaddal hamubasült pogit. Ja, a kukacot, kérlek, ne hanyagold el nagyon, az nem tehet semmiről. Bízd rá valami rendes emberre, ha te látni se akarod. De végül is ez már nem az én dolgom.

Na szóval olyan nehéz ám ezek után kérni. Nem azt mondom, hogy nem lehet, csak nehéz. Nem is maga a kérés, hanem az a bizalom, hogy teljesülhet-e még kérésem. Az van kicsit megroggyanva. Hogy érdemes-e egyáltalán. Persze ezzel most nem Árpira akarom verni a balhét, van egy ilyen sorsszerű vonulat, ami így megborította ezt a bizalmat. De azért, ha igazságos akarok lenni, akkor be kell látnom, hogy az egész nem úgy működik, hogy füttyentesz és kapsz. Nem pont így. Van, hogy füttyentened se köll és jön a manna, van, hogy pacsirtát fogadsz föl, vagy Hacki Tamást (vazze, hogy ez hogy jutott eszembe, gyerekkoromba szerelmes voltam bele, most megnéztem a youtube-on, hát megértem, hogy miért, nagyon durva:)))) játszol, szóval van hogy hiába kérsz, nem kapsz.

Az nem kérés különben, amikor az ember nem számol a visszautasítással. Ha nem fogadja el szó nélkül. Az követelés.

Ami a legjobban megviselt, az az, hogy egy csomó kaját kell kidobni. Egyszerűen nem tudom belőni, hogy mennyit kell főzni. Ez úgy van, hogy ha vendégek jönnek hozzám, akkor megszáll a para, hogy nehogy itten pont nálam pusztuljanak éhen. Ennek örömére aztán rendszerint alaposan túlteljesítem a tervet, és ott állok tömérdek kajával, amivel aztán nem tudok mit kezdeni. Kaját kidobni pedig fáj. Hiába, a hadifogság… a nyomok örökre megmaradnak.

Vannak dolgok, amikkel nagyon ügyetlenül bánok, ha belegondolok, majdnem minden fontos dologgal így van. Először is az idővel, meg a kajával, és a gyerekekkel, aztán megint az idővel, a pasikkal ugye (csak azokkal, akik érdekelnek), és végül, de nem utolsó sorban az idővel.

Jjjjaaaa, aszongya….

Legújabbkori kutatási tapasztalataim alapján azt mondanám, hogy a szerelem, az egy kölcsönös dolog. Kölcsönös élmény, érzet, izééé. Leginkább izéééé.

Kölcsönös.

Mert ha nem az, akkor csak valami helyettesítő vetítés. Lehet persze erre mondani, hogy a szerelem akkor is vetítés, ha éppen kölcsönös, és nehezen is tudnék vitatkozni ezzel érvvel. De akkor már abba is bele lehetne piszkálni, hogy egyáltalán mi is a szerelem, pedig abba nem kéne. Az axióma, maga a valóság.

Tehát azt gondolom, nem, ezt érzem, nem gondolom, hogy Árpival valahol itt akadtunk el. Mert ha így van, hogy a szerelem az kölcsönös, akkor valamelyikünk hazudik. És ahol hazugság van, ott hallgatás is van. Hallgatás, ha a mellébeszélésbe a felek már belefáradtak, és kínjukban eljutottak az őszinteség e magas fokára. Hogy a mellébeszélés már fáraszt.

Tehát hallgatás van. Talán a következő pillanatig, talán tízezer évig.

Azt, hogy ki hazudik, nem tudom. Mélyebben fekvő dolgok ezek, minthogy csokit loptam a közértben és letagadom. A gátlások is ehhez mértek. Szemmagasság fölé érnek. Szóval nem tudom, ki hazudik.

Feltéve, hogy a szerelem kölcsönös dolog. De valamiből ki kell indulni.

Természetesen ez a gondolatmenet semmit nem változtat a tényeken. Jól van így.

Ez az az eszelős szívatás, ami persze semmi ahhoz képest, ha az embert halálra kínozzák, éhen vagy szomjan hal, netán megfagy, de hogy gyűjteményem van már az ilyen történetekből, az tény. Azokból, amik látszólag az én egyoldalú vonzalmaimról szólnak, amikről azán - néha évek múltán (volt olyan, amiről 24 év után) - kiderül, hogy mégsem voltak azok. Mármint hogy egyoldalúak.

A történetekben az egyetlen közös pont én vagyok, tehát az írás nyilván nekem/rólam szól. Meg kell tanulnom olvasni.

Szintén legújabbkori kutatásaim eredményeként próbálok felvenni egy – számomra – új magatartásformát, vagy talán inkább hozzáállásformának nevezném. Kezdő szinten, de elég mély meggyőződéssel próbálom gyakorolni. A visszajelzések nem túl pozitívak különben, tehát ellenállás az van. Azaz a meggyőződés folyamatos próbának van alávetve, és nagyon kezdő szinten zajlik. Arról lenne szó, hogy kiszállni a kerékből, azaz nem rutinból működni, hanem éberen, amihez szükéges, hogy folyamatosan tisztában legyek a pillanatnyi érzéseimmel. Mert mi vezetne más? Ja!!!! Hogy az értelmem??? Ehh, azt csináltuk eddig, láttuk hova vezet, próbálnánk most már mást is.

Jordannak meg kéne magyarázni angolul, lehetne magyarul is, csak akkor falat húzna az arcára, hogy a gáztűzhelyen miért van szűkítő a teafőző alatt. Tilla, make tea. Please, teszem hozzá. Attila erre azt mondja, hogy ez teljesen reménytelen. És különben is, ne aggódj, már itt fő a teád. Ezt már neki. Közben úgy látom Tilla mégiscsak elmagyarázta neki, hogy mire való a szűkítő. Jordan arcán most nincsen fal, tetszik neki a gázgyújtó hangja. Nekik elektromos tűzhelyük van, tehát a gázon van felfedezni való. Tilla szereti ezt a gyereket. Van benne valami, aminek nem könnyű ellenállni. És van benne valami, aminek viszont ellen kell állni. Eléggé hasonlít az anyukájára:)

Nagyon érdekes még ez az angol, ha laza vagyok, akkor van, hogy folyamatos mondatok szakadnak ki belőlem, én is meglepődök, hogy ez nekem ilyen jól sikerült, aztán meg vannak olyan pillanatok, hogy rágörcsölök egy szóra, amit nem tudok, és onnantól totális a blokk, meg se tudok mukkanni. Az értéssel is pont így van, ha nem akarok minden szót érteni, amit Kathy mond, hanem csak lazán ráhangolódok, akkor egész jól megértem, mit akar, de ha minden egyes szóra külön figyelek, akkor biztos hogy már a legelején elvesztem a fonalat. Tehát a kulcs egyértelműen a lazaság, és a hangolódás. És ez persze nemcsak a nyelvre igaz. Különben. Persze. Nyilvánvalóan:).

Atti egyébként azt mondta, hogy meg kéne tanulnom angolul, hogy tudjak beszélgetni a barátnőivel. Mondtam, hogy annyira pont tudok, hogy ezt lefordítsam a Kathynek. Szeretné-e? :P

Tehát ez az éberség, hogy minden pillanatban hitelesen reagálni. Erről beszélt egyszer a Feldmár, és nagyon tetszett, mert olyan jól kifejezte a lényeget, tehát, hogyha valaki elmélyülten, szenvedéllyel magyaráz neked valamit, ami neked is fontos és érdekes, de közben egyre jobban kell pisilned. Nem akarod félbeszakítani, mert lelkes, bántásnak éreznéd, nem akarod félbeszakítani mert te is élvezed a pillanatot, és kapaszkodsz bele, holott a pillanat már régen elillant, hiszen már annyira kell pisilned, hogy úgyse tudsz figyelni semmi másra. Tehát hitelesen nyíltan is megaszakítod azt a fonalat, ami benned megszakadt már magától, azaz kimész pisilni. Aztán utána vagy folytatódik a varázs, vagy nem.

Azért be kell látni, hogy ezt kurva nehéz véghezvinni így folyamatosan, minden életterületen. Pedig megvan a jutalma. Béke és nyugalom. Belül, kívül nem biztos.

Na, szóval az a nagyon érdekes, hogy nincs semmi sikerélményem. Azaz, ez így, ebben a formában nem igaz. Totál hülyének néznek. Ez mélyebb síkon tekintve végül is siker.

Annyira jó, látom magam, ahogy beszélek, mondom az okosságaimat, csámcsogva eszegetek közben valamit és teát vagy tejeskávét szürcsölgetek. És nagyon bután nézek. Állati nőies:P 

Tehát még azt is további sikerélménynek könyvelhetem el, hogy egyre jobban idegesítem, vagy akasztom ki az embereket magam körül. Ez sem baj. Csak kicsit olyan elszigetelítő. Pedig pont azt hittem, kifelé megyek, de most mintha megint vissza.

Kint aludtam a konyhában, míg ezek itt randalíroztak. Az újnan átrendezett konyhában, a kicsit keskeny kanapén. Féltem tőle, még nem nagyon volt példa rá, hogy valakinek odaadjam az ágyam, de hát a szent családdal csak nem akartam egy szobában aludni. Különben is csak négy éjszakáról volt szó.

Tehát féltem tőle, hogy majd milyen áldozatként fogom én ezt megélni, de nem volt más ésszerű megoldás. Legnagyobb meglepetésemre aztán kifejezetten élveztem és nagyon jókat aludtam. Kivéve tegnap éjjel, de annak más oka volt. Még az is megfordult a fejemben, hogy néha csak úgy is kint lehetne aludni. Ami egyébként a legizgalmasabb volt benne, hogy kábé 5 méterrel közelebb helyezkedhettem így el a reggeli kávémhoz, azaz a seggemet éppen csak felemeltem és már tudtam is kávét főzni. Ez számított. És ez nem vicc. Más tudatállapotban feküdtem így le, lényegesen megnőtt a biztonságérzetem.

Ühüm. De azért ma már a saját ágyikómban alszok inkább:)

Most. Mingyárt.

Van itt néhány mondat emlékeztetőül. Már az is eredmény, hogy el tudom olvasni a saját írásom, de hát a gondolatok... ebből persze az a tanulság, hogy ha van mit, akkor írni kell. Nem dolgozni menni helyette:PPPPPPPPPPPPPPPPPP

Megfoghatatlan, mint minden. Csúszik ki az ember kezéből. Nem akarok fogni semmit a kis batyumon kívül a hamubasült pogikkal.

Az egyik mondat:

Hit, nem hit, lét, nem lét, a szkepticizmus, mint a nemlét manipulációja a hülyének nézéssel.

Nekem ez mond valamit. Csak az zavar, hogy azt most tényleg nem tudom, hogy azelőtt írtam, hogy kezembe vettem azt a könyvet, amit éppen a kezembe kellett vennem, vagy utána?

Ki írta a Végtelen történet-et? Michael Ende, asszem. Most ő olvasta a Silentum-ot vagy Hamvas Béla a Végtelen történet-et? Na, nézzünk körül.  A Végtelen történet 79-ben jelent meg először (netes forrás, bizonytalan, bár nem valószerűtlen), a Silentium alatt 1949 áll. Szóval függetlennek tűnik. Tegyük fel.

A közös ezekben az, hogy a gonoszt, vagy ki hogy nevezné, szóval egyik (és ebbe beletartozik a fenti mondat is) sem személyhez köti, nem létező gonoszként, csábító kígyóként vagy mittudomén miként képzeli el, hanem a lét ellenpólusaként, a nemlétként.

Jó, tudom, én állati műveletlen vagyok, biztos felmerült ez más filozófusoknál, vallásoknál is, csak nem olvastam. Vagy nem emlékszem. Nekem mindenesetre itt állt össze valami.

Egyszerűen az egész olyan, mintha ... szóval hogy az van, amit hiszünk és amiben bízunk. Ez a teremtő erőnk. Aztán van egy kapcsolatunk valamihez, ami, ha akarjuk, vezet. Ez sokkal szebben le van írva a Silentiumban. És világosan megtapasztalható. Ha akarjuk. De az egyfajta meló. És sokszor szembemenés. És ilyenkor nagyon kell bízni abban, hogy megéri szembemenni, akár mindenkivel, bár itt nem maga a szembemenés a lényeg, az csak maga a nehézség. És tényleg olyan, hogy nincs benne pihi.

Mindegy, aki megélte, tudja ezt, aki nem, úgyis hülyének néz. Na erről beszéltem kivastagítva. Mert a hittel szemben a szkeptikusok igazából nem tudnak mit felmutatni, csak a nem hitet. Ezt híjják realizmusnak. És olyan fenemód megtévesztő az a magabiztosság, amivel lesöpörnek, hogy én szegény, gyenge kis lény, hát istenem, kapaszkodó kell neki ebben az elveszett nagyvilágban! Félti a tyúkpiszkos életét, csak erről van szó.

Vagy képzelődök? Ezeket is csak én képzelem? Dehogy. Helyük van nekik is és szükségesek.

De érzitek hogy mi zavar engem ebben? Degradál. Az a nagyon furcsa, hogy az én félelmemről beszél. Amit különben én konkrétan tényleg akkor élek meg legintenzívebben, mikor éppen elfolyik belőlem a bizalom, és a hitem (ezt a szót nem magyarázom, megtettem már korábban, kielégítően úgyse lehet, értsen mindenki alatta azt, amit tud). Mert a hit és a félelem is a két pólus. Tehát akkor félek. Jó, tehát ezért nyúltam a hithez. Na, ez összevág. Végül is igaza van! Tehát a félelem vezet valahova. El kezdek keresni.

A szkeptikusok, mint jeles képviselőikkel volt szerencsém vitatkozni párszor, a hívők felett állónak érzik magukat. Jön belőlük egy ilyen fíling. Mert aszondják, hogy nekik erre nincs szükségük, elvannak magukba jól, ők nem féltik a tyúkpiszkost. Vagy realistán féltik. Azért nekem mindig gyanús, mikor valaki a többiek felett érzi magát. Mert nincs olyan. Mint ahogy nincs egy igaz út sem. Egy igaz isten vagy egy igaz vallás.

Egyszerűen csak EGY VAN. De az van. Kétségbe vonhatjuk éppen a puszta létünket, azzal, hogy félünk megélni magunkat. Ez lenne a gonosz. És akkor eljutottunk oda, hogy én azt a fajta szkepticimust, ami degradál, ami elvesz, ami letagad, ami megsemmisít, azt a nemlét kísértésének érzem. És provokációnak lehet jó, de ha bennem a kétséget annyira felerősíti, hogy visszazuhanok a félelembe, szóval azt nem tartom építőnek. Mert kételkedni kellhet, sőt szükséges. De a módja, a helye és a motivációja nem tök mindegy. Félelmet kelteni nem tiszta dolog. És azért mondtam, hogy manipulál, mert engem, nevezzünk hívőnek (de nem vallásosnak), degradál, és ha okosnak akarok látszani a szemében, hát el kezdek kétkedni. Addig jó is, de mikor már félek?

Meg is érdemlem, legfeljebb kicsit tovább tart az út:))) Nekem nem sürgős 8-I.

Szóval ahhoz képest, hogy éjjel lent jártam a pokolban, egész jól vagyok. De tényleg. Pedig sanda a gyanúm, hogy nem utoljára. Mert nem harcoltam meg a sárkánnyal, csak láttam. Ha belegondolok, mégiscsak segítve lehetek, azt kell higgyem. Mert ez a látogatás végül is nem volt hosszú, és utána meg jól kialudtam magam. No és reggel arra jutottam, hogy akkor ideje lenne írni.

Ehh, a végén el se hiszitek, hogy hol jártam, csak legyintetek, hogy ennek csak a szája jár. Pedig jobb lenne.

Szóval az úgy kezdődött, hogy tegnap egészen kellemes, tevékeny napom volt, évek óta az első Valentin nap, amin nem azon görcsöltem, hogy hogy képzeli az élet, hogy ez nekem nem szól senkiről...:))) Pedig nem egyszerű hét volt a múlt hét. Na menjünk csak vissza sorjában.

Este lefáradtam és valahogy éjfél körül feldőltem, de már mozdult bennem valami feszültség.

Rudika is ekkortájt ért haza a 3D-s horrofilmjéről. Itt lehet felhördülni, igen, elengedtem, pénzt is adtam rá, sőt még meg se vártam, hogy hazaérjen és lefeküdtem. Mikor hazajött, még ébren voltam, és hallottam, ahogy bejön, és nem zárja be az ajtót. Na, kelhettem fel, és zártam is be, illetve a gyereket ki, mert ő meg közben még hátravitte a biciklijét és jött volna be. Hát ezért nem zárta be az ajtót. Szegényke:)))) Csak remélem, hogy Hapaság nem olvassa a blogomat, mert kapok a fejemre.

Szóval feszkó volt, nem örültem, mert fáradt voltam és szerettem volna aludni. És arra gondoltam, hogy most már csak az a kedves szomszéd hiányzik, aki teljesen mindegy, hogy mikor fekszek le, de kilesi és akkor jön haza a trágya puccos sportkipufogós autóival (több is van neki, de mindnek lyukas a kipufogója) és jellemzően negyed órát járatja még az autót az ablakom alatt hazaérkezés címén. Nem sikerült rájönnöm, hogy mi célból. De nem jött. Volt viszont valami más hang. Nem idegesítő, hanem kifejezetten ijesztő. Nem tudom, hogy mi volt, de olyan egyre erősödő nagyon durva motorzajnak tűnt, ami soha nem ér oda hozzám, de mégis folyamatosan erősödik, mintha maga a halál közeledne. Jöt-jött, aztán valahogy elhalkult, és aztán megint jött, megfejthetetlenül. De én akkorra már se élő se holt nem voltam a félelemtől. És ha már így jól belémköltözött, hát gondolta, akkor maradna is még egy kicsit, és jó alaposan körülnézne, mibe kapaszkodhat még bele. Bennem ugye. Mert addig olyan tárgyiatlan, megfoghatatlan félelem volt, amikor nem tudod, hogy mitől, csak rettegsz.

Hát talált. Mert aki keres, az talál. Lelkem legmélyebb elrejett zugában. A félelem, hogy van valami, van valaki, akit nem tudok elengedni. Hogy van egy fájdalom, ami nem tud oldódni. És ez már csak egy csupasz fájdalom test, alaktalan és értelmetlen. És a félelem, hogy ottmarad és sohasem fog tudni feloldódni. És a düh, hogy ezt a fájdalmat én nem akarom, és ha máshogy nem megy, akár magammal együtt, de elpusztítom. Ezt éreztem. Fájdalmat, dühöt. És gyűlöletet. És kétségbeesést. És értetlenséget. Értelmetlenséget. És megint dühöt.

Aztán elaludtam. Reggel meg érzéketlen fadarabként ébredtem. A hitem és a bizalmam csak oszladozó páraként lebegett körülöttem. Fogantyú nem volt rajta.

Azért ez a látogatás a múlt héttel elő volt készítve, be kell lássam.

Vasárnap (múlt, nem ma) erős fárdaság jött rám, le is feküdtem délután. De aztán felkeltem és megvilágosodva gyorsan átrendeztem a konyhát. A hetek óta tartó dilemma lényege az volt, hogy hova száműzzem a konyhából a két hűtőt, hogy a rekamét a helyükre tehessem. Mert annak ott van a helye. Szóval hűtők ki, rekamé be, közbe meg még nagypapa bora is újra fel lett fedezve.

Hmm, némi dolgom akadt, folytatom is mindjárt, csak... szóval az imént Rudikát megzsaroltam, hogy mosogasson el, letisztultak már ezek a nevelési módszerek, mindenki pontosan tudja, hogy mire mi következik. Nagyjából meg is tette, ami tőle elvárható volt. Aztán kértem, hogy a szobájában lévő edényeket is hozza ki és mosogassa el, de tagadta, hogy lennének ilyenek. Mondtam erre, hogy pedig az imént láttam őket, mikor hátul voltam teringetni. Az csak optikai csalódás volt, Rita. Válaszolta. ... Ühüm. Nem csak optikai, hanem érzelmi is. 8-I

Vasárnapnál tartottunk, a konyha kész lett, és én nagyon elégedett voltam. Viszont cserébe nagyon rosszul aludtam. Már hajnalban felébredtem, és mire reggeledett és közeledett a dolgozóba indulás ideje én már teljesen rosszul voltam. A szívem úgy vert, mintha ki akarna ugrani, szédültem, remegett a kezem. Erre szokásommal ellentétben nemcsak kávéztam, hanem rendesen meg is reggeliztem. Ez határozottan jót tett. Nem is mentem volna be dolgozni, ha halványan nem derengett volna bennem valami ígéret, amit valakinek tettem, hogy hétfőn valamit majd összeszámolok. Úgyhogy muszáj volt a dolognak utánajárni. Valahogy aztán összeszámolhattam, de közbe szédültem jobbra, szédültem balra és kevéssé tűnt fel, hogy hol vagyok és minek. A helyzet súlyára jellemző, hogy úgy döntöttem, nem megyek táncolni, hazaszédölgök inkább és megpróbálom kipihenni magam. Ez az állapot viszont kiválóan alkalmasnak tűnt arra, hogy végiglapozzam azt a "digital art for 21st century" című albumot, amit a Londonban vettem legutóbb, 20 fontról 3-ra leárazva.

Különben közben találtam ám választ erre is, mint már annyi mindenre, az asztrológiában. Kis kitérő: Rahu Jupiter együttállás volt (van) a Sravanában (Hold viszi), a Bakban (Szaturnusz viszi), ami az én esetemben azért válhatott ennyire nyomatékossá, mert pont előző nap léptem át Jup/Szat/Nap... periódusból Jup/Szat/Holdba, valamint a Szaturnusz mégeccer utoljára éppen visszahátrálóban volt (van is még hosszasan, az annya) az ascendensemre. Látszott, hogy ez nem egy napos téma lesz, sőt még színesedni fog azzal, hogy a Rahu és a Jupiter mellé keddtől felsorakozik a Mars is.

És vártam, mi jöhet még:)

Annyival lett jobb a dolog, hogy a szédülés elmúlt, de az inzenzív zizegés megmaradt. A megszokottnál jóval érzékenyebb és indulatosabb lettem. Egy idő után már csak  azon  csodálkoztam, hogy még akad olyan bátor ember, aki mer hozzám szólni. El is fogytak szépen:)) Ezzel is elment két nap. No és nemutolsósorban megálmodtam azt is, hogy nem díszítőfestő leszek, ha nagy leszek, ugye:PPP Legjobban talán azt viselt meg, hogy imprón alig sikerült kicsit jelen lennem, annyira lefoglalt ez a belső zizegés.

Csütörtöktől kezdett már számomra is nevetségessé válni a helyzet, ennek megfelelően lassanként visszanyertem szokásos idétlen formámat. Ez jó volt:) De a nyugalom hiányzott.

Pénteken még zárásnak a klaviatúrába valamint az ölembe öntöttem egy bögre tejeskávét, és ahogy a billentyűzetet próbáltam menteni, a monitoron fejre állt a kép. Fent volt a start menű és ha balra lefele húztam az egeret, akkor jobbra fel mozgott. Ez nagyon vicces volt.

És akkor most következik az eleje.

Először is, az előző posztban feltett kérdésre válaszolnék: nem díszítőfestő, hanem egyszerűen csak én.

Magyarázat: tehát az van, hogy jelenleg központi problémám, hogy mi leszek, ha nagy leszek. Ezzel lehet vitatkozni, meg lehet értetlenkedni, de nem érdemes, mert ez van és kész. Azért volt az ominózus álom említésre méltó, mert témába vág.

Mindenesetre a kérdés kérdés maradt. Egyrészt túl direktnek tűnt a "megoldás", túl egyszerűnek, az álmok nem így működnek, másrészt meg - bár nagyon szeretek festegetni - nem éreztem magamhoz illendőnek, nem rólam szólt.

De akkor meg mi ffan?

További érdekesség az ügyben, hogy ezt az álmot azért elmeséltem pár embernek, és ott megemlítettem azt, amit itt nem írtam le, és ez hiba volt, hogy én az álomban teljesen én voltam, aki kutaszkodik a másikban, aki provokál, próbál megérteni. Szóval én annyira valóságos voltam benne, mintha ébren lettem volna:)) Aztán most rájöttem, hogy ez a megfejtés. Még egyszerűbb, mint gondoltam, még csak vetítenem se kell a dolgot senkire, én én legyek. Olyan amilyen.

Hadd írjam már le: úgy jó, ahogy van. Na ez jólesett.

A cigánylány válófélben volt a pasijától, egy ideje már szakítottak, de még érezhetően nem volt teljesen lezárva az ügy. A csaj pakolászott valamit éppen, én pedig megkérdeztem tőle, hogy akkor most hogy érzi, jó úton halad, biztos abban, amit csinál? Erre, meglepetésemre, kissé nyűgösen azt válaszolta, hogy hát nem annyira. Itt van ő most 28 évesen, mit is kezdhetne magával? És valóban tanácstalannak látszott. A foga szuvas volt kicsit elöl, de csinos, karcsú lány volt. Van valami szakmád? - kérdeztem. Hát, igen... díszítőfestő vagyok. Ez váratlan fordulat volt, de ahogy ránéztem, hát nem sugárzott belőle az önbizalom. És szerinted ügyes vagy? - provokáltam tovább. Először kiült az arcára a kétség, vonogatta a vállát, majd elsimult az arca, és azt mondta, hogy hát igen.

Ekkor csörgött az óra. Fél hét volt. Este átállítottam hatról fél hétre, hogy most aztán tényleg aludjam ki magam, mert különben működésképtelen maradok. Arról meg nem lehet szó.

Sötét és Világos

Közönyödön minden szándékom hajótörést szenved, azon a stabil, steril közönyön, ami, mint valami szürke, hideg, nyálkás köd, a bőrömre tapad, és bennem a szó megakad.

Csend van, fájdalomtalan, érzéketlen tompa csend, nincs eleje, nincs vége, csak az üressége.

De jé, semmi sem örök, fénypont gyullad, és én csak nézek bután, hogy került ez ide? Nem volt, nem lett, most mégis itt van. Észrevétlenül veszi át helyét az ürességnek, és én már csak azt érzem, hogy megteltem fénye melegségével.

Olyan vagyok, mint egy élő, lüktető taijitu, a sötét és a világos, az összeszűkülés és a kitárulkozás folyamatos ritmusában.

Minden szabadságom és vágyam a belesimuló, puha elfogadás.

Ezt ma reggel írtam, de siettem és csak gyorsan beleírtam az álmosfüzetembe.

Így kezdődik:

Nem álom (gyk. ha később esetleg kétségek merülnének fel)

Megengedően, puhán és nagyon jól szeretnék élni.

Az az érdekes, hogy ez sehogyse akart bennem összeállni, mert olyannak ismertem magam, mint aki könnyedén változtat. Sőt, akinek létszükséglet a körülmények bizonyos időnkénti megváltoztatása, gondolok itt költözködésre, lakás átrendezésre, munkahelyváltoztatásra, szakításra, miegymásra.

Nos, úgy tűnik, az átalakulásnak, válozásnak sok rétege van. Az, hogy a külső réteget könnyen változtatom, ez nyilván arra utal, hogy igény van rá bennem. De vajon valóban arra van igény, hogy időnként új helyen ébredjek fel?

Vagy csak ezzel próbálom kompenzálni azt, hogy lényegileg nem tudok átalakulni? Egyébként az izületi gyulladásokról pont ezt mondják, hogy a belső merevség kivetülése, amit az ember fokozott fizikai aktivitással próbál helyettesíteni, mire a test a maga keresetlen őszinteségével kifejezi azt, ami van, lemerevedik! (Laci, az izületekről beszélek!!!:PPPP)

Elképzeltem, hogy ez hogy működhet... mint a hagyma, csak ahogy megyek egyre beljebb, úgy válik ez az "átöltözés" egyre nehézkesebbé. Szóval egy költözés, úgy tűnik, minden macerája ellenére sokkal kisebb ellenállást vált ki belőlem, mint valami régi, elavult, mélyen lévő minta elengedése. Mert olyan, mintha ezekkel valami azonosság érzésem lenne, szóval ahhoz, hogy elengedjem, meg kell halni kicsit. És ez halálfélelemmel jár, már mér' ne. Azzal a szörnyű bizonytalansággal, hogy nem tudjuk, mi jön a "lyuk" helyére. Úgyhogy hát akkor már inkább ragaszkodjunk a jól bevált, mégjobban elavult, viszont cserébe kiszámíthatóan rosszul működő régi mintánkhoz. Az mi vagyunk, hogy is engedhetnénk el. Hát azért eljön annak is az ideje, mikor eluralkodik az az érzésünk, hogy ez már rosszabb, mint a halál, na  akkor jön az ugrás. Ezek szerint talán szerencsésebbek azok, akiknek az ingerküszöbük alacsonyabb, mint az átlag, mert hamarabb érik el ezt a pontot, mint azok, akik valami perverz örömüket lelik a szenvedésben. Na itt kapcsolódik be a képbe a "jó vagyok magamhoz" nevű projekt, mert tulképp ez is ahhoz segít hozzá, hogy ne kelljen az örvény legfenekére lemenni ahhoz, hogy ugorjon az ember (lánya). Tehát...

megengedően, puhán és nagyon jól.

Ahogy a végére értem, kisütött a Nap, az én kis szivecskéim elindultak az ablakon (napelemesek).

Azt hiszem, amiket itt írtam, abban semmi új nincsen, semmi hírértékű. Ezekkel a dolgokkal mindenki szembesül valamikor élete során.

Amit viszont különlegesnek érzek a mostani periódus minőségében az az, hogy most valahogy jól érzékelhetően különvált, hogy mi az, ami valami belső igényből fakad és mi az, ami szokásból. Ha jól figyelek befelé, akkor tapintható a különbség. És, szóval ez nem volt mindig így. Ezért gondolom, hogy nem árt megbecsülni, mert elég nagy segítség a hagymahámozásban.

Nahhh

Függővé váltam a függetlenségemtől. Nem élhetek másképpen ezután. Ez a sorsom:)))

Az volt a kérdés, ami nem is kérdés volt, csak a belső tapasztalás kis külső megerősítésre vágyott. Hogy megkapta-e vagy sem, hát...

Szóval, hogy amikor lényegi változtatást viszünk be az életünkbe, olyankor normális-e, hogy ...

Tarotban a Torony azt jelenti, hogy valaminek vége kell legyen. Ha nem jössz le jószántadból, úgyis kiesel az ablakon. Megvan? Ilyenkor betojok, hogy valaki meghal körülöttem, elvesztem az állásom, leég a házam, balesetet szenved a gyerekem, kirúg a pasim, megfulladok a tóban, kitör a világháború. Vagy ezekből talán még több is egyszerre. Holott egyszerűen csak azt jelenti, hogy valami mintát el kell engedni valamilyen életterületen. Nagy valószínűséggel, igazán őszinte pillanatomban még érzem is, hogy mi az, és rendesen elegem is van belőle. Ez tiszta sor, bár a dolog felismerése azért nem ennyire egyszerű, vagy ha a felismerés meg is van, akkor a belátás. Hihetetlen módon tudnak működni az emberben az elferdítő, fókuszt elterelő hadműveletek.

De tegyük fel, hogy megvan a felismerés. Le kell szoknom a dohányzásról, el kell mennem táncolni, tanulnom kell valamit, amivel esélyt teremtek valami más munkára, találnom kell valamit, amibe bele tudom tenni a szenvedélyem, meg kell teremtenem magamban egy függetlenséget, meg szeretném találni az életemben az örömöt... de mondjak már valami olyat is, amibe még nem sikerült belekezdenem, hát... nos... ez most... ez most itten jó hír, hogy nem jut eszembe semmi olyan nagyobb kaliberű cucc, amit így nagyon el kéne kezdenem... wow!

Szóval tegyük fel, hogy ezt tudom. Hogy lépni kell ezen ügyekben. De fosok. Mi van, ha kudarcot vallok, az többek szerint is rosszabb, mintha bele se kezdtem volna. Mert nem tudom átverni magamon a fejlesztést, mert egy maradi őskövület vagyok. Hogy mi vagyok, azt talán nem is tudom magamról, de nem hiszem igazán, vagy azt, hogy képességem van megváltozni, vagy azt, hogy az én kis változásom számít is valamit a nagy világban és hogy bármivel is fordíthatok a sors szivatós kerekén.

Na és akkor azt tegyük fel, hogy mind az összes eddigi félelmen túltettem magam, és megléptem a meglépendőket, nem vettem cigit, elkezdtem táncolni, rendesen tanulok, amit tanulok, akár éjjel is (ez különben két légy), a függetlenség dolog kicsit kilóg, mintha az inkább amolyan következményféle lenne, majd, ha..., nahát az öröm, az könnyű különben, vettem végre megint lush szappant, nem mondom, hogy egy olcsó öröm, de szédületes:))), szóval dolgok beindítva, meglépve.

Akkor ebből következik néhány dolog, először is, ha ilyen ügyi-bügyi voltam, talán nem kell kiesnem már a toronyszoba ablakából. Biztos ez? Talán már útban van a megvilágosodás a Battonya utca felé, hiszen ezért már az jár, nem? Ilyen könnyen? Vagy egyszerűen csak ennyire könnyen elvesztem a fejem?

Telik-múlik az idő. Első félelmeim nem valósulnak, minden halad az útján, olyannyira, hogy az jelentene erőfeszítést, hogy ne csináljam őket. Azokat a dolgokat, amiket különben évek óta halogattam. Amiktől féltem, mint a tűztől. Kezdek rájuk szokni. És kezdem magam jól érzeni. Annyira jól, hogy az ijesztő. A mániás depresszióról mondják, hogy van olyan szakasza, amikor az ember olyan lelkes, hogy lelőni se lehet, hogy aztán a másik szakaszban, a mélydepreszzióban (vagy a túró tudja hogy híjják), szóval akkor legyen mit kipihenjen, mikor még a budira menés is nehezére esik. Tehát annyira jó vagyok, hogy félni kezdek, hogy ez is depi, csak mániás szakasz. Nos, ettől a gondolattól sikerül is zuhannom pár emeletet, ami persze igazolás a félelmeimre. Na ugye, mire a nagy elvárások, hiába csinálok én akármit, csak nem hiszem el, hogy ennyitől megváltozik az életem?

És ez alkalmas pont kiszállni és visszamenni a kör elejére. Nem tudom, megfigyeltétek-e, vagy nálatok is így megy, de nekem elsőre szoktak a dolgok a legjobban menni. Tehát, ha kiszállsz, az esélyed megmarad, csak nehezül a pálya.

Térjünk vissza, félelem, zuhanás, de most magasabbról estem, mint régen, és nem is olyan hosszan. Unom már a depressziót. Megyek inkább vissza tanulni. Táncolni. He? Visszatornászom magam, nem állok ki mégse. Aztán, egyik nap kicsit fáradtabb vagyok, és arra gondolok, hogy na mi lenne, ha mégse mennék mondjuk ma? Ez a gondolat rémülettel tölt el. Nem is értem, hogy képzelem? Csak eddig tartott volna a fene nagy kitartás? Vagy, ami még rosszabb, nem is ez érdekel? Nem is ezt akartam? Na ez, az ami egyébként egyszer se jutott eszembe, mióta ez a projekt tart, hálisten. Fáradság az volt, nehézség is, de egyetlen pillanatban sem vágytam vissza a régi életembe, sohasem éreztem, hogy nem kellett volna belekezdenem. Ami nekem leginkább a szorongásom magja, hogy hiszem-e eléggé magamról, hogy végigcsinálom, addig, míg minden beérik, kiforrja magát, megvalósul, szóval kitartok-e addig, ahonnan már nincs visszaút? Bízom-e magamban annyira, hogy egy elmeháborodott pillanatomban nem rontok el mindent? Vagy azt hiszem magamról, hogy én egy mániás depressziós vagyok, hogy függő vagyok, hogy menthetetlen lusta vagyok, minden hiába?

Az a nagyon érdekes dolog van ebbe benne, hogy az elején félelmekkel körülvett nagy változtatások meghozták a jó közérzetet végül is. Ez van! Persze ezt akartuk, de akkor ez így tényleg sikerült? Mert amitől olyan nagyon furcsa ez, hogy nem úgy, ahogy én gondoltam. Ugyanis a körülményeimben nem változott semmi. Én mégis valahogy máshogy vagyok. Bennem változott valami. De tényleg, vagy csak képzelem? És felébredek és bilibe lóg a kezem? Jaj, megint félek. Csúszok vissza.

Nos ez a cirkusz megy. Erre vonatkozott volna a nyitó kérédsem, hogy így normális-e? Hogy eljön-e egyszer a békének az a megközelítő állapota, mikor nem fog már ez az egész bennem folymatosan küzdeni a víz fölött maradásért, elül-e egyszer a vihar végre és élhetek-e magammal nyugalomban? Világos? Szóval nem az a kérdés, hogy, mikor simul el a víztükör, hanem az, hogy elsimul-e valaha?  Mert ha igen, akkor kivárom. Nem gond. De ha nem, akkor mire volt ez a nagy cécó? Szarul már rég megtanultam érezni magam. Az külön erőfeszítést már nem igényelt, csípőből megy. Küzdés nélkül is:)))

Ehhez kelletik némi hitmag.

Mert annyira furcsa volt, hogy azt éreztem, hogy nem vagyok függő. Semmitől. Hogy tudom, hogy nem vagyok az, és már csak mint egy elkopott hiedelem foszladozik még rajtam. Hogy a függőségemnek már csak utolsó bástyája ez a hit, ez a téves hit, hogy az vagyok. Egyéb nem maradt már belőle. De ahogy a pozitív hitnek megvan az az ereje, hogy egy szebb jövőt lehet vele teremteni, ugyanúgy ezzel a megkopott meggyőződéssel is visszafoghatom magam a változástól. Nagyon úgy tűnik.

Szóval Mari aszonta, hogy normális. Hogy megy föl-le, és egyre kisebbeket. Akkor folytassuk, nem? Ildi?

Naa... Szóval a magamhoz vezető úton megint egy jókora sziklába ütköztem. Mérföldkőnek is mondhatnám, és már az is valami, hogy látom nagyságában, nehézségében. A mozaik egy része helyére került, de ez még mindig csak a kép összrakása... a "mit kezdek a dologgal" csak eztán jön. Illetve folyik is éppen, például ezen helyen...

Szóval elkezdtem én ezen dolgozni már, ismertem is részleteiben, de mégis valahogy ma hajnalban állt össze képpé. Egy elég lényeges képpé, mert valahogy a földi létezésem jogosultságáról van szó. (Ennek semmi értelme. megj. délután)

Ami persze - elméletben tudom, hogy - nem kérdőjelezhető meg. A gyakorlat viszont más.

Azon gondolkoztam el éppen, hogy ha rendeznének egy országos versenyt abban, hogy ki az, aki a legtöbb emberrel tud a lehető legmélyebb kapcsolatba kerülni úgy, hogy az ő magánya mindvégig sértetlen marad... hmm... szóval bátran indulhatnék, megnyerném. Ez nem valószínű, hanem biztos. Az lehet mondjuk, hogy az Árpi lenne a második, de nyerésre aligha lenne esélye.

De miért van ez? Mert nyilvánvalóan ettől szenvedek a legtöbbet, tehát fontos kérdés.

Hogy működik ez a mindennapi kommunikációban? Mikor beszélek valakivel, figyelek rá, mindenkivel kapcsolatban emlékszem személyes motívumokra, tehát amiről beszélünk az nem felszínes, érinti a partnert, engem is érdekel, mert valahogy így vagyok összerakva, és megvan a kapcsolat. Van, hogy magamról is beszélek, de abba már mindig vegyül valami bűntudat, olyankor hajlamos vagyok úgy beszélni magamról, mintha valaki más lenne, szóval szinte harmadik személyben. Az egyáltalán nem zavar, hogy valaki megtud rólam valamit, bármit, a disznóságaimat még szívesen meg is mutatom, csak mélységes ellenállást okoz bennem az önmegmutatás. Egyrészt van egy nagyon mély kétségem azzal kapcsolatban, hogy erre, azaz rám egyáltalán kiváncsi lehet bárki. De miért? Na mert ez felveti, hogy én valóban kiváncsi vagyok a másikra? Ha én igen, akkor nyilván rám is lehetne. De ha én nem hiszem, hogy én érdekes vagyok, az nem azért van-e, mert igazából engem se érdekel senki? És az egész kiterjedt kapcsolatrendszer, ami nekem van, az nem egy ilyen formális dolog valójában? És itt jelentkezik a bűntudat.

Én itt most bocsánatot kérek mindenkitől, aki bántva érzi magát. Mert ez a dilemma valószínűleg nem látszik ki! Elég jól játszom a szerepem, amiről itten beszélek azok nagyon mély rétegek. De fájnak. És félnek. És szabadulni akarnak.

Eddig írtam reggel.

Hagytam kis időt. Hülyeség, nem hagytam, mennem kellett dolgozni, de tapasztalatból tudom már, hogy ha valamire nincs alkalom, nincs idő, akkor azért nincs, mert nincs itt az ideje. Érnie kell még. Amióta ezt tudom, kevésbé vagyok türelmetlen.

Szóval visszaolvastam és tisztult a dolog. Rossz helyen keresgélek. Ugyanis nem arról van szó, hogy én nem szeretném megmutatni magam, valószínűleg nagyonis, csak valahogy nem megy jól. És ez a kulcs. Szeretném könnyeden, és pont annyira, hogy ez ne legyen senkinek se terhes, de legyen szórakoztató, hogy legyen meg benne az az egyensúly, hogy tudjak annyit adni, amennyi nekem is és a környezetemnek is jólesik. Ha az ember egy típusú energiát nem tud jól használni, az abban szokott megnyilvánulni, hogy hol túlzásba viszi, hol nem használja akkor sem, ha éppen szükséges volna, azaz elbillen vagy ingadozik a hipo és a hiper között. Hol a ló egyik oldalán lifeg, hol a másikon, de az istennek nem tud a nyeregben maradni.

Így vagyok ezzel az egó dologgal. Az előző bekezdésben egy szó volt, ami fontos, az hogy könnyeden.

Tehát egyfelől van ez az eszelős gátlás, ami a reggel írott részből kitűnik. A gátlás, ami amiatt van, hogy nehogy túl nagy legyen az egóm. Mert az útálatos, gusztustalan... De itt élünk, egónk azé van, mert kell. Ha pedig hagyom, márpedig van, hogy hagyom magam magamtól legyűrni, akkor viszont komoly hátrányokat szenvedek. Mert nem védem meg az elemi érdekeimet. Sőt, tovább megyek, az, aki az egója túltengésétől undorodott meg, hajlamossá válik az önpusztításra. És ehhez mindenki vérmérséklete szerint választ eszközöket. Gyorsabb vagy lassabb módját az önpusztításnak, látványos vagy kevésbé látványos alternatívákból lehet válogatni.

Eddig írtam délután, de mennem kellett táncikálni.

Vagy jobb esetben csak büntetem magam ezzel azzal, nem engedem magam örülni, enni, szeretkezni, a bilin elengedett kézzel ülni, szóval könnyeden élni .. még csak azt se tudom, hogy miért, de biztos megérdemlem.

Hogy mindez honnan jön? Ehh... Például... van egy kollegám, akinek egy bizonyos motívum állatira idegesít a viselkedésében. Arra már persze korábban rájöttem, hogy ha sikerorientált módon akarok élni, akkor nagyon hirtelen, mielőtt még a gondolat megfogalmazódik, még azelőtt le kell tegyek arról, hogy bármit vagy bárkit megváltoztathatok a szűkebb-tágabb környezetemben. Ilyen átalakításra egyetlen egyed lehet alkalmas, aki a kör közepén áll. Én. A többi úgy jó, ahogy van. Tehát a kollega ilyen marad. De én még a sikernél is többet akarok. Megérteni. Hogy miért kell nekem más hülyeségét elviselnem. Mert csak úgy tudom. És van magyarázat. Lehet, hogy oltári baromság, de mivel az én lelkemet kielégítette, ezért nem kerestem tovább. Ez a "kielégítő" magyarázat, egy közhely. Úgy hangzik, hogy a saját hibáidat tudod másokban legjobban utálni. Ami benned nincs meg, azért nem haragszol másra sem, könnyedén megbocsátod. Lehet, hogy kibővíteni, már én bővítettem ki. De a lényeg az, hogy megint visszakanyarodtam magamhoz. És ebben ugye az a jó, hogy rajtam lehet dolgozni. Rajta nem. Illetve lehet, de nem érdemes, csak megbántom. Volt rá példa, és bár már együtt tudok én élni azzal a  ténnyel, hogy nem szeret mindenki, mégis úgy érzem, hogy nem használ ez a feszültség senkinek. Tehát azt utálom benne, amit magamban nem fogadok el. És ez az egója. Amit folyton folyvást ráerőltet a környezetére. És ami kicsit figyelmesebb tanulmányozás után kiderül, hogy nem azért van, mert olyan nagy neki, hanem pont fordítva. Olyan kicsi, hogy kénytelen állandóan elővenni, mutogatni, különben maga se hinné el, hogy létezik. És azért mutogatja, hogy a többiektől meg legyen a visszajelzése. Igen vagy, létezel és rendkívül érdekes vagy. Izaglmas és különleges.

Értitek? Hogy mi a bajom? Vele igazán kevés időt kell eltöltenem, fél lábon kibírnám. magammal viszont sokat.

Hmm. Nagyon sokminden van, ami ezzel kapcsolatban még eszembe jut. Viszont fáradt vagyok, táncikálni voltam, három órát, és abból a második másfél óra eszelősen megviselős volt. Szellemileg. Erősen kétlem, hogy valaha is képes leszek három mozdulatnál hosszabb koreográfiát megtanulni. Egyszerűen buta vagyok hozzá. Nem baj.

Még levezetésképpen elmesélem, hogy a délutáni személyi igazolvány és útlevél ügyintézés okozta nyomást milyen elmés módon sikerült feloldani: Rudikával vérre menő bírkózást rendeztünk (nagy állat, minden eszközt kénytelen voltam bevetni), szóval ő arra ment rá, hogy taknyos papírzsebkendőket tuszkoljon a számba, az én dolgom meg az volt, hogy ezt megakadályozzam. A leghatásosabb fegyverem -  a testi erőmet messze meghaladóan - az volt, hogy a tisztaságmániás gyereket kínomban ott köpködtem, ahol tudtam.

Na, szóval ki hogy tud a másikhoz hozzáérni. Aztán elvittem a szőke nagyihoz, mert ilyenkor ott alszik, és útközben az ödipusz komplexust magyaráztam el neki. Valamiért az került szóba. Nagyon meg volt döbbenve. A nem túl hosszú úton még téma volt a lélekvándorlás is, hogy hogy van az, ha például valaki az előző életét úgy fejezte be, hogy egy koncentrációs táborban a szeme láttára gyilkolták le a családját, majd hosszú kínok után ő is meghalt, szóval annak mennyi időbe, mennyi életbe kerülhet utána, hogy vissza tudja nyerni az életbe (egyes terminológiák szerint az istenbe) vetett bizalmát.

Ja izé, tegnap Zsótika mélyen a szemembe nézett és megkérdezte, hogy most ősz van-e. Ti mit mondtatok volna erre?

Na jóffan, jóccakát.

Ehh, nem megy má nekem semmise rendesen. Ma olyan rendes útálatos péntek délelőttöm volt, mint amilyen szokott lenni egy hajtós hét után, mikor az ember éppen készül fejestugrani a jólmegérdemelt hétvégéjébe, amiről az utolsó pillanatban kiderül, hogy igazából semmi izgalmasat nem tartogat. Akkor meg minek is? Hát annak, hogy itt van.

Ez különben meg azért szép, azért nagyon-nagyon szép, mert tegnap elég erős napom volt. Szóval úgy tele intenzív külső-belső élményekkel, tele valami pezsgő izgalommal. Mindent, amit tegnap csináltam, élveztem, ha újságot olvastam, akkor azt, ha beugrottam az autószerelőhöz, akkor azt, ha beszélgettem valakivel, vagy dolgoztam(!!!), akkor még azt is, az esti asztrológiáról nem is beszélve. Annyira jó volt, hogy el kezdtem szorongani, mert tudtam, hogy ennek előbb-utóbb böjtje lesz. A dolog persze már ma reggelre beérett, és visszatértem a jólmegszokott, depresszív pénteki hangulatomhoz. Mingyá otthonosabban éreztem magam benne! Fel is készültem rá, hogy délután jól nem lesz kedvem semmihez.

Nos, annyira nem volt, az igaz, de végül is, különösebb megfeszülés nélkül bevásároltam hazafelé a piacon, és kanyarítottam egy kis ebédmorzsát is, rántott padlizsánból, sajtból, rizsából. Olyan szépet főztem, amilyent még a sarki kajáldában se adnak, pedig ott elég jól főznek. Na és 4-kor már készen is voltam.

Egy tisztességes depresszió nem így néz ki. Egy tisztességes depresszió úgy néz ki, hogy az ember karikás szemmel hazacsoszog, a piacot holnapra halasztja, mert minden ráér, lefekszik az elsötétített szobájába azzal, hogy holt fáradt és ne zavarja senki. De nem megy. Már ez se megy. Nem vagyok fáradt.

Hogy fogok ezután élni?

Csak nem tevékenyen, hasznosan? Csak nem úgy, hogy időben elvégzem a dolgomat, tanulok, elmegyek, ahova el kell, és maradok, ha nincs más dolgom? És nem veszekszem senkivel vagy csak keveset, kibékülök azokkal, akikre haragudtam? És időben veszek ajándékot karácsonyra? És felhívom, aki várja, és nem hívom, aki nem várja? És nem csak három havonta fizetem be a számlákat? Ugye nem? És odaérek mindenhova időben és megelégszem 6 óra alvással? És főzök, ha nem is minden nap, de hétvégén mindenképpen? Na és különféle káros szenvedélyek? Még asse? He?

Nem, nem gondolom, hogy normális leszek, nincs ekkora gáz. Szerintem ez is elmúlik, ugyanúgy, mint a csütörtöki happyday. Egészen biztosan. Például tudok olyat mondani, ami teljesen esélytelen: tanulni nem fogok a kölykökkel, az tuti. Az nem megy. Na meg ez az időben elindulás és megérkezés is elég valószerűtlenül hangzik, ami azt illeti, bár ha jól meggondolom...

Na jó, megnyugodtam, talán mégse leszek azért rendes ember így hirtelen, bár már majdnem megijedtem. Egyes házas Szaturnusz ide vagy oda, ekkorát nem változhatok, még az anyám se ismerne rám, igaz-e?

Na szóval akkor most miffan? Ehh, asszem iszom egy kávét, az jólesne 8-I

A minap megnyugodtam. Rájöttem... nem, eszembe jutott. Azt hiszem, tudtam már korábban is, csak elfelejtettem közben. Szóval megint eszembe jutott, hogy nincs ok az aggodalomra. Nincsen, mert vannak dolgok, amik a mienké. És vannak dolgok, amik nem a mienké.

És ez pont olyan, mint a féltékenykedés, ha van okom rá, hogy az legyek, akkor azért hülyeség (mert hiszen csak nevetségessé teszem magam, és úgyis vesztek), ha meg nincsen okom rá, akkor azért hülyeség (mert pont azzal rontok el mindent és azért vesztek). Szóval a féltékenykedés tuti vesztés. Persze kibicnek semmi se drága.

Szóval azok a dolgok, amik a mienké, azok megtalálnak, és velünk vannak addig, amíg jól érzik magukat. Nálam például az ezüstök jobbára jól érzik magukat, szép fényesek is, kivéve azt a két nagyon kedves gyűrűt, amiket elveszetettem. Igen, azt hiszem, ők voltak a legkedvesebbek. Fényesnek fényesek voltak ők is, csak már nincsenek velem. Az egyik síkesztyű próbálgatás közben csúszott le az ujjamról (utána kétségbeesetten túrtam végig az összes kesztyűt, hiába), a másik, csak gyanítom, hogy kertészkedés közben esett le. Azért gyanítom, mert először tényleg kertészkedés közben vesztettem el, és csodák csodájára, jóval később fűnyírás közben megtaláltam. Először. De másodszor már sajnos nem.

Érdekes, hogy mikor jártam később ilyen ezüst boltban, és nézegettem a gyűrűket, hátha valamelyik velem akar jönni, mindig kerestem ehhez a két gyűrűhöz hasonlót. De nem ez az érdekes. Hanem az, hogy megkönnyebbültem, mikor nem találtam. Nem hogy olyanokat, de még hasonlókat sem. És ez azért volt megnyugtató, mert nem kerültem olyan helyzetbe, hogy ott kelljen hagyni olyan gyűrűt, ami nagyon tetszik. Mert ott kéne. Azok a gyűrűk, akiket elvesztettem, azok egyediek voltak. Ha most vennék akár ugyanolyat, akkor is tudnám, hogy ezek nem ők. Ha meg hasonlóak lennének, akkor meg mindig csak azt méregetném, hogy miben térnek el az "eredetiktől". Szóval sehogy se lenne jó. Mert, ha erőltetném, hogy legyen helyettük másik, akkor azok így még fájóbban emlékeztetnének azokra, akik elvesztek. Meg volna benne valami hűtlenség fíling is, szómiszó.

Mert tulképp, ha belegondolok, eléggé úgy érzem, hogy ők azért vesztek el, mert másutt volt dolguk. Vagy valamiért már velem nem akartak maradni. Talán túlságosan ragaszkodtam hozzájuk, ez is lehet az oka, de sokminden más is. Mindenesetre remélem, hogy jobb helyre kerültek, vagy legalábbis oda, ahova szerettek volna.

No és vannak dolgok, amik nem a miénké. Ez ellen lehet monnyuk tiltakozni, lehet utánuk vágyakozni, lehet a méregtől felrobbanni, de akkor is ellenállnak. Ilyenek voltak például a yachtok a dubrovniki kikötőben. Ha belegondolok, van benne valami nagyon bosszantó, hogy ott tornyosulnak, csillognak, közben egy idétlen, teljesen hétköznapi figura laza otthonossággal ugrándozik rajtuk. Miért pont ő és miért nem én? Hiszen én is idétlen hétköznapi figura vagyok, hogy van ez? Érthetetlen. Hogy a bánatba lehet valakinek annyi pénze, hogy Dubrovnikban egy ilyen hajója álljon a kikötőben?

Persze nemcsak pénzről vagy sok pénzzel megszerezhető dolgokról van szó. Lehetnek ezek kisebb értékű tárgyak is, emberek vagy akár események. Persze. Akik ellenállnak, elkerülnek vagy amikről valahogy mindig lecsúszunk. Na, például Nagypapa majdnem így járt. Már másodszor állt neki, hogy megnézze a tévében a 4 részes sorozatot, aminek az utolsó részéről első próbálkozásra már lemaradt, mikor bejelentkeztünk hozzá. Pont arra a napra, amikor ezt az utolsó részt vetítették. Megint. Most gondoljátok el, az első három részt látta már kétszer, és az utolsót most se sikerül. Na ezek is kétszer jönnek egy évben, és akkor is pont ilyenkor! - gondolhatta. Illetve gondolta is. Persze minket se akart lemondani, elvégre elég ritkán lát. Aztán erőt vett magán és megkért minket, hogy hadd nézze meg, még ha nem is túl udvarias dolog ez, miközben mi ottan vendégeskedünk. De jó fejek voltunk, és megengedtük neki:)

Szóval ott tartottunk, hogy mi nem a mienké. Nos, erről a dologról végül is kiderült, hogy éppenséggel lehetett a Nagypapáé. Előszörre ugyan nem, de másodszorra  már igen. Persze azért a kezét ki kellett nyújtania érte, az ölébe nem pottyant, de meglett végül.

...

Ebben az egészben az a nagyon-nagyon furcsa, hogy onnan indultam - gondolatban mindenképp, még ha nem is fejtettem az elején ki részletesen - hogy ami a miénk azt megkapjuk, ami nem, azt nem, ha belebetegszünk, akkor sem. (És hát talán ezért nem érdemes belebetegedni.) Szóval így kezdtem. Aztán szépen bebizonyítottam magamnak, és nektek, ha olvastok, hogy ami a mienké volt, az is elveszhet, és ami nem volt a mienké, az is meg is lehet idővel. Ezek a példák menet közben, véletlenül jutottak eszembe. És így, a végére érve vettem csak észre, hogy az induló tételnek pont a cáfolatára alkalmasak.

Nem. Nem-nem. Mégsem. Ez nem cáfolja meg a dolgot, éppen alátámasztja, csak felhívja a figyelmet a dolog időbeliségére. Tehát a szabály helyesen (nem feltétlenül nyelvtanilag, különben meg semmi nagyképűség):

Vannak dolgok, amik valamikor a miénkék, vannak amik nem, és ez időben változhat. A többi mind teljesen biztos. Izéééé.

Ja, és igazából azzal kezdtem, hogy megnyugodtam. Ez monnyuk mostanára már elmúlt, hogy így kiderítettem, hogy semmi se biztos, pedig valahol különben ebben rejlik a megoldás:))))

Meg volt terítve az ebédhez. Az egészből csak a kókuszgolyóra emlékszem. Valószínűleg azért, mert komoly dilemmát okozott nekem, hogy vegyek-e még egyet, avagy sem. De most nem a kalóriatartalma jelentette a problémát.

Nagyon furcsán éreztem magam.

A saját (új) lakásomban voltam, ültem az asztalnál, de az ebédet nem én csináltam, hanem az a pasi, aki ott ült mellettem. Szívesség volt a részéről. De valamit akart cserébe ezért a szívességért. Ez tisztán kivehető volt. Szóval ezért gondolkodtam olyan erősen, hogy egyek-e még egy kókuszgolyót. Tudom, hogy nevetségesen hangzik, de úgy éreztem, ha eszem még egyet, az már túlmutat az ebéd keretein, az már-már élvezet, és azzal eladom magam neki. Akkor talán már jogot is formálhat rám, akkor már nem lehetek olyan utálatos vele, mint amilyen szívem szerint lennék. Mert az lennék. Nyomul itten, bizalmaskodik, holott nyilvánvalóan semmi közöm hozzá. Nem értem az embereket.

A ház, ahova költöztem, egy öreg bérház, eléggé lepusztult állapotban volt. Jó, az rendben van, hogy hullik a homlokzatról a vakolat, hogy potyognak le a párkányok - szép lehetett ez fénykorában - de azért az kicsit erős volt, hogy amikor felnéztem az utcáról az lakásom ablakaira, ami különben a legfelső (asszem harmadik) emeleten volt, az ablakok helyén csak üres nyílások voltak, tető se volt a házon, szóval ahogy felnéztem, az ablakon át a bárányfelhős kék eget láttam. De tetszett így is.

Fennt már, mikor a terített asztal mellett meditálgattam, mibe is kerül egy kókuszgolyó, és már éreztem a tetőt a fejem felett, minden egész normálisnak tűnt. Mármint a lakás. Én kevésbé. Mert ahogy üldögéltem, a jobb lábam elkezdte lóbálni magát. Aztán volt, hogy a másik is, olyan kényelmesen, viccesen forgatta a lábfejemet, hol jobbra, hol balra, láthatóan jó dolgában csinálta. Mert hogy ő csinálta, nem én. Semmi közöm nem volt a dologhoz. Azért ez meglepett engem is. Az utálatos pasas meg, aki nyilván gyanította már, hogy nem jó jel, hogy csak egy golyót ettem, kezdett bepipulni. Persze úgy tett, mintha aggódna értem. Azt mondta, ez nem normális, a lábam nem lóbálhatja magát, ilyen nincs, biztos beteg vagyok. Valami bajom van. És még rá is csapott  nyomatékul. A dühtől alig tudtam megszólalni, de aztán sikerült valahogy, és biztosítottam, hogy nincs ezzel semmi baj, jól vagyok, és ha most éppen ez történik, akkor ez a normális. Meg különben is. Most műtötték a lábam, beültettek mindkét lábamba egy kis izomdarabot, biztos az csinálja, hiszen az eredetileg nem volt az enyém, még nem szokott meg ebben az új testben, vagy éppen ilyen játékosan szokik, nem lehet? Nincs itt semmi baj. És én tényleg úgy éreztem, hogy így van. Eltűnődtem rajta, vajon milyen ember lehetett a donor? Jó lenne tudni a nevét, nem? Szerintem Andrásnak hívták, igen, biztos valamilyen András volt. Na jó, és milyen ember lehetett? Bizonyára rendes, kár, hogy meghalt. Jó lett volna megismerni. Öszintén sajnáltam, hogy nem volt alkalmam.

Ez továbbra is ott puffogott mellettem. Most már egészen világosan látszott, hogy az ebédért, különösen a golyóért cserébe a rajtam való urakoldást gondolta kiérdemelni. Anyád. Pedig volt valami halvány sejtelmem róla, hogy most nem vagyok abban a helyzetben, hogy anyázzak. Otthagytam, lementem az utcára. Emlékeztem rá, hogy a sarkon van valami drogéria, és hajfestéket kellene vennem. Lődörögtem kicsit, érdekes érzés, mikor az ember új helyre költözik, már tudja, hogy ez az otthona, ez a környék, de még ismeretlen. Az otthonom felfedezése. Szabadnak érzetem magam. Bóklászás közben viszont összefutottam az asszisztens nővel, aki ott volt, mikor megműtötték a lábam. Minő véletlen. Elmondtam neki mi történt, és kérdeztem tőle, hogy egy transzplantátum csinálhat-e ilyen huncut dolgokat? Megnyugtatott, hogy jól gondoltam, ne törödjek senkivel, ez teljesen rendben lévő dolog. Meg is nyugodtam. Na nem mintha olyan nagyon gyötörtek volna a kétségek, de azért mégiscsak jobb így:)

Hazafelé menet nem mentem be a boltba a hajfestékért. Nem volt pénz a kártyámon. Talán még kártyám sem volt. Pénzem sem. Semmim. Ezért kellett hát az ebéd. Mert nincsen semmim. Ezért éreztem magam olyan furcsán kiszolgáltatottnak.

De mégsem zavart semmi. Szabad voltam a huncutkodó lábammal, az üres zsebemmel, meg az igazammal:)

Megszűnt az élet folytonossága. Vagy most vált folytonossá. Nem tudom.

Meséltem apunak, hogy a karácsonyi kaktuszt nyárra kiültettem a kertbe, napos helyre. Szegény állatira nem érezte jól magát egész nyáron, kiabálta bele az arcomba, de lustaságom legyőzte bűntudatomat. A tetejébe októberben, mikor visszaültettem cserépbe,  hogy majd behozom, pont úgy esett, hogy az október (lehet hogy már november volt) legfagyosabb éjszakájára még éppen kinnmaradt. (A pletyka is, és ő azóta se igazán tértek magukhoz.) Nem gondoltam, hogy ennyire érzékenyek. Na de a karácsonyi kaktusz! A fagy után gyorsan bevittem őket, és a kaktusz pillanatokon belül tele is lett bimbóval. Hú, gondoltam, akkor már csak megmarad! De hogy ennyire örül neki, hogy végre beviszem, szegényke...

Szóval ezt meséltem apunak. És aszonta, hogy ez így van virág elvtárséknál, tanítják is, hogy ha virágzásra akarsz bírni egy növénykét, akkor kicsit sokkold előtte. Pl. egy fagyos novemberi éjszakára hagyd kinnt az udvaron. Úgy be fog tojni szegény, hogy itt a világvége, hogy mindjárt utáljára virágokat fog neked növeszteni, hátha ezzel a fellángolással túlélheti a világvégét. Optimista lények ezek a növények.

Nagypapától este 8 óra után indultunk haza, Tapolcáról. Ilyenkor, mikor nincs tumultus, szívesen megyek a Balatonparton, még mindig nem elhanyagolható vonzereje  van. De az elején, Tapolcától Zánkáig van egy kis hátsó út a dombok között, talán nincs szélesebb, mint 4 méter és ha az ember elengedi magát ("anya belehúzott, már megy vagy nyolcvannal is, tövig tapossa a gázt"), akkor van neki egy kellemes kis hullámvasút fílingje. Így sötétben még izgalmasabb.

Megálltam rajta egyszer, mert meleg lett az autóban, és levettem a kabátomat, vészvillogó, út széle, ahogy azt kell. Aztán kis idő múlva megint megálltam, mire egy régi típusú golf autó kikerült, megállt, majd visszatolatott mellénk. Ablakok le. Fiatal srácok ültek benne és vidáman megkérdezték, hogy segíthetenek-e valamit. A meglepetéstől elbűvölve a legnagyobb őszinteséggel buggyant ki belőlem, hogy ó nem, köszi, csak taknyos vagyok és orrot fújni álltam meg. Talán akkor már ott lengedezett körülöttünk a segítségre szorulás illata?

Jól haladtunk, jól is voltunk, még az autópályát se tévesztettük el, lehetett látni, hogy még 11 előtt otthon leszünk. A 70-es kilométerig. Mert ott pont előzés közben, érezhetően valamit elhagytunk és ezzel egyidőben kigyulladt a töltés lámpa. Régi emlékek villantak fel. Ilyen szavak, mint generátor, tárcsa, ékszíj, ha ékszíj, akkor vízpumpa, és akkor hűtő, ami nélkül nem lehet ugye menni, mert beáll a motor. Úgyhogy leálltam rögtön a leállósávba. És nem erőlködtem nagyon, hogy összerakjam a képet magamban, telefonos segítséget vettem igénybe. Áldottam magam, hogy legalább a telefonom fel van töltve. Hívtam az apjukat, elvégre a két gyereke is ott szív velem a nagy magyar mínuszhatfokos éjszakában. Tanácsadásban készséges volt. Javasolta, hogy menjünk el a legközelebbi benzinkútig és ott lámpa alatt majd megnézzük. Elmentünk, megnéztük. Nem láttunk semmit, viszont a motort nem voltam hajlandó leállítani. Valami azt súgta, hogy nem kéne, bár Atti erősködött, mert nehogy beleturkáljunk a járó motorba. Leviszi a kezünket. De aztán megnyugtattam, hogy eszem ágába sincsen itt autót szerelni,  abból a szerepből már köszönöm szépen, kifogytam, úgyhogy legyen szíves közölje velünk a reális esélyeinket. Közölte. Nem hangzott túl jól. Minimális áramfogyasztással talán eljuthatunk valameddig. Ez a gyakorlatban úgy nézett ki, hogy vészvillogóval, helyzetjelző világítással, fűtés nélkül menjünk 100-al a leállósávban. Sietni kell, mert az áram időre fogy.

Tudni kell rólam, hogy amit nekem mondanak, azt én komolyan veszem. Úgyhogy ha nem is 100-al, de egy 50-80 közötti tempóval elindultunk a fentiek szerint. Szemüveges is vagyok, nem láttam a sötétben semmit. Zsoltikát megkértem, hogy lehetőleg csak akkor szólaljon meg, ha valami igazán fontos közlendője van, és próbáljon meg helyettem is látni. A forgalom nem volt túl nagy, aminek előnye és hátránya is akadt. Előnye az volt, hogy nem csaptak el minket. A hátránya az, hogy nem is világították be az utat nekünk. Ha néha jött egy autó, próbáltuk valameddig tartani vele az iramot (a leállósávban), mert ilyenkor az a nagyon megnyugtató érzésünk volt, hogy nem a setét semmiben, hanem egy ugyan nagyon rosszul megvilágított, de mégiscsak úton haladunk. A periférikus gondolataim közben néhányszor érintették a belga autópályát, ami ugye végig kivilágított és ebben a helyzetben ez a nagyvonalúság nem is tűnt annyira fölöslegesnek, de csak a periférikus, mert a feladat különben elég nagy mértékben lefoglalta a képességeimet. Jelentős problémát okoztak a le és felhajtók. Sok volt belőlük. Ilyenkor eszelős pazalással felkapcsoltam a városi világítást, de úgy éreztem ennyit áldozni kell az áthágott záróvonalak miatt. Védőangyalaink nagyjából tisztán tartották előttünk a leállósávot, egy helyütt viszont ott felejtettek egy  fehér autót. Az kicsit meleg volt, de Zsoltika éberségének köszönhetően az utolsó pillanatban kikerültük. Nos, ekkor is örültünk, hogy nincs nagy forgalom. Az autóban viszont igen hideg volt. Fűtés hiányában ugye párásodnak az ablakok, tehát le-föl húzogattunk az ablakokat, attól függően, hogy látni szerettünk volna éppen vagy nem megfagyni. Rudika, aki jobbára nem szokta tudni, hol a határ, most azért sejtette, és visszafogottan eregette a poénjait. Féltünk, küzdöttünk és közben marhára élveztük a helyzetet. Mind a hárman. Ennek ellenére nem kis megkönnyebülést jelentett, mikor a kivilágított szakaszára értünk a pályának, majd amikor megláttuk a város biztonságot sugárzó fényeit. Onnantól már láttunk is valamit, és veszélyt már csak egy rendőrautó jelenthetett volna. Toronyiránt nekivágtunk a városnak, Hegyalja út, Rákóczi út, Kerepesi. A Keleti után kezdett el haldokolni a rendszer és a Népstadionnál végleg megadta magát. Utolsó lélegzetünkkel és akkumultorunk utolsó szikrájával még félreálltunk a járdára.

Az autójától megfosztott autófüggők kétségbeesét legyűrve, próbáltam ura maradni a helyzetnek, valamint értékelni azt, hogy ezt a pillanatot, hála az Atti jótanácsainak és felmérhetetlen ügyességünknek, nem az autópálya 48-as kilométerénél kell megéljük, azért  az ténykérdés volt, hogy még nem vagyunk otthon. Éjjel 11 óra volt, tehát éjszakai busz, vagy taxi. És hideg. Mélyről (pénztárcámból) gyökerező ellenszenvemet legyűrve megszálltuk a sarkon álló taxit, aki aztán jó drágán haza is vitt. A körülményekhez képest megdöbbentően korán hazaértünk. Na jó, világosabb pillanatokban tényleg lehet, hogy 100-al is mentünk a leállósávban. Ilyenkor szép csendben kétségbe vontam, hogy a gyerekek apja vajon normális-e (no nem én, aki itt száguldozok), de erre azt válaszolták, hogy ő magából indul ki. Aha. Ja. Meg belőlem, elvégre annak idején ő tanított meg vezetni, képben van. De vissza az egész. Az az igazság, hogy egy ilyen helyzetben mégiscsak az angyalok a főszereplők. Ha azok nincsenek velünk, nem sok esélyünk lett volna.

További szerencse (mert alapvetően végig szerencse), hogy anyámék autója itt kuksol hátul a kertben. Hetek óta gondolok rá, hogy fel kéne tölteni az aksiját, de szokás szerint kivártam a szükséget. Ma feltöltöttem Juditkát, elmenetem vele a kisautó aksijáért és hazahoztam tölteni azt is. Holnap már csak vissza kell menni hozzá, aksit betenni, elgurulni az autószerelőhöz és a jól végzett munka örömére kávézni egyet.

Olyan kegyelemben volt részem, amit az ember akkor él meg, ha hagyja történni a dolgokat. Nem könnyű erről beszélni.

Akarni nem akarni. A pillanat gyönyörűsége oly mértékben fogott meg, hogy kiváltotta bennem a ragaszkodást, azt a ragaszkodást, aminek az elengedése tette lehetővé előzőleg a pillanat gyönyörűségének megélését. Érted? Persze, hogy érted:)))

És a kígyó a farkába harapott.

Hát menj pillanat. Nem öllek meg azzal, hogy félek, hogy véged lesz. Véged van.

Most szembejön a rettegés, hogy alkalmas leszek-e a jövőben is felismerni, belesimulni az életbe oly módon, hogy hasonló kegyelemben lehessen részem. Ez a félelmem arca. Sok arca van neki. Most éppen ezt mutatja. Kezdünk összehaverkodni. Belenézek az arcába. Ő is csak élni akar. Csak hát belőlem. Mire nem gondol ez, ejnye. Vannak pillanatok, amikor nincs esélye, ezek az én nagy pillanataim. De aztán mindig visszajön. És követel. És érzem, valahol nagyon mélyen, hogy vele kell élnem. Nem pusztíthatom el. Nem az a kérdés, hogy vele vagy nélküle, hanem a hogyan. Nincs élet nélküle. A félelem nélkül.

Tehát a hogyan. Lehetséges verzió a nem akarok félni. Illetve nem lehetséges, de próbálható út. A fentiek alapján. Nem taglalnám hosszasan, de a végeredmény a tapasztalat szerint süllyedés egy örvénylő félelmspirál mélyére. Mert az akarat szüli a félelmet, hogy hátha nem teljesül az akaratom, és ettől félek. Ekkor jön az, hogy nem akarok akarni, tehát mégjobban akarok. És  máris el vagyok nyelve. És amikor leérek az örvény aljára, a félelemtől végelgyengülve, ájultan eleresztem magam, és az örvény kidob magából, mert nincs már több haszna belőlem, nem maradt már bennem szusz, amiből ő energiát nyerjen, és egyszerűen elhajít.

Vagy. Fogadom (azért hazugság lenne azt mondani, hogy örömmel), az arcába nézek, kezet fogunk és meghívom egy kávéra. Andrea elment, most már ráérek. Mit akarsz? A pillanatomat? Hát vigyed. Ahogy az előző pillanatom nem a tied volt és már elmúlt, már nem kaparinthatod meg, ez legyen a tied. És gyere bátran máskor is. Ha szemben ülök vele, ránézek, emberarca van. De tudom, ha hátat fordítok neki szörnnyé változik. Kínosan érinti, hogy most nem érzi a hatalmát rajtam. De tudja azt is, hogy különben van. A magja megvan bennem, ismeri a kapaszkodót a lelkemben, ahol gyengébb pillanatomban megragadhat. És ezt én is tudom. Mindketten tudjuk. És kávézunk. Már nem akarom elküldeni. Tudom, hogy ha eljön az ideje, el fog menni magától.

Mindkét verzió ugyanoda visz. A különbség talán a tudosságban van. Gondolom, mondanom se kell, hogy nyilván hol az egyik, hol a másik módot választom. De ez nagy szó. Hogy van miből.

A végszó a szabadság volt. Mit jelent nekünk a szabadság. Nyilván körülbelül hasonlóan körvonalazhatatlan fogalom, mint a szeretet. Csak szimbólumokkal megfogható. A szimbólum ugye éppen azért alkalmas, mert nem fogalmaz. A definiálás  egy  emberi kényszer:)))

Az történt ugyanis, hogy Andreával jó ideje mindketten érezzük, hogy eljött az idő arra, hogy mi beszéljünk. De lustaságunkból, kényelmességünkből, elfoglaltságainkból kifolyólag a dolog elakadt ezen a várakozó állásponton. A szolíd megerősítő jelek végül is oda vezettek, hogy a megbeszéltük, hogy a két ünnep között találkozunk. Karácsonyra mindketten jól lebetegedtünk, de nyilvánvaló volt, hogy ez már csak kis csúszást okoz, de elmaradást nem. 30-án merült föl a kérdés, hogy akkor most mikor? Mindkettőnknek a szilveszter este tűnt alkalmasnak, úgyhogy ebben maradtunk. Ez különben azért nagyon érdekes, mert ezt csak mi éreztük így. És még bennünk is felmerültek kétségek különféle kötelezettségek képében, de végül nyert a belső meggyőződés, hogy ez nekünk így jó lesz. Hogy érthető legyen, Andrea részéről, neki le kellett mondania egy el sem hangzott meghívást, vagyis egy olyan baráti elvárást, amiről tudta, hogy van, és azt is tudta, hogy az ő elutasítása megbántottságot fog okozni az illetőben. De mivel ide akart jönni, vállalta, hogy mit akar. Az én részemről többösszetevős a kép, vagy legalábbis jobban ismerem, mert az enyém. Egyrészt engem is vártak máshol, ahova nem vágytam. Másrészt éreztem a szeretteim körében az értetlenséget, hogy akkor neked az biztos jó lesz, hogy egész szilveszter éjjel a barátnőddel beszélgetsz és nem bulizol? És bizony az van, hogy én tudtam, hogy igen, nekem ez lesz a jó. És ebben a dologban nem a beszélgetés a lényeg, nem az Andrea, hanem az az érzés, hogy most ennek van ideje. Akkor is, ha nem úgy tűnik. Ha a közfelfogással éppen annyira ellentétes az, amit én akkor  pont csinálni akarok. Mert szilveszterkor bulizni kell. Tavaly különben egyedül voltam és egész éjjel egy képet festettem. És rendben volt az is. És volt még egy harmadik, egy belső dolog, amivel konfliktusba kerültem. Az, hogy Árpinak karácsonykor felajánlottam, hogy szívesen látjuk, ha eljönne. És bár el nem jött, legnagyobb meglepetésemre azt mondta, hogy jól esett neki a meghívás. És hiába tudtam azt, hogy most se fog eljönni, és azt is tudtam, hogy ez valahol az Andrea (és minden résztvevő) elárulása is, mégse bírtam megállni, hogy ne mondjam neki azt, hogy ha akar, jöjjön át. Mert ugye ez egyszer bevált. Hát most nem. És megérdemelten nem. Ezek nagyon finom energetikájú történések, talán nagyon nüansznyinak is tünhetnek, de ahogy alakultak a dolgok, és egy részük számomra kellemetlen érzésekkel telve, valahogy végig tudatában voltam annak, hogy mi folyik. Ennek ellenére mégsem pontosan azt tettem, amit érztem, hogy tennem kellene. Részben igen, részben nem. És amikor a kellemetlen érzés súgta, hogy ne tedd, és én mégis megtettem, azon nyomban meg is kaptam a fejbekólintás szerű reakciót. És ha nem is rögtön, de rövid időn belül el tudtam ismerni, beláttam, hogy erre nem járt más. Ez ésszel nem követhető dolog. Ez valami mélyebb érzékeléssel fogható. Amikor sikerül kapcsolatba kerülnöm ezzel az érzékszervemmel, mikor hajlandó vagyok nyitottan, tisztán, önámítás nélkül elfogadni az útmutatását, olyankor élem meg a kegyelmet. Talán furcsa, hogy egy ilyen nem túl fontosnak tűnő esemény kapcsán (márminthogy mi a jó fenét csináljak szilveszterkor) képes vagyok ilyen hajszálra szőrőzni a motivációkat, de azt hiszem, aki érti hogy mi történt velem, az azt is megérti, hogy ebben mi volt a lényeg. És hogy ez miért olyan nagyon fontos. Hogy közhely, de fontos dolgok ezekben a részletekben rejlenek, és hogy a kegyelem ott van kéznyújtásnyira. Pont ott, ahol nem várod. Mert ha nem várod, akkor nem akarod. És ha éppen nem akarsz, akkor talán elég tisztatekintetű tudsz lenni, hogy észrevedd.

Mert egyszerűen az történt, hogy úgy lett, ahogy gondoltuk. Egy üveg egri bikavér társaságában végigbeszélgettük az éjszakát, érezhetően mindketten nagyon jelen voltunk, jól éreztük magunkat és másnap jóval gazdagabban mentünk a dolgunkra. A végszó után, ami ugye a szabadság volt:))

Ez történt velem.

Mindenkinek (ehhez hasonló, már amennyiben erre vágyik) érzésekben gazdag új évet kívánok!!!

Szeretni annyit tesz, mint hinni valakiben. A hitét erősíteni önmagában.

...

Nem így látod? Na most szólj be! Akarsz verekedni? He?

Nagyon kiéleződött a helyzet. Most jártam éppen - magánügyben - a fürdőszobában, és konstatáltam, hogy már csak egy tarcsi (tartalék gyk.) tekercs vécépapír van.

A napokban elmerültem abban az önmagamnak igen ritkán megengedett lehetőségben, hogy nincs semmi dolgom, és a legnagyobb lelki nyugalommal betegeskedhetek és gyógyulgathatok. Vagy akár olvasgathatok, telefonálgathatok, vagy amihez a legnagyobb kedvem tellett, magamban elmerenghetek. Tiszta lelkiismerettel utasítottam vissza a gyerekeim szemreányásait is akár a száraz kenyérre vagy hiányos ellátásra vonatkozóan. Karácsony szent napján utolsó lehelletemmel  teljesítettem azt, amit még elvártam magamtól és aztán snitt. Mindenkinek van keze, lába, némi esze is, éhen nem veszhet senki. Elfogyott a vérem, nincs mit szívni.

Ennek ugye három napja. De most elérkezett a kritikus pont a vécépapír képében. Jó, tudom, ez így nem érthető. Szóval lejátszódott valamikor egy beszélgetés köztünk, abból az időből, mikor tudatosan vagy tudattalanul, de próbáltuk mindannyian feldolgozni a Rudi apához költözésének tényét. Okait, következményeit. Mélységeit. Megkérdezetem tőle, hogy mégis mi az, ami itthon jobb és mi az, ami ott. Mi a különbség, hadd tanuljak valamit belőle. Hogy egy gyerekből hogyan lesz politikus az én nevelésem ellenére, arra eleddig még nem találtam választ, de az eredmény az vitathatatlan tény. Mert a mellettemi/itthon melletti legfőbb érve az volt, hogy nálam mindig van kaja hűtőben, de ami még fontosabb, hogy sohasem fogy ki nálam/nálunk a vécépapír. Meghűlt az ereimben a vér. Döbbenten kellett megállapítanom, hogy az élet nagy dolgai milyen kicsinységeken múlnak. Mi van, ha én ezt nem tudom meg? És egyszer kifogy a vécépapír? Mi érv maradhat  mellettem, ami marasztalhatná még a gyereket? Hogy otthon érezze magát nálam?

Tehát most már világos, hogy a helyzet mennyire felfokozott, ugye. Én még lábadozóban lennék, a vécépapír meg csak egyre fogy.

Döntés nincs. Halogatás van. Rita nem hazudtolja meg magát. Kivárja az utolsó pillanatot. Mert ő egy ilyen. :PPPP

Végletes, nagyon végletes.

Borzongató érzés megélni, hogy az igazságot felvehetjük bárhol az úton, bármelyik irányban tartunk is, és az igazság mindig ugyanaz marad és minden embernek mégis mást jelent. Áttetsző és ártatlan. Változó és örök. Mint ahogy én is szeretném megint olyan átjárhatónak érezni magam, mint egyszer. Nyitott csakrákkal, félelem nélkül. Hogy bármi átmehessen rajtam.

Hamvas Béla idézett hitvallására nem mondhatom azt, hogy nem így érzek én is. Mégis olyan, mintha ugyanazon az úton éppen szembe közlekednénk. Olyan, mintha ő a magány elfogadása felé menne, merve vállalni a  magányt szemben a megalkuvással, melyben felismeri az elhazudott, elfedett magány okozta kínokat (legalábbis itt, ebben az írásban). Ehhez hívja segítségül a tisztaságot, az őszinteséget, ami leleplezi az árulást. Mondja-e valaki, hogy nincsen igaza? Hogy a szöveg milyen módon vonzódott hozzám, arról írtam. Első látásra a velem való azonosságot fedeztem fel benne. Ezt nem én írtam-e? Aztán eltűnődtem. És kezdtek kirajzolódni a gondolataink, érzéseink között lévő különbségek. Ha azok valójában. Kemény szavak, ítéletek. És ezek elszigetelnek. Nekem viszont már nagyon elegem van az elszigeteltségből. Ő oda tartott, ahonnan én már elkívánkozom. A keménység valamilyen formában nekem is sajátom. De mire is vágyom én? Hogy lehessek önmagam, hogy ne kelljen szerepet játszanom, hazudnom, árulnom, de mégse maradjak magamra. Fogadjanak el Ritának. Szenvedélyesen, önzően, együttérzően, lustán, akár még erőszakosan is...:P És akkor is, ha gyengeségemben és félelmemben van, hogy árulok. Vagy hazudok. Bocsássanak meg nekem akkor is. Bocsássak meg magamnak és bocsássak meg másoknak. Nekik, akikkel együtt szeretnék lenni.

Az árulás szomorúságot okoz. Apró késszúrás, vagy éles tőrdöfés. Attól függ, ki árul és éppen hogyan. Milyen nehéz már megbocsátani azt, hogy szurkálnak vagy éppen ledöfnek? Mihez nyúlhatok, ami segít megbocsátani, túlélni? Ugyanahhoz a tisztasághoz és őszinteséghez. Mert az vezet tovább a megértéshez és elfogadáshoz. Már ha megy éppenséggel. Mert lehet hazudni ezt is. De akinek volt már olyan, hogy sikerült elengednie a megbántottságát, az tudja, hogy az a végtelen nyugalom, és nem téveszthető össze a hazugság okozta feszültséggel.

Nahh...

Itt az idő, kicsit már túl is vagyunk rajta, szóval szembe kell nézem ennek a karácsonynak a paráival. Jó ég tudja, hogy miért nem veszek idén tudomást róla. Szélsőséges módon. Még le is betegedtem. Hárítás ezerrel, annyira, hogy az már kifejezetten nevetséges!

Úgyhogy akkor...

Jó lesz, meglátod! Boldog Karácsonyt!!!!!

Valami megtört.

Ma odamentem a házuk elé. Nem voltak otthon. Felhívtam, de lemerült a telefonja. Elindultam a Lidlibe, hátha van még szaloncukor. Útközben arra gondoltam, hogy mindjárt szembe jönnek, és még villogni is fognak, integetnek, de valamiért nem veszem észre őket. Ahogy bementem az üzletbe, hívott. Visszahívott. Mondta, hogy jöttek szembe, villogtak és integettek. De én nem vettem észre őket.

Hazafelé persze bementem hozzájuk. Örömmel. Rég voltam.

Mesélte, hogy milyen rosszul alakul a karácsonyuk. Majdnem utolsó pillanatban derült ki, hogy sem a testvére, sem az anyja nem mennek át hozzájuk. És nemcsak, hogy nem mennek át, de szent karácsony alkalmából megint áll a családi balhé. Jó ideje beszélgettünk már, a köztünk tabunak számító témát mégis nekem kellett szóba hoznom. Annak ellenére, hogy ő volt, aki majdhogynem "szakított" velem emiatt, és ő volt, aki a dolgot meg sem említve tegnap mégis kétszer felhívott.

Sokat néztem a szemét, miközben beszéltünk. Azt mondta nekem, hogy a tabu tabu marad. Ő olyannyira nem bírja elviselni ennek a kapcsolatnak (mármint Árpi és az én kapcsolatomnak) a negatív energiáit, hogy el kell zárja magát tőle, ezért beszélni sem óhajt róla. Ő tudja, érzi, mert mindent érez.  És mivel szeret engem, ezt nem tudja elviselni. Kérdeztem, hogy miért gondolja, hogy nekem azt kellene csinálnom, amit ő tart helyesnek. Miért gondolja azt, hogy ilyen durva módon belém gázolhat, csak azért, mert nem tartja helyesnek egy döntésemet. Azt mondta, az ő szeretetéhez ez is hozzátartozik. Hogy megmondja. Mint ahogy én is megmondtam, 17 évesen neki. Hát, lehet, de most 38 vagyunk már. Már nem tenném, mondtam. De akkor, ha mellette lettem volna, amikor ő azokat az éktelen hülyeségeket csinálta, nos akkor biztos a haját téptem volna ki. De nem volt senki, aki megtegye. Én sem voltam ott. Nem, én nem téptem volna ki, én ilyet nem csinálok, mondtam. Próbálkoztam még azzal érvelni, hogy hát az egész abból adódik, hogy van valami nagyon különböző az értékrendünkben, ezért nem érthet meg... de zárva maradt a szeme. A szája közben mosolygott. Ennyiben sikerült maradnunk.

Ebben igaza van. A tabu megtöri a barátságot. Elhallgatás vagy hazugság, édesmindegy.

Én sokat kérek. Valóban. Fogadjanak el. Ne utasítsanak el, ne ítéljenek el sem a döntéseim, sem az érzéseim, se a vágyaim miatt. Szeressenek.

Nem bírok olvasni, írni kell.

December 23-a van.

Begyűjtöttem néhány (számszerint 6 kötet) Hamvas Bélát. Apu most fedezte fel, és abban maradtunk, hogy közös erővel összerakjuk a sorozatot, legyen meg a családban, aztán majd körbejár. Én találkoztam vele korábban, nyilvánvalóan még időnek előtte, de tudtam, hogy egyszer majd sor kerül rá.

Ma reggel.

Kávé, ágysarka, ahogy azt kell. A hat kötetből találomra fogtam egyet, a cím jóformán (görögös és mindennemű műveltségem hiányában egyáltalán) nem mondott semmit (A magyar Hüperion I.), és kinyitottam (mint utóbb megnéztem) a 34-ik oldalon. Ez állt ott (kivonatosan):

"Tizedik levél

Csak akkor nyugodtam meg, amikor láttam, hogy ez az élet milyen veszélyes. Egész addig egy kicsit búskomor voltam és unatkoztam. Azóta vidám vagyok, mert érdemes. A veszély a sors erős levegője, és én csak erős levegőben érzem jól magam.

...

Háromszor történt meg velem ugyanaz. Annyira ugyanaz, hogy a három történet személyeit egészen nyugodtan fel is cserélhetem, és egymás helyett használhatom.

...

Mind a három esetben a szerelem egy pillanat alatt lobbant fel.

...

Mind a három nőben azt éreztem, hogy vele találkozom, vele, akit nem kell áltatni, akinek nem kell hazudni, aki jön, vagyis akivel megyek, mert a kettő egy.

...

Tizenegyedik levél

...

És mind a három nyert, csak én vesztettem. Mindegyiknek külön az ő számára kigondolt nagyszerű élettel lettem szegényebb, élettel, ami azelőtt nem volt, és én teremtettem neki. Mihelyt ezt észrevette, megfutamodott. Sok volt neki. Persze még csak nem is szégyellte magát, és persze még én voltam, aki olyasmit követeltem tőle, amit nem tudott. Ó igen, legalább és egyelőre kétszobás berendezett lakás, jó jövedelem, színház, mozi, hangverseny. Nyáron utazás Olaszországba és Svájcba. Ez volt életideáljuk első pontja, a második, háromszor egy héten szerelem, és néhány év múlva majd gyerek. Mellékutca-eszmény, mint akkor a legtöbb nőé. Hittek abban, hogy a boldogság az életstandardból fakad. Mikor látták, hogy én a dolgot megfordítom, és azt állítom, hogy a magas élet teremti meg az anyagi teljességet, félni kezdtek tőlem. Kérdezz meg mindenkit, akit csak tudsz, mindenki azt fogja mondani, nekik volt igazuk, ők voltak józanok, és én az őrült. Nem tudják, hogy ezzel milyen ítéletet mondanak önmaguk fölött. Egy állam nem virágozhat más talajon, csak az összetartozás elemi örömén; emberi sors nem teljesülhet máshol, csak az életbe való tökéletes beolvadásban; szerelem is csak a mindenekfölött való összetartozáson és az egymásba való beolvadásban teljesülhet és virágozhat. Mind a három elárult. Kinek? Önmagának. De ezzel elárulta önmagát is. Mind a három tele volt magas képeséggel, de egyiknek se volt tehetsége a közös életre. Egy ideig mind a három sorsát tudtam követni, és láttam, hogy mind a három összetört. Egyszer, egyetlenegyszer abban a kitüntetésben részesülhettek, hogy a legszebb életet megvalósíthatták volna. Amit most élnek, az előbbihez képest szégyen. Féltek meghalni és e félelembe belehaltak.

...

Tizenötödik levél

...

És mondd, volt valaha nő, aki ha az országúton találkozott a férfival, nem kellett meggyőzni, és akinek nem kellett magyarázkodni? Aki tudja, hogy soha, soha még egyszer, azt mondom, soha még egyszernem fogja tudni helyrehozni, amit elmulaszt akkor, ha beszél, he kérdez, faggat, rábeszélést vár. Valamit mondani kellett, legalább annyit, hogy nem. Valamiért haza kellett menjen, egy macskáért vagy szalagért. Szüksége volt szövetségesre ellenem, el kellett árulnia legalább a csipkének. Mindegy, hogy mi volt, pénz vagy vallás, anya vagy ruha. És most azt hiszed, így jobb? Azt hiszed, hogy van ilyen szövetséges, szalag, apai ház, pap, valami, amiért ha a nő a férfit titokban feláldozza, akkor nyert? Azt hiszed, nem magadat árultad el? Legutóbb azt írtam, hogy egyetlen ölelésünk sem volt teljes. Te fájdalommal és kétségbeesetten kérded, hogyan lehet. Azt írtad, mindent ledobtál magadról, és csak asszony akartál lenni, hogyan lehet, hogy nem tudtam azt az örömet adni, amit akartál. Válaszolok. Nem tudod magad feladni teljesen, mert nem tartozol hozzám. Nem sikkasztottad el az örömet már azzal, hogy alkuszol? És mondd, csakis tőlem sikkasztottad el? Az ölelés után szomorú vagyok. Nem azért, mert nem értelek el egészen. Ó, ha az ember hazudik, önmagának is hazudik. Nem adtál és nem kaptál semmit. A testet nagyon nehéz becsapni. Ha beszélsz, mindent elhiszek, de ha karjaimban vagy, akkor azt adod, ami benned van és ami igaz, mert közvetlenül ott vagyok veled. Mondd, hányszor árultál el attól kezdve, hogy már az első pillanatban elárultál? Hányszor csaltál meg ruhákkal és papokkal és csipkékkel? És még egészet mersz várni? Mindig odaragadtál valamihez, és még azt várod, hogy ezzel az öleléssel megelégedjek? Tönkremegyek, de te is tönkre mész. Értsd meg, nem én követelek. Te vagy az, aki általam követeled önmagadat. Közvetítő vagyok neked magadhoz. Egymáson keresztül rohanunk önmagunkba. És ha nekem hazudsz, arra kényszerítesz, hogy én hazudjak önmagamnak. Álatlam én vagyok neked te. Nincs letagadás, menekülés, alku, csalás, árulás, hogy ne mérgezzen meg mind a kettőnket azonnal és egyformán. Méreg, méreg, az emulasztott , megölt pillanatok mérge. Lesz valaha is másképpen? Lesz? Mondd!

...

Tizennyolcadik levél

...

Mi az a derű? Mosoly, amely minden pillanatban kész arra, hogy szépen haljon meg, ha már szépen nem tud élni. A halálban nem lehet elveszni. Amiben az ember elvész, az a gyalázat. Nem akkor vesztem el, mikor meghaltam, hanem amikor feladtam a minden emberben levő szakrális tisztaságot.

Ezt válaszolom arra, amit kérdeztél. Azt mondod, lehet, hogy fontosnak tartok valamit, amin a többi egészen természetesen átlép? Miképpen bukhattam meg egész csekélységeken? Hiszen minden szerelemben megvannak azok a sebek, amelyek engem találtak, minden barátságban. Hiszen, ha mindenki elutasította volna magától a szerelmet és barátságot és közösséget azért, amiért én, akkor nem lenne más, mint magányos lény.

Én pedig azt mondom, hogy nincs is más. Ami közösnek látszik, az nem az. És ami közöttem és a többi között a különbség, hogy jobban jártam. Nem buktam bele abba, amit ők csináltak. Nem! Attól az árulástól, amit a többi megcsinált, én óvakodtam. Én tudtam, kezdettől fogva tudtam, hogy ebből milyen élet kerül ki. Láttam, hogy az csak más szó arra, hogy gyalázat. Inkább szépen meghaltam. Ha a többinek ez a fajta szerelem és barátság jó, ám éljenek benne szégyenükben. Bűnhődnek érte. Látod? Hogyne látnád. Hazudnak, de végül egyedül vannak ők is, csak nem tudják. Egyedül és örökre egyedül, megzavarodva, bukdácsolva, megmérgezve, tönkremenve. Én pedig itt ülök házam lépcsőjén. A nap már lement. Bemegyek, tüzet rakok, elkészítem a vacsorámat. Aztán még járkálok az erdőben, és itt vannak körülöttem az isteneim."

Ennyi.

Ütős. És teljesen véletlen, mint ahogy a színház is, amiről itt még nem írtam. Ugye-ugye. Mert nincs vonzás, csak véletlen. Az ember csak tátja a száját. Mostanában kifejezetten jóban vagyok ezekkel a véletlenekkel. Olyan dolgokat raknak elém halomszám, amikre csak igen nehezen akadnék rá, ha kifejezetten keresném.

Te véletlen, mit kell tennem, hogy a jövőben se romoljon meg gyümölcsöző kapcsolatunk? :P

Nem hiszem el, hogy ettől fostam évek óta!!! Télleg nem.

A google mapen kinéztem az útvonalat a dolgozóból, állati bonyolult volt, a Hungáriáról balra kellett kanyarodni a Lágymányosi híd előtt, aztán valamivel később jobbra, és ott voltam. A gyárudvar sorompójánál a portás kijött és nagyon kedvesen elmagyarázta, hogy hogyan találok oda az épülethez. A bejáratnál éppen jött egy lány, ő is kedves volt és mosolygott. Biztosított róla, hogy minden kérdésemre szívesen fognak válaszolni. És valóban. A helyszín egy régi gyárépület. Nem rég költöztek ide a Rottenbiller utcából. Mondjuk az kicsit közelebb lett volna, de lekéstem, annyit faszoltam. A recepción a lány szintén megértően mosolygott, mikor kissé szipogva elmondtam neki, hogy 38 éves vagyok, teljesen kezdő, teljesen ügyetlen és gátlásos, és évek óta tervezem ezt a lépést. Megnyugtatásul elmondta, hogy ő is 3-4 évig gondolkozott rajta, hogy el kéne jönnie, és arra várt, hogy majd előbb lefogy, de akkor fogyott le végül, miután eljött. És nem vártak sárkányok az ajtó mögött, szobortestű, hideg tekintetű szépségek mellett sem kellett elsunnyognom, szóval nem volt a helyben semmi ijesztő. Kopott fotelok, tégla falak. Inkább barátságosnak mondanám.

Jóvan, tudom, most jön a neheze, de azt is tudom, hogy most már nem fordulok vissza.

Az egész akkor kezdődött... szerintem valamellik előző életemben, de tudom, hogy ezt sokan szkeptikusan fogadják, úgyhogy maradjunk a gyerekkori traumáknál...

Eléggé gyerek voltam még, és anyámmal volt az operába balettbérletünk. Apám nem annyira csípte az ilyesmit. Én teljesen el voltam bűvölve, tátott szájjal bámultam végig az előadásokat.  Egy alkalomra különösen emlékszem, és akkor talán még apu is ott volt, a Hattyúk tavát néztük meg,  Pongor Ildikó volt a hattyú. Vagy mittomén. Nem is emkélszem a történetre, csak arra, hogy mekkora hisztit vágtam le a szünetben, hogy azonnal menjünk el, vegyünk virágot a Pongor Ildikónak és vigyük az öltözőjébe, mert ez egy istennő. Lehet, hogy nem így fogalmaztam. Ma sem értem, honnan szedtem az ötletet.

Aztán, vagy előtte, nem tudom, beírattak balettórára. Nyilván nagyon akartam, mert normális szülőnek biztos nem jutott volna eszébe ilyen alkattal gyereket balettra járatni. Hacsak nem azzal a szándékkal, hogy hátha egyszer mégis nő lesz belőle...:P  Az alkatomról eszembe jut egy későbbi történet, elnézést...

sokadik helyen próbáltak megtanítani engem úszni (itt különben sikerült, mert a faszi teljesítménybe volt fizetve), csepergő esőben mentünk a Komjádiba, és a kinti medencében kellett úsznom. Anyám erre félénken megkérdezte az ominózus úszómestert, hogy hát esik az eső és akkor esetleg nem bent lesz-e az óra a gyereknek... mire a pasi lassan végigmért engem és azt mondta: "Kedves asszonyom, ennek a jégeső sem árt!"

Úgyhogy nem tartott soká a balerina pályafutásom.

Aztán folytatásképpen táncos filmek jutnak eszembe, amik lehettek bármilyen bugyuták, engem mégis csodálattal töltöttek el.

Próbálkoztam később a tánciskolával, de ha jutott pasi, az volt a baj, hogy egy merő görcs voltam, ha nem jutott, akkor meg nekem kellett pasit játszanom, és azt má úntam.

A következő meghatározó élmény három és fél éve, nyáron esett meg velem. Kalandos módon elkeveredtem egy goa partyra. Szabad tér, pszichedelikus zene, hatalmas máglya, stb. Életemben először voltam ilyen helyen és életemben először kóstoltam ilyen lacost feliratú helyes kis kedélyjavító tablettácskát. Már-már azt hittem, hogy algopirin, amikor kiderült, hogy nem az. Na azér, mert első este az volt. Nem is fájt a fejünk. Szóval alaposan belemelegedtünk a táncikálásba, és azt, amit átéltem, csak igen nehezen tudom szavakba önteni. Ez valami olyan érzés, mikor a zene bennem van, minden egy, és nem én táncolok, hanem a zene táncol engem. Nincs rá szó. Azóta persze néhányszor még próbálkoztam hasonlóval, de ilyet soha többet nem éltem át, és ezen cseppet sem csodálkozok. Tulképp az első alkalom után, rögtön tudtam, hogy ez nekem arról szól, hogy ez az állapot elérhető kedélyjavító nélkül is, csak "némi" befektetést igényel.

Következő nyáron mentem el az egyhetes gyorstalpaló salsa tanfolyamra, ami rémálom volt. Görcsös voltam és nagyon béna. Végigjártam, de majd belepusztultam. Ez egy hangyányit visszavetett a lendületemben. Abban a hatalmasban.

Pontosan tudtam, hogy el kell mennem táncolni tanulni, de óriásira nőtt a félelmem. Elkezdtem alkudozni az égiekkel, hogy jóvan, persze, izé... de azér kérek majd egyszer egy olyan életet, amiben karcsú, kecses balerinának születek, akkor nem is kell más, se pasi, se gyerek, még sokáig se akarok élni, csak hadd legyek táncosnő, naaaaa... de éreztem, hogy ez így nem oké. Én nem ajánlottam föl semmit. Nem tettem a dologért semmit. Mire föl kapnám meg. Tulképp igazuk van ezeknek odafönn...

Idén betébláboltam a városba a múzeumok éjszakáján. Órákon keresztül vizslattam előtte a neten (így elindultam este tízóra felé), hogy az ezer helyszín közül hova érdemes menni, de hát alig jutottam el két-három helyre. Kikötöttem végül a Szervita téren, valami Kortárs Építészeti Központban, ahol még ismerősökkel is összefutottam. Nem tudom, miért pont oda mentem, az esett útba. Az épület nagy volt és üres, csak néhény szobában voltak különféle tervek és nemtudommármik kiállítva. A tetőn előadások és buli folyt, kicsit szervezetlennek és kaotikusnak tűnt az esemény, de ha már itt vagyok, gondoltam, legalább körbejárok mindent, hátha találok valami érdekeset. Találtam. Egy kisebb helyiségből zene és színes fények szűrődtek ki. Bebámészkodtam. Két csaj táncolt. Úgy, ahogy kell. Folyamatosan bámultam, és mikor megpihentek megszólítottam őket. Amatőrök voltak, éppen most alakultak valami tűztáncos csapattá. Azt javasolták, ha ilyesmit akarok tanulni, akkor kortárs táncra keressek a neten. Oké, köszi csajok, ma este ezért az infóért autókáztam be a városba. Meg is van, mehetek haza szunyálni.

Azér időhúzás, tizenegyes... a múzeumok éjszakája volt június 21-én, a neten megtaláltam (mert akkor kerestem) a mozgásművészeti stúdiót július 26-án (aznap voltak utoljára a nyári szünet előtt), és ma, december 15-én volt a napja, hogy elmentem hozzájuk érdeklődni.

És majd el felejtettem, hát ősszel ugye még emlékeztetőül ölembe pottyant a La Traviata (Krumplibéka színházba megy) címen korábban megénekelt pityergős táncélményem is.

Hosszú lett. Talán nem is annyira érdekes. Nekem viszont iszonyúan fontos. Érdekes, hogy ha valami mélyen érint, akkor így elkomolyodok. :)))))

Szóval csak azt akartam mondani, hogy érzések... jelek... nyitottság... lazaság... bátorság... és ami most jön, a kitartás:PPPPPPP

Az Alexandra könyvesbolt első emeleti kávézójában találkoztunk. Természetesen ő ajánlotta ezt a helyet, én nem is ismertem. Ahogy beléptem, vágtam, hogy miért itt. No intimitás, no melegség. Alkalmas környezet. Végig fáztam. Hideg hely, hideg pasi. Próbáltam belegyömöszölni a kezem a kezébe, hátha felmelegíti, de már az ő keze sem olyan meleg, mint régen. Úgy csinált azért, mintha melengetné, de csak fogta. És azt mondta, hogy nem érez belőle semmit. Hát így van ez.

Beszélgettünk, és igyekeztük kerülni az érzékenyebb személyes témákat. Kettőnk dolgáról persze szót kellett keríteni, és egy-két óra "bemelegítés" után ennek el is jött az ideje. Az én álláspontom ismert, azt most nem taglalnám. Ő azt mondta, hogy szeretné, ha találkoznánk, mert sokat adtunk egymásnak, és jó lenne, ha ez nem szakadna meg. Szeret velem ücsörögni, beszélgetni, csipkelődni. De nem úgymond párkapcsolati formában. Őbenne továbbra is nagyon erős az az érzés, hogy neki egyedül kell élnie. Ez nem változott. Egy felvállalatlan kapcsolat pedig, ami eddig is történt köztünk, az nekem nem jó, fájdalommal jár. Mindkettőnknek végeredményben. Tehát tudunk-e úgy találkozni, kapcsolatban maradni, hogy nem fáj-e közben, hogy nincs benne érintés. Mármint testi.

Hát elgondolkodtam. Illetve inkább azt mondanám, hogy fancsali pofával próbáltam kezelni magamban a visszutasítás miatt érzett fájdalmat. Egész jól ment, nyilván azért, mert nem ért váratlanul, némileg mégiscsak föl voltam készülve rá. Szegénykém, talán azért, hogy oldja a feszültséget, elővette a Mozart csokit, amit hozott nekem, és valami sikerületlen megjegyzés kíséretében letette elém. Valahogy belerakhattam a megbántottságomat a csokiba, mert azt mondtam, hogy bocs, én most nem fogok bánatomban csokit enni ahelyett, kösz, de nem kérem. Talán egy fél órával később még egyszer megpróbálkozott vele, hogy megetesse velem, hátha elsimítja a dolgokat, de ahogy a dobozhoz nyúltam, olyan durván érzetem rajta (a csokis dobozon, félreértés ne essék) a vágyat, hogy majdnem elhajítottam azzal, hogy sajnálom, ez nem megy. Végül megkapták a pincérlányok, pedig nem nagyon érdemelték ki. Csodálkoztak is rendesen. Én cserébe nekiadtam az Attika zsebében talált, összeaszott citromot. A felismerhetetlenségig kiaszódott a citrom a kis kék matrica alól, de az azért rajtamaradt valahogy.

Szóval némi tünődés után azt válaszoltam, hogy szeretném látni ezután is. Aztán lassacskán kitakarítottak minket.

A bolt előtt elváltunk és röpke búcsúcsókot leheltünk egymás arcára.

Nem volt meleg, kicsit fáztam, de jólesett az a kis gyaloglás az autóig. És vártam, hogy most mi lesz. Elbőgöm magam, vagy mégis mi?

De nyugodt voltam. És ismételgettem magamban az elhangzottakat. Hogy hat, mint hat. Lassan be kellett látnom, hogy igaza van. És jólesett, hogy így esett. Éreztem, hogy sokkal jobban, mintha az ágyban végeztük volna. És még otthon is ezt érzetem. És másnap reggel is.

Persze beültem az ágy sarkába kávézni, nem tudom, hogy erről képes volnék-e leszokni. Hátradőltem, magamba bújtam, és próbáltam tovább gondolni a dolgokat. Ülünk és beszélgetünk. Jó mert jó együtt, jó mert kiegyensúlyozott vagyok és békés. Nem fáj semmi, a helyzetet elfogadom. Működik. Hurrá. Másik alkalom, ülünk és beszélgetünk, de nem vagyok kiegyensúlyozott és békés. Magányosnak és kiszolgáltatottnak érzem magam, és borzasztóan vágyom rá, hogy megfogja a kezem, hogy hozzábújhassak. Érzi ő is és zavarban van. Én megkérem, hogy öleljen át, mert belepusztulok, ha nem. Csak ölelés, semmi más. Nem tud nemet mondani. Átölel. Én pedig megpróbálom elvarázsolni. Mert ha elég erős a motiváció, akkor tudok. Mikor észreveszem, hogy mit csinálok, hirtelen belül lökést érzek a mellkasomon, többször is. Ezt miért kaptam? Biztos nem szabad ilyet csinálnom. Fel vagyok dúlva, reszeketek. És nézek ki bambán a fejemből.

Jeah...

Ha durván őszinte vagyok, hát akkor úgy tűnik, szkeptikusok "hadával"  (nem mással, mint magammal) kell megküzdenem (szegény kis Donkihóte). De megéri. Mit ér a belső biztonság, bizonyosság, ha az első szellőre megrogyik? Miközben az is igaz, hogy nyilván nem lehet mereven ragaszkodni álláspontokhoz változó körülmények között. De hát nehéz az élet.

Két kontroll van, az egyik a külvilág, amit megtestesít minden, ami körülvesz: család, barátok, kollegák, helyzetek... és van a belső kontroll: az érzéseim. Ezzel reagálok a külvilágra. A döntést (hogy hogyan tovább, mert valójában minden pillanatban ez a kérdés) pedig ez alapján hozom meg. Én. És azért én, mert a következményeket is én viselem. Kétségtelenül. És nem a külvilág. Illetve természetesen az is, de ez már a felelősség és bűntudat kérdése. Azaz, végül ez is visszahat rám.

Ha hazudok magamnak, akkor fájást fogok érezni, mert a valóság és az én hazugságom között ÉREZNI fogom a távolságot. Természetesen jó hazudozó vagyok, és az istennek se értem a fájdalom okát. Akkor vagy rászokok arra, hogy jó, ha fáj, és megtanulok együttélni vele. Vagy nem akarok vele együttélni, és meghalok. Ha sem fájni, sem meghalni nem akarok, akkor elkezdek utánajárni a dolognak. Lehet, hogy elindulok kifelé, megkeresni, hogy ki vágott fejbe. Találok is valakit, és én is jól fejbe vágom. Ettől persze nem múlik el a fájdalom. Ha pedig spirituálisan kicsit képzett vagyok vagy az ösztöneim erre hajtanak, akkor elmélyülök magamban és ott keresek. És keresem a hazugságot. Ha szerencsém van és ügyes is vagyok, akkor megtalálom. És helyettesítem egy másikkal. Az algoritmus szerint még még mindig fáj, hiszen visszajutottam az elejére. De teszem azt, megtalálom és jól szembenézek vele. A félelem foka nagyjából megmutatja, hogy éppen hol járok az úton. Ott van szembe és akkor én azt mondom neki, hogy te egy hazugság vagy. Ez az igazság. És akkor elmúlik a fájás. Helyette béke és nyugalom van. És öröm. Mert élni jó.

Én azt hiszem, hogy ez valahogy így van. Ezért hiszek az érzésben, a fájdalomban, a félelemben, mint útjelzőkban. Hiszek az őszinteségben, az igazságban, mint gyógyászati segédeszközökben. És hiszek a békében, a nyugalomban és legfőképpen az örömben, mint követendő célban.

Olyan egyszerű nem? Csak valamiért kicsit olyan mereven hangzik. Mintha valami mérnők írta volna. Nem is értem.

Vazze.

Kifelejtettem a legfontosabbat.

Hiszek a szeretetben. Az elfogadásban, a megértésben.

Hát akkor nincs más hátra, éljek ezek szerint:)))) :PPPPPP

Hiteles? Mennyire hiteles?

Hit-eles, azt jelentheti, hogy a hite szerint él, nem?

Hát megpróbálok. Mert tudom, hogy ha nem, olyankor mindenféle kellemetlen bogarak rohangálnak bennem föl, s alá. Neeeem szereteeeem a bogarakat. A lepkékről nem is beszélve...

Úristen! Ezt Jil magára veszi... Jézusmária... Ezt másnap teszem hozzá, mert mikor írtam, annyira nem tűnt föl. Különben is, Jil választotta magát lepkének. És akkor, mikor már tudta, hogy én félek tőlük. Miért is?