Hanyagság csodálatos élete

Ma pedig nem érdemes, hanem muszáj volt felkelnem.

Tehát az úgy kezdődött... nem, az már a folytatás volt. Ha szükséges, majd úgyis visszautalok a kezdetekre. Na szóval a helyzet az, hogy történtek bennem-belül olyan dolgok, amik erősen felkavartak. Azért beszélek itten össze-vissza. De igyekszem összeszedni magam. Úgy tűnik, most nem annyira vicces, inkább megrendült vagyok.

Tehát az úgy folytatódott, hogy csütörtökön felhívott az Évi, hogy van péntekre színházjegye, elmennék-e vele a Centrál Színházba egy premierre. Húú, nemtom a címét mire. De általában nem is nagyon kell tudnom semmit, mert Évi életem megszépítője azáltal, hogy időröl időre ellát színházjegyekkel, amik után nekem mennem se kell, csak felveszem a pénztárban, vagy a színháznál találkozom vele és kész. Ha ő nem lenne, sok élménnyel lennék kevesebb (legutóbbi Rítus is neki köszönhető). Döntően a Radnótiba kapok tőle jegyeket, amivel csúnyán elkényeztet, lévén a Radnóti Budapest legjobb színháza. Igaz, hogy nem sok viszonyításai alapom van, de Évi kompetenciáját elvitatni ebben a kérdésben butaság volna. Igaz, hogy elfogultsága kézenfekvő, lévén ott dolgozik xx éve, de állítását meggyőzően bzonyította nekem a színházjegyekkel, és a teljesen objektív (100%-ot meghaladó) nézettségi adatokkal. Egyszóval hiszek neki. A hálámról nem is beszélve.

Erre a sok dumára, úgy látszik, azért volt szükség, egyrészt, hogy lenyugodjak kicsit, másrészt, hogy elmondjam végre Évinek, hogy köszönöm.

Jó, szóval a Főzelékfalóban találkoztunk, ahol Évi pont főzeléket falt:) Pletyóztunk kicsit, (le is ette a nadrágját, aszonta a pletyó miatt van:) és beszivárogtunk lassan a színházba. Volt egy óránk a kezdésig. Élményeket cseréltünk, ahogy azt általában szoktuk. Lement a darab, és meg kell mondjam, nem bántam. Tényleg nem akarok rosszat mondani, egyszerűen arról volt szó, hogy nem kedvelem a vígjátékokat. Úgyhogy lehet, sőt valószínű, hogy a maga nemében jó darab volt, csak nekem nem ilyenekre kell járnom. Hála ide, hála oda, ezt Évi elől sem tudtam eltitkolni:) A Borbás Gabi monnyuk tényleg jó volt benne, elvitte a hátán, hát nem lehetett könnyű neki.

Évit hálistennek már nem kellett soká győzködni, hogy üljön be a kocsiba, elindultunk hazafelé. Mármint hozzá. Elmeséltem neki, hogy felhívtam az Árpit előző héten, találkoztunk és hogy másnap is fogunk találkozni. Évi nem egy finomkodó darab. Ezt tudja, aki ismeri. De mostanra kialakult benne valami visszafogottság, mert valahol rájött erre a sohasem lehet tudni (jobban) érzésre, ami olyanokban jelenik meg, akik átéltek olyan dolgokat, amiket legvadabb álmukban sem gondoltak volna. Ez a tapasztalat mára már visszatartja őt attól, hogy sáros lábbal keresztül gyalogoljon a szerettei lelkivilágán (ehhez képest cserébe mi időnként keresztülgyaloglunk az övén). Ez volt a szerencsém. Ezért volt az, hogy csak fanyar mosollyal, óvatosan kérdezte meg, hogy ez neked biztos, hogy jó? Csak azért kérdem, mert hát az ember mégiscsak arra vágyik, hogy legyen valaki mellette, hogy ne neked kelljen az udvaron fát vágni... és hát ez a pasi nem az, akivel erre esély lenne...

És ebben neki teljesen igaza van. Nem az. Azt mondtam neki:

Lehet, de az van, hogy szeretem. Volt már nekem olyan, aki fát vágott az udvaron, tudom, milyen az. Az is egyfajat összetartozás élmény és nem is akarom azt degradálni. Nálam viszont az van... vagy ... mostanra számomra az derült ki, hogy...

erről már tényleg nagyon nehéz beszélni...

Szóval az van, hogy nekem az ilyesmi, amit hívnak párkapcsolatnak vagy szerelemnek vagy mittomén minek, szóval az derült ki számomra, hogy ez nekem már nem megy csak úgy, hogy tetszik a pasi, és majd akkor biztos jó lesz. Nem megy anélkül, hogy ne érezzek valami mély lelki közösséget... nem tudom máshogy megfogalmazni.

Én szerencsémre szeretem az embereket, de tényleg. És ez elsősorban az én szerencsém. De ez valami más. Nyolc hónap telt el úgy, hogy nem találkoztunk, gyakorlatilag nem is beszéltünk. Én ezalatt sokmindent megpróbáltam. Próbáltam megbocsátani, próbáltam dühöngeni, hagyni magam szenvedni, elkezdtem blogot írni, mást se próbáltam, mint valamilyen formában elengedni. És a körülmények megvoltak hozzá, az ember nem volt a közelemben, simán kellett volna, hogy menjen. És hittem is, hogy ha nem is simán, de megy. Lassan. Azt csak én tudtam, mennyi mindenről ő jutott eszembe, fel se tudnám sorolni. De úgy gondoltam, hogy majd az idő. Az idő ment, mendegélt, amíg egyszer csak fel nem mentem az új emnullásra (Körgyűrű címszóval olvasható). Pontosan egy hét múlva pedig, néhány igen nehéz nap után, hirtelen támadt gondolatomban azt érzetem, hogy vagy felhívom Árpit, vagy kiugrok az ablakon. Ezt itt egy kicsit meg kell magyarázni, nem öngyilkossági szándékról esett most szó. Hanem valami olyasmiről, hogy ha nem lépek a másik irányba, akkor az a lassú halál. Egy belső halál, viszont én sem értettem ezt akkor ennél jobban. De úgy látszik, ettől a valamitől, még mindig jobban féltem, mint attól, hogy felhívjam őt. Mert megtettem. És találkoztunk.

A helyzet kettőnk között változatlan, mintha nem is múlt volna el közben az a nyolc hónap. A felállás nagyjából az, hogy bár fontosak vagyunk egymásnak, én szeretném, ő nem. Mereven ragaszkodik ahhoz az álláspontjához, hogy márpedig neki különféle igen megalapozott indokok miatt már egyedül kell leélnie az életét.

Mindenki azt mondja erre joggal, hogy hát nincs mit tenni, elengedés.

Mesélhetnék most arról, de nem teszem, hogy ez nekem már mennyi alkalommal sikerült! Tehát nem vagyok alkalmatlan az elengedésre.

Lehet, hogy most, talán, mégsem ez lenne a feladat.

És most kanyarodnék kicsit vissza az előzőkhöz, hogy mi mindent próbáltam ez ügyben tenni. És nem sikerült. Azt éreztem, hogy ez a dolog, ami vele elhal, az az én részem. Erről is írtam már. És azt értettem meg, hogy ha megtagadom azt, amit iránta, érte, vele kapcsolatban érzek, akkor magamból kell kivágnom egy darabot. Amit vagy túlélek vagy nem. Nem fizikailag, hanem lelkileg gondolom.

És azt is megértettem, hogy ez szorosan összefügg azzal, amiről hétfőn Marival beszéltünk. Hogy olyan eszeveszettül be vagyok tojva, annyira félek a jövőtől, hogy erre megy el minden energiám. És hogy ezzel szemben a hit van. És hogy ezt az energiát valamilyen módon oda kéne átrendeznem. A hit abban, hogy amit érzek, gondolok, az jó felé vezet. Hogy hit nélkül nem kel fel az ember az ágyból, és nem indul el. A hit nyilvánvalóan egy nagy misztérium. Mint mondjuk a szerelem. Csak nem olyan egyértelmű. Sokan a kersezténységre, vagy különböző vallásokra gondolnak, ha azt a szót mondom, hogy hit. És ezekhez éppenséggel lehet is köze (ha mondjuk valaki ezeken kerszetül találja meg a hitét), de nem azonos velük. A hit nem vallás. A hit az a dolog, ami bennem csak nagyon félve és nagyon óvatosan ébredezik. Nálam, és ez nagyon fontos, hogy NÁLAM ez azt jelenti, hogy hiszek a megérzéseimben, a gondolataimban. Akkor is, ha a külvilág teszem azt máshogy gondolkozik éppen az adott dologról. A szomszéd néni, a gyerekem, vagy akár az asztrológia tanárnőm. Tehát nálam a hit azt jelenti, hogy hiszek magamban. Hiszek abban, hogy az érzéseim megmutatják azt az irányt, ami követnem érdemes. Ami oda vezet el, ahova jutni akarok. És ha ebben a hitben elég energia van (ha nem pazarolom el permanens parázásra), akkor az elég lesz ahhoz, hogy végig is tudjam csinálni és ne adjam fel félúton. Ennyi a lényeg.

Visszatérve Árpihoz, ha megtagadom ezt az érzést, ami olyan, ami igazán mély, és amit valóban csak azért tudok, mert két éve olyan őszintén figyeltem magamat, a saját érzéseimet, amennyire csak tudom... és nem felejtettem el mondatokat, gondolatokat akár évek távlatából, ha valamiért megmaradtak, hát megőriztem őket (megjegyzem rémesen rossz a memóriám, ami talán viszont arra jó, hogy az igazán lényeges dolgok maradnak csak meg benne), és az értelmükre sokszor csak hónapokkal vagy évekkel később derült fény. Szóval ha megtagadom, saját magamat tagadom meg. A saját érzésemet. Amit végül is megtagadni könnyebb lenne, hiszen a külvilág jó része vígan egyetértene velem ebben az esetben.

És ez nem róla szól, nem Árpiról, hanem rólam. Mégcsak nem is kifejezetten a kapcsolatunkról. Hanem a hitemről. Megtagadom-e vagy sem.

És ezt így elmondtam Évinek. És azt is mondtam, hogy nagyon köszönöm neki, mert ezt így én is most értettem meg. Megértett. Azért értett meg, mert ő tudta, hogy miről beszélek. Mert ő átélte. És még azt is mondtam neki, hogy akkor ma ezért kellett színházba mennem, hogy beszélgessünk. Azt pedig, hogy ez a hit kérdés miért pont az Évivel kapcsolatban, párhuzamosan vagy mittomén merült fel, nagyon nyilvánvalóan az sem véletlen:))) Ezt mi tudjuk.

Nem tudom mennyire érezhető ebből a történetből, hogy mennyire összefüggünk egymással, hogy mennyire egymásra vagyunk utalva. Miközben írtam, nagyon sokan eszembe jutottak. Sokat meg is lettek nevezve. És sokan nem.

Nem megy egyedül.

Hazaértem, fáradt voltam, lefeküdtem. Nem tudom elmondani mi történt bennem, de olyan volt, mintha valami energia felszabadult volna. Forróságot éreztem és mindenem valahogy bizsergett, zubogott. Egyébként ez már asszem reggel volt. De nem feszültség, hanem valami energetikai átrendeződés. Erőt éreztem és nyugalmat. És azt is, hogy ez törékeny. Hogy ez bármikor visszacsaphat a félelembe. És azt is, hogy ezt tudom uralni, ha akarom. A hitemmel ugye. Amennyiben nem teszek magam ellen. Ha nem fojtom meg magamat. Meg ha nem vagyok lusta és gyáva. És energiát fektetek minden olyan dologba, amit IGAZÁN fontosnak tartok.

Fel kellett kelnem ma reggel, mert ezt le kellett írnom. Magamnak a nehéz napokra:) és bárki másnak, aki hasznát veheti.

Tsokok Drágáim:))

Nahh, ma érdemes volt felkelni. Egyrészt azért, mert, ha még mindig feküdnék, akkor vagy halott lennék vagy kurvára fájna a derekam. Másrészt meg azért, mert Kéti (korábban bige) így fog kapni karácsonyi ajándékot. Még volt más is, ami miatt, de azt elfelejtettem.

Ez a Hatika nem beszámítható. Hú télleg, ezzel egyszer eljátszottam, hogy kiszámíthatatlanul beszámíthatatlan vagy beszámíthatatlanul kiszámíthatatlan... Mentségére legyen mondva, hogy szerelmes. Ugyan én sem vagyok teljesen beszámítható, de ez nekem megy szerelem nélkül is. Vagy nem megy, csak nem tudok róla. Vagy tudok, csak nem mondom meg. Végül is mindegy. Ez úgyse változtatna sokat az életvitelemen, hiszen én ezt is tudom egyedül csinálni. Mint bármi mást. Szóval Kéti valami vicces mintás lepedőt fog ajándékba kapni. Szerencse, hogy nem olvassa a blogot.

Még azt is meg kell mondjam, hogy nincs semmi baj ezzel az ágy sarkában kávézgatással. Valamikor el kell gondolkozni a dolgokon. Persze én örülnék a legjobban, ha nem jutna eszembe közben semmi, és nyugodt, meditatív állapotban tudnék kávézgatni... Arra gondoltam, hogy valami olyan munka kéne, mindenképpen, amiben nem kell gondolkodni... Mert elegem van belőle. Ezért jutott eszembe korábban, hogy milyen jó lenne felszolgálni a Manóban. A trágyahordásra is gondoltam (talicskában), de azt próbáltam egyszer és nem bírom. Nem a szagát, azt megszokja az ember, hanem mert nehéz. Főleg, ha nem száraz, hanem olyan kis szaftos, amilyet egyszer a horpadt fejű szomszéd bácsitól hordtam át (ja tényleg, ma reggel azt mondta, hogy én egy tündér vagyok, mert aszontam neki, hogy szeretem a telet (meg azért, mert marha jól néztem ki messziről), pedig nem is igaz, csak olyan hangulatban voltam, hogy éppen nem utáltam semmit), szóval ő időnként cinkos tekintettel fel szokta ajánlani, hogy áthozhatnám tőle a trágyát, van sok, nagyon jót tenne a kertnek, de finoman és végérvényesen elutasítottam. Ma már nem is hozta fel.

Juteszembe, majdnem elfelejtettem:) Az hogy jó fej vagyok, monnyuk az innen kiderül. De az, hogy milyen szép és fiatalos, hát arról bizony mesélni kell. Rudival így két év után rászántuk magunkat, hogy vegyünk neki egy korcsolyát (ő próbálta én fizettem) és menjünk el a műjégre. Mingyá kétnaponta és mingyá két órát egyhuzamban. Az én térdemmel. Az az érdekes, hogy előtte és utána fáj ugyanúgy, de közben nem érzem. Nagyon jól megy, sokat haladtunk a három nap alatt. A meghatározó élmény azért megvolt már vasárnap, mikor kecses nőiességemmel tápászkodtam fel a jégről és beszóltak Rudikának, hogy ugyan miért nem segít má nekem. Néhány kör múlva, ugyanott Rudi fetrengett, amikor is nekem szóltak be (ugyanazok, figyeltem a srácot, mert állat jól korizott), hogy nehogy segítsek a barátomnak, mert az imént ő se segített nekem! Hogy ki? Én nem tudok róla, de jó lenne már, az igaz... Ja, hogy ez itt??? Ő a gyerekem!!! Ó, télleg? Hát akkor biztos azért nem segít:))))))

Meséltem, hogy nagyon szeretek korizni?

Sohasem fogok betelni Hatika terminológiájával...

Eccerű teremtést nem haggyák depresszálni... pedig feltett szándéka volt. Persze lehet, hogy eccerű teremtés eccerűen csak álmos. Kicsit álmatlan éjszakája volt. Így járt. Előfordul néha, nagyon néha. Nagyon-nagyon néha. Tulképp soha.

Útközben hazafelé bementem dolgozni. Igazán nem sokat haladtam a maszek munkámmal, pedig az tényleg fontos lenne! Illetve a fenét, Snejdi is vonogatta a vállát, hogy tulképp már kifizették, akkor meg minek elsietni:)

A Jóska szerencsére nem kérte vissza az újságját, amit nem tudtam mára elolvasni. Aszonta, nem baj, ellesz a hétvégén az életésirodalommal... Ezt nem is értem, minek olvas valaki az irodalomról, ha az írott meg az eljátszott irodalom befogadásával meg komoly fenntartásai vannak. De hát nem ez az egyetlen ellentmondás benne. Tényleg nehéz lehet Jóskának lenni:)) ... Na jó, azér eccerű teremtésnek se könnyű.

Itt van például ez a piros kockás nadrág, ami szignifikánsan felértékelődött a szememben, mióta Hatika el akarta szedni tőlem. Persze csípőből azzal védekeztem, hogy nyilván kicsi lenne rá, esélye sincs, hogy rámenjen. De mikor kiderült, hogy a drappcsíkos lengatyáját legnagyobb meglepetésünkre ismét be tudja gombolni, felerősödött a veszélyérzetem, és nem vettem le többet a piroskockás nadrágot magamról, nehogy lehetősége legyen felpróbálni. Hatika lassan egy hete "haza" repült, az ominózus nadrág viszont azóta is rajtam van. Szóval igencsak ráférne már egy mosás. Ráadásul mostam már azóta pirosat, de valahogy nem fért már be a mosógépbe (arról nem is beszélve, hogy le kellett volna venni hozzá), úgyhogy meg kell várni, míg egy újabb piros adag összejön. És az sok idő.

Apropó piros nadrág... de az egy másik, az alapvetően tiszta volt, mert az belefért a mosógépbe... szóval a Jóska aszonta, hogy az olyan professzionális (néha olyan érthetetlen módon finomkodik, persze ilyenkor csak megjátssza magát). Márminthogy kurvás? Szerintem egyáltalán nem az. Csak azért, mert piros? Az lehet, hogy engem kurvásnak lát, de a nadrágnak ehhez semmi köze. Mondtam neki.

Szerintetek kurvás a piros nadrágom?

Vannak itt még további problémák is. Például ez a mikulás. Az ember megszüli a gyerekét, óvja a széltől is, és akkor idejön ez a mikulás. Megszórja mindenféle édességgel, különféle olajos magvakkal, és szegény gyerek kénytelen betegre zabálnia magát. Mondtam neki, hogy ne szégyelje, menjen el hányni, de sajnálta asszem. Amit megevett, az már az övé, azt már nem veheti el tőle senki! Hát jobbulást Rudika:))))

...

Nyunyi teleírt oldalával kapcsolatban... nem azért nem reagáltam rá, mert nem érintett. Nagyon is, csak nem illett bele ebbe a körbecsipkedős imádnivaló kis összejövetelbe:)

Amit mondhatok, az egyrészt az, hogy jó és köszönöm:))) nagy erősséged a bíztatás és az nagyon sok. Ez volt a komoly része:)

De van itt még valami, ez a "bombasztikus jo csaj vagy, azt az orr dolgot nem ertem..nagy az orrod??:))"... csak azért idéztem, hogy egyértelmű legyen, mire reagálok (de rafinált, hogy mindenki lássa!!!)... szóval nagy. Meg törött is. Majdnem akkora, de csak majdnem, mint a kedves kis Miklkemakkocskának. A törésről még a későbbiekben szándékomban áll írni, de hát azt is meg kell érni:)))

...

Amiről meg nem írok, kedvesem, azon tűnődök.

Nincs más hátra, olyan nagyszámú tapasztalatra tettem szert a "kivel menjünk színházba? jó lenne már egyszer végre egy pasival elmenni, de az istennek nem jön össze" című népi játékban, hogy bármelyik akkreditált laboratórium levonná a következtetését - tudományos alapon - hogy ez nekem a büdös életben nem fog sikerülni.

Nem látom elérkezettnek az időt, hogy végre én is elfogadjam ezt a tényt?

Jókor, jó helyen. Valamiért kulminál most nálam Bergman, a szinkronicitás jegyében. Először a Jelenetek egy házasságból a Tescoból, majd a cikk a Sunday Timesból és végül, de nem utolsó sorban ez a Rítus a Radnótiban. Egyiket sem kerestem. Megtaláltak. És rímelnek. Lehetetlen, manipulatív kapcsolatokra, ki nem mondott dolgokra, pattanásig feszült helyzetekre, szélsőséges érzelmekre. Nem a béke és nyugalom időszaka ez.

Mit keres ez a feszültség bennem? Mit akar csinálni velem? Hol tudnám kiordítani magamból? Hova fussak? Kit rúgjak bokán?

Számomra a valóság most sokkal inkább az őrület, mint a normális lét. És nem vagyok elég bátor hozzá, hogy ez látsszon rajtam. Nem merem vállalni, ami bennem van. Vagy egyszerűen nem talál magának utat. Nem az vagyok, akinek látszom. És nem szeretem. És különben is. És ki? És miért? És mit? És...

Amíg itt volt Attika, hogy megbolonduljon helyettem, addig egész jól voltam:) Most rajtam a sor, nincs senki, aki megélje helyettem.

Te hogy vagy Hati?

Csütörtökön szabin voltam, úgyhogy este itthonról mentem asztróra. Most ezt csak azért mesélem el, hogy lássátok, engem is érnek még meglepetések.

Tanulva az elmúlt hetek Hungári körúti tapasztalataiból (ti. fekvőrendőr az Árpádhídon), úgy döntöttem, felavatom az új nullást és a  hidat. Éppen ideje volt, mivel pont egy nagyobbacska köpésre lakok a péceli feljárótól, tehát nem árt tájékozódnom a helyi közlekedési lehetőségek fejlődéséről. Időben indultam, persze kicsit kapkodva, mert nem tudtam, meddig tart az út. Minden szépen ment, jól haladtam, úgy nézett ki, talán nem is kések el. Figyeltem a lehajtókat, egyrészt, hogy hova lehet ezen az úton eljutni (máskor), másrészt, hogy véletlenül el ne tévedjek ezen a kacifántos autópályán. Néztem a fényeket és próbáltam összerakni, hogy éppen hol járhatok.

Így jutottam el a Dunakeszi lehajtóhoz. Csilláéknak ez milyen jól jön, gondoltam, lehetett volna már korábban is. Aztán még valaki eszembe jutott Dunakesziről, és aztán több vonatkozásom már nincs is oda. Ha ... akkor most milyen könnyen eljuthatnánk egymáshoz. Ez az elsuhanó gondolat (amiért nem vagyok hajlandó felelősséget vállalni, egyszerűen esélyem se volt arra, hogy eldöntsem, hogy gondolom-e vagy sem, olyan gyorsan jött) már lehervasztotta a bárgyú mosolyt a számról. De még nem éreztem bajt. Csak akkor kezdtem sejteni, mikor megláttam a piros Auchan feliratot jobbra az úttól, és eszembe jutott az az egyetlen alkalom, amikor ott jártam. Köhögéscsillapítót vettünk és tejet. Húsvétkor. És akkor kész. Elkezdtem bőgni. Illetve görcsösen zokogni. Mire a hídra értem, azt már csak a sűrű könnyfüggönyön keresztül láttam, de ennek ellenére és még ebben az állapotban is mélyen meghatott, hogy ez a mi új hidunk és hogy milyen gyönyörű...

Innem már elég unalmas a történet, mert ez így ment tovább végig a Szentendrei úton, elhagyva a Flórián és Kolozsi teret, egészen az Ürömi út akárhányig, ahova tartottam. Közel fél óra bömbölés. (Nyugi, tudok vezetni sírás közben, vagy sírni vezetés közben, van benne gyakorlatom! Bár nem mostani, pont ez a jeles nap volt a négy éves évfordulója Robi halálának, akkortájt gyakoroltam a dolgot eleget.)

És most megkérnék mindenkit, aki éppen azért vesz levegőt, hogy azt mondja ki vele, hogy ezen a történeten talán már túl kéne lépnem ennyi idő után, szóval az tartsa bent egy darabig azt a levegőt, végezzen jóga légzést, ha tud, és mélyüljön el magában, hogy ő vajon milyen túlhaladott képzelgéseket rejteget a spejzben, amiről a figyelmet elterelendő, inkább rám mutogat, hogy lám-lám... meg hogy ejnye-bejnye... az én tudtamról nem is beszélve... szóval ilyesmi... de ha éppenséggel olyan üres a spejze, hogy egy atomtámadás esetén éhen is halna, kérem, akkor se mondjon semmit. Ha valaki, hát én megtettem mindent, amit az ügy letételének érdekében meg lehetett tenni. Ennyire tellett. Sőt. Néha azt gondolom, hogy túl sokat is próbáltam okoskodni ennek érdekében. Rémségesen lefárasztott. Gondolatban jóval előbbre tartottam, úgy látszik, mint érzelmileg. Az, hogy ilyen mérvű érzelmi kitörést tud ez az emlék indukálni bennem... szóval az engem is nagyon meglepett. Ez az eset csak arról szól, hogy még mindig nagyon fáj. Ezzel nincs mit kezdeni. Ami fáj, az fáj. Ha még száz év után is, akkor száz év után is. Ha már két hét után sem, akkor nem. El lehet súvasztani a fájdalmat, még magam elől is (igazából másnak nincs is értelme:), de a tényen nem változtat. Legfeljebb ront.

Szóval meglepetés ide, meglepetés oda, nem volt rossz. Sírni így, igaziból, szívből nagyon jó. Ezt a képességemet nem cserélném el semmiért. Vagy izé... talán... nem, mégse, pedig arra nagyon vágyok.

Nnnnna, kiengedhetitek a levegőt:P

...

Különben szerdán meg az történt, hogy találkoztam a Sanyival (tudjátok, akit rajtakaptam a feleségével, ld. kalandok sorozat első rész), aki így két év után végre letudta a maradék tartozását felém, én meg visszaadhattam neki a még fellelhető ruháit. Végre, eléggé útban voltak:) Ez olyan viszonylag kellemeske, elsimulós élmény volt számomra, feloldódott bennem az a kevéske visszamaradt utálkozós, ítélkezős rossz érzés, ami még érezhető volt vele kapcsolatban.

Ez a leszámolások hete!!! És hátra van a hétvége, mi jön még???

Hát holnap jön az öcsém apja (hoz mézet:), aztán estefelé megyek kiállítás megnyitóra, vasárnap meg kiviszem Hatikát a reptérre, aztán meg dolgozok. Mi jönne.

Változatos nyomasztó gondolatokkal hatékonyan tudom depresszióba kergetni magam. Szívesen tartok ebből a tudományomból korrepetálást kezdőknek, 2500 ft/óra. Ha ketten jönnek, az óradíj megosztható. Addig is, míg a jelentkezők telefonját várom, jobbnak látszik dolog után nézni.

Árpinál tartottunk. Kezdek kijönni a hangulatbaól, ami egyfelől jó. Másfelől viszont megnehezíti ki nem mondott fogadalmam betartását, azaz hogy végére járok az ügynek. Mert sok van még hátra. Cirka másfél év.

Tehát a moenai síelés után, de a prágai sörözés előtt, szerda estére hivatalos voltam a Battyány utca nemtom hányba, ami előtt azóta is elautózok naponta legalább egyszer. Azért csak egyszer, mert mostanában reggelente lehet közlekedni a Keresztúri úton, és azon kevesebb a lámpa. Ezért inkább azt választom. Eladó a ház, vagy legalábbis az volt, már nem figyelem, hogy kint van-e a tábla. Nem szoktam már odanézni se,  kivéve pont ma. Égett bent a lámpa és arra gondoltam, fel kéne hívni az ingatlanost, mutassa meg a házat. Bemennék abba a szobába és megnézném mégegyszer utoljára azt a szekrény fölötti fűtéscsövet, amit annyit stíröltem beszélgetéseink közben. Combos kis gravitációs acél fűtéscső volt, megsárgult festéssel, nem holmi jelentéktelen  rézcső. Miután Árpi elköltözött és mi először "szakítottunk" (ez közel egyidőben volt), akkor arra gondoltam, hogy úristen, nem látom többé azt a csövet.

Soha többé. Ismeritek az érzést, amit ez a "soha többé" tud kiváltani? Elakad a lélegzetem és rémülten kapkodni kezdem a levegőt. Valami végérvényesen elveszett.

Most kiváló lehetőségem lenne ezt a végérvényesen elveszett csövet mégegyszer látni, de nyilvánvalóan nem fogom megnézni.

Elveszett valami, ami sohasem volt meg. Mert ami valóban megvan, az nem veszhet el. A többi az illúzió.

Kilenc után értem oda, ami elég késő volt. Leültünk egymástól tisztes távolságban beszélgetni. A feszültség - mint köztünk rendesen - tapintható volt. Bírom a feszültséget, de nem szeretem, ezért ilyenkor egy éles késsel belevágok a közepébe, rosszabb nem lehet felkiáltással. Elmondtam neki az elméletemet a varázslásról és a vákuumhatásról. Amit tapasztaltam. Hogy ilyenformán helyet cserélt a Sanyival. Ugye Te ezt tudtad előre? - kérdeztem. Mentségére legyen mondva, legalább nem tagadta. A feszültség nem sokat oldódott, még mindig nem tudtam eldönteni, hogy a víz, amibe fejest ugrottam, elég mély volt-e. Némi hallgatás után azt mondta, hogy ha már ez így van, akkor akár közelebb is mehetnék hozzá.

Az az igazság, hogy erre így, ebben a formában nem számítottam. Tehát felkészülve sem voltam rá. Illetve számítottam, de mégse. Ezt a hülyeséget csak az értheti meg, aki hozzám hasonlóan ilyen elveszett mértékben ösztönös lény.

Vártam egy kicsit, és azon gondolkodtam, hogy akár nemet is mondhatnék. Vicces gondolat. Aztán a kudarcot vallott neveltetésemre, nevezetesen, hogy a nőnek kéretnie kell magát. Ez a neveltetés ebben az esetben cirka 3-4 másodperc késedelmet tudott eredményezni, és ha még hozzátesszük a másik 5-6 másodperc reakcióidőt, akkor már el is jött az a pillanat, amikor is felkerekedtem és átültem az ölébe.

Pedig az igazi dilemmát nem ez okozta, hanem az az érzés, ami - így utólag nyilvánvalóan felismerhetően - ott volt már akkor is, hogy ez nem lesz jó nekem.

Álmos vagyok, majd folytatom:))))

Szóval…

A tranzit Mars valamikor szombaton bírt szembeállani a rási Marsommal, az alábbiak történek:

Pénteken elég befordulós voltam, jobban, mint különben, nemcsak belül (ahogyan szokásosan), hanem így kívül is. De nem nagyon hagytak, piszkáltak, mert nem szokták meg. Én meg pipa voltam, mert nehogymá ne lehessen nekem ilyennek lenni, miért gondolja mindenki, hogy értük vagyok és kötelező mindig fülig érő szájjal léteznem és ezerrel odafigyelnem rájuk.

Levetettem oroszlán álarcom és nem arattam osztatlan sikert.

A Jóska is elkövette a szokásos hibáját, ami régóta idegesített, de most nem bírtam szó nélkül hagyni. Kifelé menet, hátrálás közbe még kérdezett valamit… ha valakinek nincs ideje kivárni a választ, mi a fasznak kérdezősködik? Persze én voltam a hülye, ki más.

Idegbeteg voltam már hazafelé menet, de annyira, hogy belefáradtam és asszem szunyáltam egyet így délután.

Másnap meg ugye nekiestem a kertészkedésnek. De főznöm is kellett (volna). Meg mosnom. Úgyhogy elébb még bemerészkedtem Rudika szobájába, hogy felderítsem, rejeteget-e valami mosnivalót még a szokásos 23 darab törölközőn kívül. Mert Rudika minden testrészét más törölközőbe szereti törölgetni, szerinte talán tisztasági, bár szerintem inkább pazarlási okokból. Fojtó füstszag volt a befüggönyözött szobában. Szereti a drága az alvilági környezetet, hát hiába, a megszokás :PPP Korábban kölcsönadtam neki (nem igazán szívesen) újdonsült laptopomat, amit Hatitától örököltem, mert a saját gépét Hapaságnál tartja. Nehogy hiányt szenvedjen a kicsikém. Szóval keresgéltem a füst eredetét, és felleltem az asztalán egy papírzsebkendőn egy kupac összeégett gyufát. Számítógépezett, közbe pirózott, és tulajdonképpen miért nem értem, hogy ő teljesen körültekintően cselekedett, nem is történ(hetet)t (volna) semmi baj. És ekkor én kontroll nélkül, elborult aggyal mondtam mindent, ami az eszembe jutott. Amit nagyon nem kellett volna. Erősen szégyelltem. És megfogtam a laptopot és kihoztam. Csak ezt kellett volna.

Mindketten nagyon szarul voltunk. És nem sokat beszéltünk egymással. Én később bocsánatot kértem, hogy olyanokat mondtam, amiket.

Elgondolkodtam, hogy miért jutottunk idáig: általános feszültség volt bennem, számtalan dolog miatti permanens szorongásos állapot. Rudi elköltözése jobban megviselt, mint gondoltam, hiába próbáltam könnyen venni, a gyerektartásról se bírtunk beszélni az apjával az elmúlt két hónapban, szőnyeg alatt volt ez is. Szóval alapjaiban változott meg sokminden az utóbbi időben, és én úgy tettem, mintha semmi se változott volna, csak jól elmerültem környezetem rendezgetésében. Pedig a dolgok változtak és nekem valahogy követnem kéne ezeket a változásokat. De úgy tűnik, csak a félelem nőtt meg bennem ezalatt. Rudi viselkedésében a legelborítóbb az a metátalkodott meggyőződés, hogy ő tulképp nem csinált semmi veszélyeset. És ez azért szörnyű, mert pontosan érzékelhető, hogy ha nem látom, simán megcsinálja máskor is. Ha nem pont ezt, akkor valami hasonlót. És még az a közöny, amivel képes viseltetni a dolgok sorsa iránt. Nem tudom eldönteni, hogy ezt csak mutatja, vagy tényleg ennyire beleszarik mindenbe, de rendszerint ilyesmikkel tud ennyire kiborítani. Tény viszont az, én nagyon nem vagyok következetes. Igazából nem tudok nevelni. Nem szeretek. Lusta vagyok rá. Ilyenkor az szokott történni, hogy elszégyellem magam, és megbánásból visszaadom monnyuk a laptopot. Mert ez a legkényelmesebb. Lelkifurdalás betömködve. De, gondoltam most, hogy pont ezér szarik bele a kamasz az elvárásaimba, mert nincs valódi következmény. Az ordítozáson kívül. Ha azt túlélte, akkor már nincs nagy gáz. (Bár ez sem teljesen igaz. Néha volt következmény és nem is kicsi, de mindig úgy látszott, hogy rá még ezzel sem lehet hatni. Zsozsó mondta egyszer, hogy a Rudi, hát ő nevelhetetlen. Én ebbe bele is nyugodtam nagy kényelmemben.)

Tehát gondolkodtam, hogy a francba lehet ezt jóvá tenni? Vessük el a régi mintát, nem nyalom be magam azzal, hogy visszaadom a laptopot, egész egyszerűen azért, mert nem akarom és nem kéne. Az megvásárlás lenne olcsó pénzért. Azt, hogy nagyon sajnálom, amiket mondtam, azt meg kellett mondani. De nem nagyon enyhült a fiú, amit viszont tudomásul kellett vennem. Igaza volt, hogy dühös rám. Én is az lettem volna a helyében. Sokáig elbújt a szobájában. Aztán előjött és bebújt az ágyamba. Odamentem, próbáltam barátkozni, de elhajtott. Kérdeztem, hogy akkor, ha idejött, mégiscsak akart valamit. Igen, aszonta, azt akarja, hogy nekem is rossz legyen, mint neki volt. Ühüm, mondom, bosszút akarsz állni, értem. Mondtam, hogy én anélkül is eléggé rosszul érzem és éreztem magam.

Arra jutottam, hogy ha a feszültséget feloldani, vagy megelőzni akarjuk, talán tisztázni kéne a levegőben lógó bizonytalanságokat, össze kéne ülni, megbeszélni a dolgokat. Mindenki mondja el a magáét. Megírtam a meghívót a családgyűlésre. Csináltam nekik kaját, meg fincsi sütit. Rudika még mindig durcizott, de már látszott, hogy egyre jobban nehezése esik és igazából néha már elnevetné magát, de még nem érdemlem meg. Közölte, hogy ő nem fog megjelenni a családgyűlésen. Én kimentem és elkezdtem túrni a földet. Egy idő után Rudi kidugta az orrát és érdeklődött, hogy mit is csinálok. Megmutattam és kérdeztem, hogy segíteni akar-e. Na neeem, azért annyira nem, különben is nemsokára elmegy biciklizni. Aztán kidugta mégegyszer, odasomfordált, és megölelt. Aszonta szeret. És ottmaradt, majd kibányászott nekem egy jókora darab követ, ami útban volt. Kezdem sokkal jobban érezni magam már én is:)

Jóval sötétedés után bírtam bemenni, Rudi még nem ért haza, hát összekészültem egy kis gyertyával, teával, jegyzőkönyvvel.

A családgyűlésről pedig már írtam. Olyan volt, amilyen. Lényeg, hogy volt!!!

Valahogy úgy érzem, talán valamivel jobban sikerült kijönni a dolgoból, mint máskor…

Milyen rohadtul fárasztó ez az élet, különösen ez a társas fajta:) és mennyire nem értek hozzá, döbbenet.

Magamban bármit, bárhogy, bármikor és bármeddig. Lényegesen egyszerűbb. Nem kell együttműködni.

Az olyan hihetetlen érzés, hogy elképzelsz valamit, rágódsz rajta sokat, mert nehéz megcsinálni, mert gyenge nő vagy, fáj a térded meg a derekad, és azt gondolod, hogy de jó lenne... ha megtudnám, ha bírnám. De sok idő, meg kéne hozzá ezaz...

És ez így ment évekig. Pontosan nyolc évig. Mert azért nem kell ám elsietni a dolgokat. De nem ez a hihetetlen. Ez eddig abszolút hihető, sőt természetes. A hihetetlen az az, hogy végre nekiálltam. És most itt van előttem, amiről álmodoztam. Ez a földmunka, ez gyönyörű, látványos, izgalmas, ahogy kanyarognak a kertben a kis fa kertiszegélyek, a simára elgereblyézett föld meg a virágok, szépen alakuló rendben. Látom, és én csináltam. Igaz, hogy kis híján belerokkantam, de az begyógyul. Most éppen ragasztószalagokkal kísérelik meg a helyére húzatni a térdkalácsomat (pink színűvel, mert azt választottam, nem mindegy ám) a helyére, mert szerintük nem ott van. Olyan mint egy fogszabályzó. Ez térdkalácsszabályzó. Rózsaszínű:))) Némi bűntudattal vettem ma piros bugyit, mert nem ment a ragasztóhoz, de gondoltam, itthonra jó lesz. A kertbe pláne. Munkásbugyi:))) A derekamat nem tudom mivel fogják a helyére rakni, de addig hordom ott, ahova esett. Születésileg. Talicskával hurcolásztam a földet a kert egyik részéből a másikba, na nem az egyik végéből a másikba, mert az már kirándulásszámba menne. Szóval maradt még némi meló, de a kert kábé egy százaléka rendben van már.

Az egész azzal kezdődött, hogy a kert közepe (hosszában) lejjebb volt mint a két széle. Nyolc évig utáltam, aztán májusban eluntam és gondoltam, hozatok egy kis földet, elfér. Jóskát kérdeztem, hogy nem tud-e olyat, aki tud ilyet. Mármint földet hozni. Olcsón. Aszonta a szomszédjában van egy nagy földkupac, meg lótrágya is akad ott feléjük bőven, próbáljam meg felhívni az embert. Felhívtam, megegyeztünk és másnap leborított 12 köbméter jó kis trágyás földet az ajtóm elé. Mozgósítottam a kölykeimet, ami nagy szó, mert az ilyen nagyjából minden harmadik szökőévben sikerül, úgyhogy le is fényképeztem az eseményt! Rudika a maga sterilitásmániájával (amit jószerivel mindenre kiterjeszt, kivéve a szobáját) húzkodta az orrát rendesen, hogy ő szarba ugyan nem turkál, de egy idő után valahogy érzékelte, hogy nagyon gáz, hogy ő bent kényelmesen héderezik a számítógépe előtt, én meg a gyenge nő, ráadásul az anyja, túrom a szarkupacot egyedül. Szóval lassan beszálltak a dologba mindketten és késő estig elegyengettük a cuccost.  Soha nem fogják bevallani, de én láttam rajtuk, hogy élvezték a szarban tapicskolást:))

Akkor alakítottam ki az első kertiszegélyes virágágyást a járda mellett. Mikor kész volt, leültem az ajtó elé  a lépcsőre és egy órát néztem. Nem akartam hinni a szememnek. Nyolc éve vágytam erre. És ennyi volt, húsz rongy és egy hétvége. És minden megváltozott. Alig bírtam otthagyni és lefeküdni. Illetve valahogy elvánszorogtam az ágyig, és el is ájultam kis időre, de felébredtem az éjszaka közepén. Mindnem zizegett. Képtelen voltam aludni annak ellenére, hogy holtfáradt voltam. A fizikai munka, a durva megterhelés és az izgatottság, ami az ember vágyának teljesülésével jár nem hagyott aludni, csak zizegett bennem. Ez azóta megismétlődött párszor, ugyanilyen körülmények között, úgyhogy teljesen biztos az összefüggés.

Egy hétig még terjengett a lószag a portánkon de aztán elunta, továbbállt. Biztos kiszáradt:))))

Jóskának vittem hálám jeléül három paradicsompalántát.

Azóta történtek további változások, a házat sikerült végre lefestenem (a végét sajnos tök sötétben és ez világosban kicsit látszik is rajta). Lebontódott a bontandó ház (ma már csak emlék, a jót hamar megszokja az ember), és nagy sík terep lett a dzsumbuj helyén, de ez már nem kizárólagos érdemem. Megfordult egy kedves kis bobcat is a kertben Gyűjtök rá, hogy visszajöjjön, amit az tud!!

Eltelt a nyár. Lassan az ősz is. Nem tudom hogyan tovább.

Ma tartottunk családgyűlést. Amit szoktak lakók meg országok is. Legalább olyan zagyvatagra sikerült, mint az utóbbiak szoktak lenni, de tervezem, hogy rendszert csinálunk belőle. Hátha felnő kis családunk a feladathoz és a rendszerhez:)))) Ösztönösen beleírtam a napirendbe a karácsonyi ajándékok megbeszélését, amivel elértem, hogy ha késve is (persze csak annyi volt a meghívóban, hogy sötétedés után, úgyhogy ebbe bele lehetne kötni), de mindkét gyermekem megjelent. Csali kell a napirendbe, jegyezzük meg. Húha, jut eszembe, még meg kell írnom az ülés jegyzőkönyvét, amit nagyvonalúan magamra vállaltam. Vastag batűvel szedve a hozott határozatokat. Majd holnap.

Haladjunk, haladjunk... Csak egyre nehezebb. Mintha nyűg lenne már.

Szarrá van száradva kezem a vakolástól és a gletteléstől, nem győzőm kenegetni. Hiába, sokat akar a szarka... akinek családi ház kell, az dolgozzon. Vazze.

Szóval a kútba... bele. Árpi, jó szokásához híven (csak akkor még nem ismertem a szokásait) várt. Bár maradjunk tárgyilagosak. Nem tudom, hogy mit gondolt. Talán nem várt, csak egyszerűen volt. De nekem hiányzott. Azért hiányzott, mert nagyon jó volt vele beszélgetni. Annyira, hogy észrevétlenül körbemoshatták körülöttem a padlót. És ez nagyon jó. Ez nem megy akárkivel. Súlyos dilemmában voltam, nem tudtam, mitévő legyek. Hívjam, ne hívjam? Egyszer-kétszer beszéltünk telefonon, de nem lettem okosabb, se a magam, se az ő érzéseit illetően.

Szerencsére éppen síelni indultunk Olaszországba anyuékkal és a Tamásékkal, ez jó mulatságnak ígérkezett. Reméltem, hogy ahogy telik az idő, majd csak történik valami. Például felhív, hogy nem tud nélkülem élni... nem, ez gáz lenne, vagy rájövök, hogy én mást szeretek... hogy mi? mást? miért mást? talán felmerült hogy őt? persze, mint apát, vagy barátot, vagy mittomén... na ne már...

Egyik este, némi alkoholos befolyásoltság alatt (ami előnyösen hat a gátlásokra ugye) írtam neki egy sms-t. Hogy hiányzik. Blue angelben az igazság! Válaszolt, esküszöm, nem tudom már, hogy mit, és úgy írta alá, hogy Apad. Országok között elvesznek az ékezetek, az rendben, de hogy egész betűk is? Megkönnyebbültem, ezek szerint atyai érzésekkel viseltet irántam, és ez nekem pont megfelel. Nincs dilemma, jó barátok leszünk, semmi szex. Meg zavarodottság.

Vagy mégis?

Még elutazásunk előtt írtam neki egy e-malit, úgyhogy amikor hazaértünk, érthetően, rávetettem magam a számítógépre. És lám-lám, jött tőle levél.

És ez egy igen érdekes emberi tulajdonság: hogy bizonyítsam magamnak az önuralmamat, először sorra kipöcköltem a spamokat, végigolvastam az összes többi e-mailt (várjá, nem akármi, egy hétig voltam oda) és utolsónak hagytam Árpád levelét. Nem létkérdés ez nekem, kérem szépen, ráér... nahh.

Nos, ahogy utolsónak éppen nyitnám meg a levelet, abban a pillanatban... váratlanul megszakadt az internetkapcsolat. És nem jött vissza. Webmailen levelezek, tehát nem tudtam elolvasni... :OOOOOOOO

És nagyon tudtam, hogy ez most totál biztos nem véletlen. Érteni kellene belőle. De már nem akartam érteni belőle.

Pár órába beletelt, míg visszavarázsoltam magam a világhálóra.

Aztán vártam még két napig, mielőtt felhívtam, mert nehogymá asziggye, hogy ha hazaérek, majd első dolgom lesz, hogy...

Nem hitte, tudta. Kissé cinikusan megjegyezte, hogy aszitte, hogy már ott is maradtam. Csak azért, hogy jól érezzem magam. Pontosan tudta, hogy én milyen lelkiállapotban vagyok, átlátszó üveg voltam előtte. Én meg próbálkoztam:)))))

Vicces azért, tényleg. És ha már le kell vonni következtetéseket, mert nyilvánvalóan le kell, ha nem akarom értelmetlen szenvedésnek felfogni a történteket, akkor az az, hogy nem érdemes próbálkozni. Az egyetlen, akit becsaphatunk hosszú távon, az magunk vagyunk. És hát mást se nagyon érdemes, de magunkat aztán meg végképp nem! Hihihiii...

Szóval, felhívtam hétfőn, és tudtam, hogy csütörtökön már megyek Prágába pár napra. Jaj de jó, én leszek az, aki megint nem ér rá, hihihiii.

Megkérdezte, hogy akkor találkozunk-e, mesélek-e neki, milyen volt a síelés? Hát, mondom, majd persze, csak képzelje el, éppen úgy alakult, hogy most meg pont Prágába megyek, nem szoktam ennyit utazni, tényleg, ez most csak úgy véletlenül alakult így, hát nem tudom, mikor... Hát akkor jó lenne még előtte, válaszolta. Hmmm. No igen. Gondoltam én. Tulajdonképpen, az út előtti estém szabad, mert a gyerekeket elviszem Katihoz, és marhára ráérek... Soha jobb alkalom. Na jó, akkor legyen szerda este, csak még nem tudom pontosan, mikor végzek, majd jól odamegyek hozzá. Jó? Jó. Szia. Szia.

Repültem. (na azér, nemcsak szenvedés volt, he? :PPPP)

Na megvan, megoldottam a dolgot, hihihiii!!!!!!!! :PPPPPPPP

Időnként lát az ember olyan horoszkópokat, hogy zavarba jön. Hogy a fenébe lehet ezt vajon jól megélni? No meg embereket is lát az ember, akik nyilvánvalóan nagyon furán élnek. A legfőbb dilemma, azt hiszem, ezen a téren az, hogy mennyi az annyi, azaz hány %, ami determinált és hány % a szabad választás? Mi más lenne a lényeg? Nyilván nem a százalék értéke, hanem az, hogy az élethelyzetekben felismerjük és megfelelően kezeljük-e a megváltoztatahatót és a megváltoztathatatlant.

Nagyon okos leszek: én azt gondolom, hogy ezek aránya nem objektív érték. Mert, ha elméletben gondolkozom, akkor biztos azt mondanám, hogy minden megváltoztatható. De a gyakorlatban ez nem igaz. Ott lehet, hogy létezik egy közelítő aránya ezeknek, persze minden embernél más érték, amitől nagy valószínűséggel nem fog nagyon eltérni. És akkor erre több szót - így elméletben - nem is érdemes vesztegetni.

Volt szó itt korábban az erőszakosságról, amit szimbolikusan a Mars képvisel. Még más dolgokat is, többek között az akaratot, ami a vágyak beteljesítéséhez szükséges, a szexualitást, ilyesmiket. Ebből is látható, hogy van ebben hideg, meleg, mindenféle minőség. Asztrológiában azt szoktuk mondani, hogy ez nem jó, nem rossz, hanem csak van. A gyakorlatban viszont már elég határozottan el tudjuk dönteni egy adott cselekedetről, egy adott helyzetben, hogy az jó vagy rossz.

Tehát van egy Marsunk valahol, (mindenkinek van, mert még senkinek a születésénel nem esett le a földre:) akkor azt használhatjuk jól és használhatjuk rosszul is. Jó, persze, ez sokmindentől függ, nagyon nem mindegy, hogy milyen pozícióban van szegény és még kik hatnak rá. Tehát lehet nekem könnyített és lehet nehezített pályám, attól még a lehetőségem mindig megvan, hogy ne sorozatgyilkos legyek.

Mert az ember értelmet keres az életének. És aki keres, az talál is!!!!

Szóval azt találtam meg, hogy a fentiekből következtetve (és magamat "ismerve")... hát én nem erőszakos vagyok, hanem egy nagyon ügyes ember, aki kiválóan meg tudja valósítani a vágyait. Hihihiii.

Sokkal jobban hangzik. Elégedett vagyok:))))))

Vannak ám még elméleteim, figyu:

Közismert tény, hogy ahogy múlik az idő, ahogy öregszünk, az évek egyre gyorsabban telnek. Illetve így érezzük. Szerintem ez azért van, mert az időt, mi korlátolt kis lények, nem tudjuk objektíve érzékelni, csak viszonylagosan. (Korlátoltságunkat illusztrálandó, halkan megjegyzem, megint szembesültem azzal, hogy például az elektromágneses hullámoknak míly csekély tartományát vagyunk képesek látni, mert olvasgatom ám a fényképezős könyveket!!:)))) És ahhoz viszonyítunk, amennyi időt már megéltünk. Egy évesen egy esztendő egyenlő az addig megélt egész életünkkel. Harmincnyolc évesen, ez már csak az egyharmincnyolcada. Már amennyire az emberi érzékelés leírható számokkal. Ezt a relatív érzékelést aztán persze kompenzatívan működő agyunk még torzítja is, úgyhogy, végül is teljesen összezavarodunk.

Legalábbis én:))))

Objektív érzékelés, objektíven létező dolgok. Hol vagytok? Összejöhetnénk egyszer sörözni, vagy inkább egy kis száraz vörös? Nekem mindegy, én alkalmazkodom, csak találkozzunk már!

Ja és ha már az élet értelménél tartottunk... kis kukackám itt mosolyog rám, vissza se dumál, mindig nekem van igazam:) Mit igazam, egyszerűen istennő vagyok számára, úgy csodál. Csak magam felé kell fordítani:P Tökéletes társ!!!

Mert sűrű nap után ködös nap jön. Nem az idő, hanem a tudatom.

A vasárnap lényege nyilvánvalóan az volt, hogy Attika hazaért az Egyiptomból a Londonba és beszéltünk.

...és Attikának hosszas keresgélés után végre sikerült, és húzott magának egy olyat, de olyat... mint monnyuk az Árpi nőben. De lehet, hogy rosszabb, mert meg se játsza, hogy érez valamit. Most már. De az is lehet, hogy jobb, mert valszeg hamarabb túl lehet lenni rajta, mivel kevesebb alkalmat ad az önáltatásra. Most már. Hogy vége a nyaralásnak.

Szerencsére figyel a gyerek. Elemi érdeke. Hogy tanuljon az én faszságaimból. De meggyőződésem, hogy elég bölcs is hozzá. És ezt már akkor is így gondoltam, mikor még fogalmam se volt róla, hogy ő szépen, kapásból beleszületett a tízes házába. Bizony. :P

Ez a fene sűrű élet...

Jóvan, na, nem panaszkodok, igazad van, halálra únnám magam, ha nem ilyen lenne:)))

Mert például itt volt a szombat, amikor is le kellett volna bontódjon a bontandó ház. Ez ugyan nem történt meg, viszont reggel hoztak egy sittes konténert (nyolc köbméterest), és hogy a kocsi beféjen vele és a visszapillantó tükör se szakadjon le, a reggeli csípős dérben láncfűrésszel kellett nekiesni a lila ákácnak, aminek a - fenyőkre nézve gyilkos - túlburjánzását egyre növekvő bűntudattal szemlélem immáron másfél éve. Már-már ott tartok a tervezgetésben, hogy tövestül írtom ki ezt az agresszív növényt... holott igazából magamra haragszom a lustaságom miatt. Viszont őt írtom ki. Vagy ő, vagy én.

Az emberektől elspórolt agresszivitásomat - úgy látszik - ez a szerencsétlen (no azért nem annyira, szerintem életképesebb, mint én) "gaz" szenvedi meg. Vajon így látják-e ezt az emberek is?

Aztán be kellett menni dolgozni, mert volt mit csinálni. Annyi előnyöm azért származott a dologból, hogy Laci hozott nekem egy zsák könyvet, amiből megtanulhatom, hogyan kell fényképezni. Szépséges képek vannak bennük. Mert ez meg úgy kezdődött, hogy előző nap kinéztem egy jó kis fényképezős könyvet az antikáruház.hun, amit Laci javaslatára nem magamnak rendeltem mag, hanem neki, azzal a felkiáltással, hogy ez nem nekem való, hanem bogaras gyűjtőknek, hihihiii.

Aztán Rudikáért szaladtam Lőrincre, mert régen láttuk egymást. Otthon éppen annyi időm lett volna, hogy elkészüljek az esti programokra, ehelyett félholtan feküszkéltem ágyikómban, miközben Rudika duruzsolt körülöttem folyamatosan. Rémlik, hogy sokszor elhangoztak ilyen idegen szavak a beszédében, mint pl. ájpod, meg ájfon, és mikor ezeket mondta, utána nemsokra rá mindig valami várakozásteljes szünet következett csizmáskandúr nézés kíséretében. Valamit jelentenek ezek a dolgok így együtt, de a fáradságtól képtelen voltam felidézni az értelmüket.

Lehet, hogy jobban is jártam :P

Estére két helyre voltam hivatalos, Adri meglepetés partijára és kocsmába.

A meglepiparti a König pincészetben volt, szerencsére jól tudtam már a járást, mert múlt szombaton aszittem, hogy akkor van a buli. Úgyhogy éles főpróbát tartottam, Rákoscsabáról kinyalva elautóztam Budafokra és igencsak meglepődtem, holott ezt az ünnepeltnek kellett volna. Valami esküvő romjaira libegtem be félszegen és gyorsan távoztam is sűrű bocsánatkérések közepette. Szabi aszonta, hogy nyugodtan bekéredzkedhettem volna, biztos megkínáltak volna egy kis száraz vörössel:)

Nos, ilyen előzmények után végre jókor is sikerült megjelennem, és érdemes volt. Adri rendesen meglepődött, mit sem sejtett. Szabi - az 50-60 vendégen kívül - azt is megszervezte, hogy Adri egy kedvenc együttese is eljöjjön zenélni, akiknek a bulijaira szokott is járni táncikálni. Nézegette a minap a honlapjukat és bosszankodva állapította meg, hogy tizennyolcadikán zártkörű bulin zenélnek. Nem sejtette, hogy neki fognak!! Boldog szülinapot Adri:))))

Ott voltak a bulin a Tamásék is, régen láttam a Tamást, Hellával  viszont nemrégiben csiccsentettünk be a borfeszkón. Nem vannak túl jól :(

Hívott a Zoli, hogy mosmá aztán télleg jönnek holnap bontani a romhalmazt, nagyon gáz, hogy nem tudok itthon lenni:( Majd sietek.

Rudika is hívott, hogy hazajön az ünneplőjéért holnap, és hogy lesz sendau (nemtom hogy kell írni) tábor november elején, és Hatita haza akar jönni rá. Tartok tőle, hogy hideg lesz, nem biztos, hogy ott a helyem :O Na majd megláttyuk.

A meglepipartiról pont akkor voltam kénytelen távozni, mikor kezdett melegedni a hangulat. De hát eligérkeztem a kocsmába is.

A kocsma azér jó szokott ám lenni. Nem hétköznapi dolog, hogy a közel húsz évvel ezelőtt, a Margitszigeti Szabadtéri Színpadon "véletlenszerűen" összeverődött társaság még mindig tartja magát. Monnyuk nem változatlanul:)) Most például a Mátéval sikerült beszélgetnem kicsit, aki a Lülü barátném fia. Történetesen ő nem volt még huncut gondolat sem, mikor mi alkultunk, viszont az ő apukája és anyukája pont ott a Margitszigeten kezdett huncutkodni egymással:)) Azóta ugyan elváltak, de ez a társaságbeli pozíciókon mit sem változtatott. Azért mindig marad némi hiányérzet kocsmázás után, egyfelől azért, mert kocsival megyek és nem ihatok egy pohár sört sem, másrészt meg azért, mert a 10-15 emberből jó, ha 2-3-mal sikerül ilyenkor beszélgetni.

Most Andreával sikerült jót.

Amikor így nemcsak magamról írok, kicsit félénkebb vagyok ám, hogy mit teregethetek ki másokról és mit nem. Úgyhogy asszem az a konklúzió, hogy jellemzően kerülni fogom mások magánéletének kibeszélését. Kivéve persze, ha az enyémmel esetleg szoros kölcsönhatásba kerültek. Mert akkor így jártak:))))))

Andrea lelki - és nem csak lelki - vonatkozásban, hozzám hasonlóan feladatorientált beállítottságú. Ezért nagyszerűen tudjuk megbeszélni egymással, hogy ezen az úton  melyikőnk éppen hol tart. Rendre meglepetve tapasztaljuk hogy az útjaink, ha nem is esnek egybe, de párhuzamos jelleget mutatnak és időnként oly közel kanyarodnak egymáshoz, hogy akár át is kiabálhatunk egymásnak, monnyuk így:

- Hé, Te! merre mész?

- Hát én arra...

- Aha, én is abba az irányba, de ez oda vezet a ...hoz, nem?

- Igen, remélem, én is oda indultam, mégha néha kicsit botladozok is...

Meséltem neki például, hogy írok. Ide. Kibeszélek. És hogy ez jó.

Meg meséltem neki arról, amiről másnak nem nagyon, hogy milyen furcsa érzéseim vannak. Nehezek a szembesülések. Nagyon rossz érzés volt, mikor egyszer, nem indulatból, hanem tárgyilagosan azt mondták rám, hogy erőszakos vagyok. Két hétig lelkibeteg voltam. És azóta is a fülembe cseng. Ez volt már vagy két éve. Azóta próbálok ezzel valamit kezdeni. Ugyanis nem akarok erőszakos lenni. Sok dolgot tudok tolerálni, de azt nagyon rosszul, ha valaki velem erőszakos. Nyilván nem véletlenül. Azóta már olyan felállásról is hallottam, hogy valaki azért tűri az ilyesmit rosszul, mert önmagának állít fel túl sok korlátot, magát szabályozza túl, ezért az már nem fér rá, hogy még kívülről jövő nyomást is elviseljen. Tulképp belefér, aki másokkal erőszakos, lehet éppen magával is az. Aztán volt az az élményem, amiről korábban már írtam valahol, amikor nem volt testem. Abban is annak bírtam örülni, hogy nem hatok a világra, csak szemlélődök. Meg az a hülyeség, hogy én - majdnem - senkire se haragszom. Aztán megfigyeltem magamon mostanában, hogy  ha beszélgetek valakivel, hajlamos vagyok belemerülni a másikba, mintha nem is lennék. Rászoktam erre. Szóval csupa olyan tendencia, amik kicsit ilyen önmegszüntető mechanizmusok. És eccer csak bevillant, hogy ez nem oké. Azért, mert van egy számomra nem tetsző tulajdonságom, talán nem kell mindjárt elemésztenem önmagam a bűntudattól és beleolvadni a környezetembe. Mert azt igazából halálnak hívják. És azt gondolom, hogy ennek még nincs itt az ideje.

Eszembe jut egyik kedvencem, amit Lacitól hallottam: "Az redben van, hogy a végén el kell menni, de hogy közbe????"

Szóval, talán inkább valahogy elfogadni kéne magam, akár még erőszakosan is. És meg lehet próbálni finomítani a dolgon, de talán mégse olyan nagy baj, hogy még itt vagyok és még arrébb tudok tolni egy hamutartót az asztalon, nem!?

Ez lehet, hogy furcsának tűnik majd azoknak, akik ismernek. Lehet, hogy ebből semmi sem látszik ki. Hogy sokkal magabiztosabbnak tűnök, mint hogy ilyeneken dilemmmázzak. De az is lehet, hogy nem. Bánat tuggya.

Mindenesetre amikor ezen gondolkozom éppen, a szaturnusz átsasszézik az ascendensemen, és én kénytelen-kelletlen új embert kell építsek a romokon.

Múlt csütörtökön, mint utóbb kiderült, egy hajszál és három emelet választott el attól, hogy véletlenül összefussak az Árpival.

Ez lehet véletlen, de lehet emlékeztető is, hogy írjam végre le, ki, meg, amit akartam. Arra mindenestre jó volt, hogy tudjam, hogy hat rám, nagyjából hol tartok most az ügyben. Első gondolatom az volt, hogy akkor él még. Egyszer megkérdezte tőlem, hogy el fogok-e menni a temetésére. Racionális énem csípőből azt válaszolta neki, hogy jó eséllyel nem is fogok tudni róla, úgyhogy így nehéz lenne elmenni. A második gondolatom meg az volt, hogy hálistennek, és köszönet a hajszálért és az emeletekért, még arra se vagyok kíváncsi, hogy mi van vele, nemhogy találkozni. Egy dolog érdekelne csak, hogy ő igazából hogyan élte meg ezt a másfél évet, de tudom, hogy ezt sohasem fogom megtudni, soha nem mondaná el őszintén, vagy ha mondana is valamit, csak mellébeszélés lenne. Az viszont nem érdekel.

Nem tudom, mennyire jó ötlet ez, bár szerintem baj nem lehet belőle. Vagy ha igen, hát legyen.

...

Valahol ott szakadt meg a történet, hogy...

                                           ... azt mondta, hogy ugyan hívjam már föl az Árpádot. Hogy kit? Ja... hát nekem nincs meg a száma... de miért is??

De Mari már hívta is az Árpádot, és mondta neki, hogy itt ül vele szemben az a lány, akivel karácsonykor kávézott a Szamosnál, szerinte beszélgessünk el, biztos jó lenne... aztán átadta a telefont, hogy pontosítsuk az időt és a helyet. Megbeszéltük, hogy másnap este 7-kor találkozunk ott, ahol, megismerkedtünk. Aztán majd meglátjuk. Ekkor tegeztük egymást először. Nem én kezdtem.

A zavarom leplezhetetlen volt. És nem is értettem. Az az igazság, hogy nagyon izgatott a másnapi randi, de nem mertem a mélyére nézni, hogy miért. Szerencsére nem kellett sokat aludni addig:)

Másnap nagyjából pontosan meg is érkeztem a tetthelyre, annál az asztalnál ült, ahol két hónappal azelőtt.

- Hát idetaláltál?

- Persze, miért ne találtam volna ide? Vagy azt gondoltad, hogy nem biztos, hogy eljövök?

- Nem voltam biztos benne. A múltkor jobban néztél ki, most egy kicsit mintha szétesettebb lennél.

- Hát igen, történt velem azóta egysmás...

és elmeséltem neki nagyon vázlatosan a Sanyi sztorit. Asszem valahogy így kezdődött. Aztán belemerültünk a beszélgetésbe, arra már nem emlékszem, hogy miről, de arra emlékszem, hogy mennyire: két óra múlva zárták be a Sugárt, úgy ürült ki körülöttünk az áruház, és azon belül a kávézó is, hogy én ebből semmit nem vettem észre. Egyszer csak szóltak, hogy zárnak. Mennyünk má.

Ezután átmentünk a Potala teázóba, de mielőtt bementünk volna, én rágyújtottam kint az utcán és láttam, hogy megrándul az arca. Szólni nem szólt, de tudtam, hogy nem helyesli. Volt bennem egy dac, hogy ugyan már, miért ne, miért akarok én megfelelni neki? Nem tetszik, öreg, csúnya a foga... persze jó fej és jó vele beszélgetni, de akkor is. Valami taszított, valami pedig nagyon vonzott hozzá, de képtelen voltam ezt akkor reálisan átlátni. Eléggé meg voltam zavarodva. Aztán bementünk teázgatni, beszélgetni és megismétlődött az, ami a Sugárban. Innen éjfél körül raktak ki minket, az utolsók voltunk és ezt a folymatot sem vettem észre. Amikor szóltak, hogy most már fizethetnénk, már túl voltak a felmosáson is. Ez azért megrendítő volt.

Akkor merre tovább? Hát a "hozzád" lett a nyerő, úgyhogy beültünk az autómba, és kértem, hogy mutassa az utat. Nem messze az Őrstől bérelt egy lakást, nem kis megdöbbenésemre azon az útvonalon, ahol én a munkába járok. Naponta csak kétszer mentem el a ház előtt. 

Egyedül lakott, szép rend volt nála. Elhelyezkedtünk és beszélgettünk tovább. Előkerült az a golflabda, ami tuggya fene mit keresett nála, nyilván valami emlék volt (mint ahogy most már nekem is az). Azt mondta, hogy ő tud varázsolni ezzel a golflabdával. Akarom-e, hogy ezt a Sanyi fiút kivarázsolja belőlem és hamar túl legyek a dolgon? Hogyne, persze, mondtam neki, nem ragaszkodom én feltétlen a szenvedéshez, csinálja csak. Jó, de tudom-e, hogy mi fog akkor történni, ha ő kivarázsolja belőlem, mi lesz utána? Fontos kérdésnek tűnt, elgondolkodtam rajta. Igen, mondtam, üresség marad utána (és ez pontosan így is lett, csak sajnos tovább nem gondoltam).

És varázsolt.

Hajnal kettő felé járt, fáradt voltam már nagyon, így elköszöntem tőle. Ahogy rámnézett, láttam rajta, hogy nagyon szeretné, ha maradnék, de nem szólt semmit. Megadta a telefonszámát, és megbeszéltük, hogy majd felhívom és így neki is meglesz. Akkor teljesen elkerülte a figyelmemet, hogy közben elkérte a telefonomat és megcsörgette a magáét, hogy jól írtam-e be a számot. Ezt a mérhetetlen vakságot a késői óra számlájára írom, nagyon kész voltam. Tulajdonképpen később maga árulta el ezt a trükkjét, különben soha nem jövök rá. De ez is a játszma része volt, sokmindent elárult magáról, amik rendre igazak is voltak, és ettől olyan nagyon őszintének tűnt az ember... a hozzáértők azt mondják, hogy az a jó hazugság, aminek a 90%-a igaz, és ő vérprofi, ezt el kell ismerni.

Hazamentem, és másnap már kezdett derengeni nekem, hogy mi van akkor, ha valahol üresség támad (mert a varázslat működött korrektül). Hát vákuum keletkezik, és az meg beszippant a helyére valamit. Vagy valakit, aki éppen ottan ácsorog. Ez történt. Cseberből vederbe. Illetve kútba, de akkor ezt még nem sejtettem, mint ahogy azt se, hogy ez a Sanyi gyenge kezdő játékos az Árpihoz képest.

Az úgy volt, hogy Rudinak szülinapja volt 13-án, és a hévégén szűk körű bulit tartottunk. Itt voltak a Lapu fivérek és a Levenete. A menü a szokásos volt, pizza és tiramisu torta, ezzel még sohase égtem be. Kivéve most, de szerencsére csak a negyedik tepsivel, mert akkorra már kidőltem a náthától és bentfelejtettem a sütőben. Addigra viszont már jól laktak.

De, mindezek előtt Rudival elmentünk bevásárolni a hétvégére. A gyerek ragaszkodott hozzá, hogy legyen marcipánfigura a tortáján, hát nézelődtünk. A kis drága leemelt a polcról mindjárt három állatkát, én rájuk se néztem, csak az árukat kerestem lázasan a polc peremén. Húúú, ezek nagyon drágák, egyet, legfeljebb egyet. Jó, Hinyi, de nézd má milyen aranyosak, most akkor melyiket tegyem vissza? Ezen a ponton már oda kellett néznem és kénytelen voltam elismerni, hogy hát valóban, ebből egyiket se lehet visszarakni. Jó, de akkor legalább egyétek meg, csak akkor veszem meg. A polcon ezek csak vonzzák a port a ragacsos felületükkel és összeszáradnak, gusztustalanok lesznek, szétporladnak. Meg kell őket enni. Jó? Hát jó, mondta, de láttam rajta, hogy előre megfontoltan hazudik. Nem fogja megenni. De akkor már éreztem, ugyan még nagyon halványan, hogy belül, lassan kezdek én is puhulni. Nos, ezek után teleraktuk mindenfélével a kocsit, eltelt vagy fél óra, mire beálltunk a sorba a pénztárhoz. Lassan haladtunk, én kényelmesen pakolásztam ki a szalagra a cuccokat. A kis marcipánok megint a kezembe kerültek és én hirtelen támadt nagy óvatosságomban azt se tudtam, hova tegyem őket, hogy nehogy bajuk törtéjen, össze ne törjenek.

Közben belenéztem a kukacka arcába, és ott, a tesco kellős közepén, a pénztár előtt, a sorban állva, a fejemet mélyen a kosárba lehajtva nyeltem nagyokat, nehogy valaki észrevegye, hogy ez az arcocska csaknem könnyet csalt a szemembe. Olyan ártatlan és tiszta tekintetű...

Rudi persze észrevette rajtam, hogy elmentek otthonról, mire biztosítottam őt, hogy legalább nem kell őket megenni. Sőt, ha nem tartja pofátlanságnak, akár nekem is adhatná a kis zöld kukacot, mert teljesen kész vagyok tőle. Megígérte, hogy nekem adja. A tortára már rá se raktuk őket, mert nem akartuk összekenni a drágákat a tiramisu krémmel.

Így is volt rajta négy gyertya. No nem azért mert a Rudi 4 éves lenne, nem. 15 éves. De sokalltam már a tizenöt gyertyát, ugyan lett volna elég, de mire feltesszük, meggyújtjuk, össze-vissza csöpög viasszal a torta, meg a macera... Hát gondolkoztam, hogy lehetne spórolni a gyertyákon. Számgyertya csak 8-as és 9-es volt. Tudod, hogy mi a kettes számrendszer, Rudi? Neeem, hallottam már ezt, de nem tudom, mi. Na várjá... a tizenöt a kettesben az annyi mint ... huhúúúú, hát az pont 1111, akkor teszünk a tortára 4 gyertyát, és az pont 15 lesz. Jó? Vonogatta a vállát, neki mindegy, mondta, csak az istenér', el ne kezdjem megmagyarázni neki a kettes számrendszert!

A jól bevált pizza és tiramisutorta mellett az évi rendes tüzeljünkelakertbenmindentamimozdítható típusú örjöngés is megvolt, bár kicsit elszontyolodtak, mikor kimentem utánuk az égigérő máglyához és kénytelenek voltak  visszafogottabban folytatni a vadászatra induló ősember harci táncát.

Jut eszembe, a hanyag anya: még mindig nem intéztük el a "kisembernek" a személyi igazolványt, hihihiii... ejnye-bejnye...

Boldog szülinapot, Rudika:)))))))))))))))

És nagyon köszi a kukacot, ott "porosodik" az ágy melletti asztalon és este ez az  arcocska mosolyog rám mindig villanyoltás előtt!

Puszi, és jóccakát Neked is ottan a messzi Lörincen...

Időnként az agyamra megy.

Az egész a homeopátiás cikkel kezdődött (na jó, folytatódott) a Narancsból. Illetve nem is. Már a válasszal. Mert a "tudomány" persze válaszolt. Jóska akkor hozta nekem, hogy olvassam el, és vonjam le a következtetést. Ne is foglalkozzam a tartalommal, nézzem csak a szövegek minőségét, azaz a minőség különbségét, természetesen a homeopátia, mint áltudomány rovására. Elolvastam. Aztán elolvastam még hétről hétre további két olvasói reflexiót, akikről sorban meg kellett volna állapítanom, hogy nem tudnak érvelni, és jogosulatlanul bitorolják a homeopátia és az ehhez hasonló képzelgések részére a "tudományos" jelzőt. Ugyanis a heteken át tartó vitáink eredményeképpen azért azt sikerült elérnem, hogy a homeopátiás gyógyítás és a másként gondolkozás (mint például az analógiás gondolkodás) létjogosultságát azért már nem kérdőjelezi meg (ugyan nem meggyőződésből, de liberális beállítottságával ellenkezne, hogy megtiltsa valakinek, hogy miről álmodozzon)  csak legyek szíves és ne nevezzem már ezt tudománynak. És ne  is tanítsanak ilyen bizonyítatlan dolgokat az iskolában. Ezek képzelgések. Azok, pedig, akik ezeket a védőbeszédeket írták, a szövegminőség alapján, egyszerűen buták. Halkan mondom csak, hogy szerintem a kettes számú olvasói hozzászóló kifejezetten frappánsan és nagyon szakszerűen fogalmazta meg a tárgyi vitával kapcsolatos véleményemet!

A lényeg az, hogy álláspontjaink jottányit sem közeledtek. Viszont jól belegázoltunk egymásba, illetve ő belém, hiszen amikor lebutázza azt, akivel én szórol szóra egyetértek, akkor engem butáz le. Na persze, ezen a ponton már kicsit visszagázoltam én is. De csak visszafogottan. Ja. Hál istennek, elég öreg vagyok ahhoz, hogy az önbecsülésemen ez karcolást sem ejt már. És nem azért, mert nem számít a véleménye. Pont ez az. Számít, de nem az alapja neki. Csak sajnálom, hogy ennyire nem tudunk szót érteni.

Különben másban sem.

Időnként pillantásokból is értjük egymást (vagy tévedek, ez is csak képzelgés??), máskor meg megfojatnánk egymást, annyira nem sikerül kiegyezni.

Itt van ez a londoni út. Mielőtt elmentem, nem köszöntem el tőle, így alakult. Ezért mikor leszálltunk, írtam neki egy sms-t (a minap visszaolvastam és elégedetten állapítottam meg, hogy télleg milyen jó fej vagyok) és a végén finoman utaltam rá, hogy akár válaszolhat is rá, nekem ingyen van. Hát nem tette. Ezzel szemben hazatértem utáni első találkozás alkalmával köszönés helyett közölte velem, hogy ő nem sms-ezik, ez nem elv, csak az ő bütykös kezével ez nem megy.

Aha.

Az a bütykös kéz, az tulajdonképpen finom  művészkéz, amivel amúgy nagyon szép terveket szokott rajzolni. Talán kevéske bőrkeményedéssel az időnkénti kaszálástól. Mert tud kaszálni. Sms-t írni nem.

Megmondtam neki, hogy ez kicsinyesség volt a részéről.

Aztán megint sikerült valamin összevitatkoznunk, és kiújult az allergiám amiatt, hogy képtelen normálisan, barátságosan közeledni vagy regálni, legyen szó bármilyen élethelyzetről vagy témáról. Ha már így belejöttem az sms-ezésbe, megírtam neki ezt is, csak kicsit metaforába burkoltan. Erre ismételten közölte, hogy nem sms-ezik és elég meggyőzően eljátszotta, hogy nem érti, mit is jelent. Aszonta, hogy először aszitte, hogy a szomszédasszonya reklamál valami konzervdobozok miatt.

Aha. Szóval akkor még most is valahol itt tartasz a megfejtéssel? Sok sikert.

Mit bosszankodtam én ma ezen? Így visszaolvasva kifejezetten vicces:)))))))

Csúnyán, szégyenletesen, borzasztóan, elkeserítően, hihetetlenül és behozhatatlanul le vagyok maradva. No nemcsak az írással, hanem a takarítással, a főzéssel, a mosással, életem rendbetételével, az asztrológiatanulással, a kerti munkával, a lila ákác fenyőről történő leírtásával, a házfestéssel, egy kis járdabetonozással, a gyerekneveléssel, az ajándékvásárlással, a rászorulók segítésével, az arra rászorulók megfegyelmezésével, a kedveseim blogjainak linkelésével, a tánctanulással, a rohadó gyümölcsök és zöldségek kiválogatásával és feldolgozásával, a dió összeszedésével, a síelés, mi több, a nyaralás tervezésével...

a csekkek befizetésével most nem. Na legalább valami:))

Nincs mese, rendet kell rakni magam körül, hogy nyugodtan hátradőlhessek álmodozni egy szebb jövőről.

Úgyhogy most megyek, mert megígértem Zsozsókának, hogy sütök ma pinzát neki.

De pinzasütés előtt felhívnám depresszióstársaim figyelmét kistestvérem blogjának aktuális bejegyzésére (az egészre különben, de erre különösen!),

a címe: Sok bor

a linkje: http://miklinlondon.blog.hu/

szépséges, bár még mindig nem világos nekem a cím és a tartalom kapcsolata, de asszem ez a bukéja:)))) illetve természetesen vélhetően fellelhető kapcsolat közöttük, csak az írói szándék maradt balladai homályban...

ezt a linket és még

kicsike Julcsilepke boszorkányosan angyali blogjának linkjét http://www.kicsilepke.eoldal.hu/

tervezem elhelyezni valami jóllátható helyen, de erre megoldást még nem találtam. Addig is álljanak itt okulásul.

Most lehet, hogy nem időrendi sorrendben kerülnek fel az események, de így jártunk.

Adódott egy helyzet, aminek mindenféle érdekes és izgalmas folyományai vannak.

Helyzet: Anyuéknak volt repjegyük Egyiptomba, szeptember 27-re, pontosabban két repjegyük, londoni átszállással. A London-Sharm el Sheikh repjegy azonban valami brit utazásszervező cég csődje miatt ugrott, úgyhogy a Bp-London jegy megmaradt. Ez felizgatta a család fantáziáját, és a pofátlanul magas névátírási költség ellenére úgy döntöttünk, hogy...

Folyomány 1: Zsótikával kiugrunk a Londonba Hatitához. Rudika most nem jön, leginkább azért, mert apa nem engedi, hogy lógjon a suliból. És Rudika megérti ezt. Szomorkás ugyan, de nem egyszerűen megérti, hanem EGYET IS ÉRT VELE. Kis Rudika. A terv szerint vele a téli vagy a tavaszi szünetben fogjuk boldogítani Hatitát.

Folyomány 2: Anyuék nagyon be voltak indulva, úgyhogy gyorsan találtak egy nagyon olcsó lásztminit repjegyet Düsseldorfon keresztül Egyiptomba, és már ma, azaz 24-én leléptek. Kivittem őket a Népliget pályaudvarra, kicsit szaladós, kapkodós, elkésős indulás volt, de végül is nem maradtak le a buszról. (Sármellékről repülnek, nem Ferihegyről)

Szálltak fel a buszra és már hajtottak is engem el, eriggyek innen, nincs már szükségük rám. Én azér még a váróból integettem nekik, elvégre cirka fél évig megint nem fogunk találkozni.

Oszt elindultam (volna) a dógozóba, de a váróban megszólított egy nő. Egy jósnő. Kiterelgetett az udvarra, ahonnan indulnak a buszok. Leültünk egy padra.

Azt mondta, csak akkor jósol, ha hiszek benne. Én a magam jószántából bizony el nem mennék jósnőhöz, de ez így, ilyen furcsán... hát hagytam magam, hadd legyen. Kiváncsi voltam.

Hadarva beszélt, szinte gépiesen, csak úgy értettem, ha nagyon odafigyeltem rá. Ezeket mondta, megpróbálok semmit se kihagyni:

A páros életedről fogok neked mondani dolgokat. A szád nevet, de a szemed szomorú. Sok csalódás ért a páros életedben. Te a páros kapcsolataidban többet adsz, mint amennyit kapsz. Több a rosszakaród, mint a jó. Te a magad erejéből értél el mindent, amid van. Nem szeretsz másoktól függeni. Őszinte vagy, egyenesen kimondod, amit gondolsz, nem számít mit gondolnak mások. Nemsokára saját vállalkozást fogsz indítani, mert nem szeretsz alárendelt lenni. Váltok? Nem már régen elváltam. De van valami férfi az életedben. Csalódott vagy. Nem, most nincs. Kitől búcsúztál? Anyámtól. Van egy idősebb férfi, aki sokat gondol rád. Volt sok férfi az életedben, de nagyot csalódtál. Szeretnél még páros életet, valakivel boldogságot, amíg csak lehet. Persze hogy, ki nem. De most távol tartod magadtól a férfiakat, elutasító vagy velük. Nemsokára költözni fogsz, és ezt a költözést már régóta tervezed, nemsokára meg fog vaósulni. Most tegyél a kezembe annyi papírpénzt, amennyit nem sajnálsz. Hány gyereket nevelsz? Kettőt. Akarsz még gyereket? Hát nem kifejezetten. Van ez az idősebb férfi, akivel össze fosz kerülni, férjhez fogsz menni, és lesz még gyereked. De ikreid lesznek. Mondhatok rosszat is? Igen. Lesz egy haláleset a családodban még az idén. Idősebb férfi rokonod. A lábában hordja a betegségét. Több a rosszakaród, mint a jó.  Mert te a saját erődből értél el mindent. Van körülötted, a környezetedben egy idősebb nő, aki szemben kedves veled, de a hátad mögött megfojtana egy kanál vízben. Meghal ez a férfi rokonod és te örökölni fogsz. Sok pénzed lesz. Kártyából is jósolok neked. Tegyél most annyit papírpénzt ide a kezembe, amit nem sajnálsz. Húzz bal kézzel 9 kártyát. Itt is van az idősebb férfi, házasság. Hamarosan külföldi utazásod lesz. És a nő, aki a rosszakaród. De ki az? Valaki, aki körülötted van. Jól van, köszönöm. Akkor megyek. Mikor fogsz utazni? Szombaton. Na ugye, megmondtam, és mindez látszik a kezedben. Minden jót neked. Neked is minden jót. Remélem, találkozunk még. Viszlát.

Mélyen elgondolkozom a névváltoztatás lehetőségén, kedves Miklkemakkocska :-*, és akkor ez most helyesbítés is egyben!

Hát lehet, hogy ez most így nem fog nekem menni, hogy közben a Traviatat hallgatom...

A ma estének pont így kellett történnie, ez utólag teljesen nyilvánvaló, közben nem volt az. Éppenséggel több ízben lett volna alkalom hisztizni, felállni és félbehagyni.

"Van szíve önnek? Szívem? Van talán." - mondom, nem fog ez így menni, hogy hallgatom közbe' ... csak éppen nem vagyok képes kikapcsolni.

A hét közepén kiderült, hogy pénteken és vasárnap színházba megyek, méghozzá egy igen-igen jó színházba, a Radnótiba. Ez itt a reklám helye, bár nincs szüksége rá, hiszen 108 %-on dolgoznak, azaz a tűzoltó széken is rendszerint ülnek. Ha van ilyen.

Jó hétvége lesz ez, dörzsölgettem a kezem. Aztán csütörtökön Ildi mellékesen megkérdezte, hogy nem kell-e nekem két jegy a Tarviatara, Bozsik Yvette-ék táncikálják el. Éppenséggel kellene, bár ez azért kicsit túlzás, de végül is nem ütközik semmivel, még fürödni is lesz időm az előadások között. Igaz, hogy kicsit beteg is vagyok, de az se baj, napközben majd fekszem, pihizek, oszt majd kibírom este valahogy. Na jó, de kivel menjek? Így hirtelen?

Hát monnyuk anyuval, szereti a Traviata-t, a táncot, engem, és különben is mingyá megy Egyiptomba. Egyértelmű. Jön is, minden kerek.

Szombat délelőtt azonban anyu elhaló hangon hívott és hosszú történetbe kezdett, amiben szó volt a magas vérnyomásáról (ez rég megvan), ékágéról, maszek kardiológusról 18 ezerér, alapos kivizsgálásról, meggyőző diagnózisról és sok receptről. Amiket vesztére ki is váltott és némi hezitálás után be is szedett. Na, ezek között is volt minden, úgy mint antidepresszáns, nyugtató, szívritmusszabályozó, és korábbról még valami vérnyomáscsökkentő. Ezek biztos, a többit csak azért nem említem, mert nem emlékszem rájuk pontosan és nem akarok mellébeszélni. Az eredmény viszont az lett, hogy nyűszítve forgolódott és nem aludt egész éjszaka a derékfájdalmaktól, annak ellenére, hogy úgy bekábult, hogy csak kapszkodva tudott közlekedni a lakásban. Nos, nem valószínű, mondta, hogy jönni tud este. Pedig tudtam, hogy nagyon szeretne. Adtam neki még egy kis időt, pihizzen 2-3 órát, és ha akkor se lesz menetképes, akkor kerítek valaki mást helyette.

"Titkon kértem őt egy szóra, ó ha nem jön, ha meg se hallgat?"

"...hulljon le hát az álarc, ti legyetek a szemtanuk, minden ember lássa, hogy én kifizetem e nőt!"

Egy óra felé hívtam anyut, hogy mi a pálya, azt mondta, ha nem találok mást akkot szóljak neki és megpróbálja összeszedni magát. Jóvan, gondoltam, akkor éppen ideje... némi bíztatásra felhívtam hát a Jóskát. Aki nem vette fel. Nem baj, úgysem voltam nagyon biztos a dolgomban, de megpróbáltam.

Negyed óra múlva hívott anyu, hogy ő mégiscsak jönne, mert Norbi elhozza és ha én utána hazaviszem, akkor ő így ezt most szeretné... nem kihagyni. Rendben, megbeszéltük a részleteket. Ki kivel hol mikor stb.

Persze a Jóska visszahívott, amire azért lehetett számítani, mert azért vannak dolgok, amiben lehet rá számítani. Felvettem a telefont, mire bizonytalanul megkérdezte, hogy Rita, te vagy? Na ebből vágtam, hogy nincs neki elmentve a számom. Pedig akár el is lehetne, de nincs. A fenébe, minek is kellett felhívnom valakit, akinek még a telefonszámom sincs meg. Mindegy, már szereztem gyakorlatot az ilyesmiben, nagyjából előadtam neki, hogy miről maradt le. Jó szórakozást kívánt, én meg viszont. És jól elfelejtettem megkérdezni tőle, hogy télleg eljött volna-e ha különben igaziból elhívtam volna:)))???

"Elhaggyuk drágám e bűnös várost, kettecskén élünk, éldegélünk mármost!" nagy kár, hogy már késő :(( ez a vége, úgyhogy újraindítom. Ez nem az egész, csak részletek, és sajnos a kedvenc részem pont hiányzik, ahol az Alfréd apja kapacitálja a Violettát, hogy ugyan hagyja már ott a fiát, akárhogy szereti is, mert különben az ártatlan leánykáját nem fogja elvenni valami jó parti.

Még volt elég időm az indulásig, a googlemap-en próbáltam útvonalat találni a déli melletti benzinkúttól (ott terveztem találkozni anyuékkal) a várba, mert ez a vár nekem fehér folt, sosem tudom, hogy meddig lehet felmenni, egyáltalán hol lehet felmenni, hol lehet megállni, parkolni. Ezzel elütöttem vagy másfél-két órát, de nem jutottam közelebb a megfejtéshez. Inkább összeraktam magam.

Életemben először elindultam kényelmesen, időben. Aki ismer, az pontosan tudja, hogy ez milyen nagy szó.

Negyed órával a randi előtt belibbentem a fent nevezett benzinkúthoz. Öt perc múlva ott voltak anyuék. Anyu nagyon kész volt, de elszánt. Norbit elláttam jótanácsokkal, hogy hol tud megfordulni az Alkotás úton, megköszöntem, hogy tüntetés helyett elhozta anyut és útra bocsátottam. Bár volt valami nagyon halovány rossz érzésem, hogy miért is küldöm el, miért nem indulunk egyszerre.

Ugyanis nem tudtunk volna egyszerre elindulni, mert én egyáltalán nem tudtam elindulni. Indítottam és se kép se hang. Se reflektor, se egy árva nyekk. Pillanatokba telt, hogy felmérjem, zárlatos az aksi. Norbit hívtam, hogy jöjjön vissza. Egyébként a telefonom már 5-6 hívással ezelőtt is bemondta, hogy az egyenlegem 300 forint alatt van. Lehet hogy most lett belőle bőségszaru, csak bizalom kérdése, és annyit telefonálhatok vele, amennyire éppen szükségem van, feltéve, hogy mindig végighallgatom előtte, hogy 300 ft alatt van és hol tölthetem fel...

Na most mi a rákot csináljunk? (nos, ez volt a legkritikusabb pontja az estének, amikor is  félbehagyhattuk volna, de nem tettük) Azt már nyilván felmértem, még Norbi visszahívása előtt, hogy a benzinkútnál ez a kisebbik fajta, Matizba való aksi nincs. De megjegyzem, még 10-es kulcsuk se volt, vagy szemérmetlenül letagadták. Abba maradtunk, hogy nagyvonalúan feláldozzuk Norbit az esténk oltárán, ő elvisz minket színházba, utána elmegy valami teszkóba vagy osanba spéci miniaksiér' és utána megvár minket a színház előtt. Mi pedig megígértük neki, hogy igyekszünk jól érezni magunkat. Abbéli aggodalmunkat pedig jól elhallgattuk előtte, hogy szombat este talán még nálánál sokkal szerencsésebb, a témában tapasztaltabb versenyzőknek se biztos, hogy sikerülne a feladat végrehajtása, de mi nagyon meg akartuk nézni ezt az előadást. Úgyhogy bíztunk.

Némi vitám azért még akadt a benzinkutassal (azzal, aki letagadta a 10-es kucsot), mikor jeleztem neki, hogy jobb híján itthagynánk az autót kis időre, és ő visszajelezte, hogy persze nyugodtan, de ez akkor is fizetős parkoló. Azt azért nem gondolja, hogy negyedóránként ki fogok fizetni 60 forintot, mikor nem jószántamból állok itt, vagy kitoljam a kocsit az Alkotás útra? Köcsög.

Ebben a színházban még sohasem voltunk, de mikor beléptünk, már tudtam, hogy ha én élek még egy kicsit, járni fogok ide. Minden simán ment, még pisilni is volt időnk. III. sor, király hely. Telefon lenémítva, Norbi magára hagyva.

"Átjárt a vágy, mely szent, mely végtelen..." de ez már a végén, mikor Violetta olvassa Alfred későn érkezett levelét.

Ami ezután jött, arra nekem nincsenek szavaim. Csak úgy tudom körülírni, hogy számomra nincs művészet, ami mélyebben érintene, mint a tánc. És nem azért, mert a többi hidegen hagyna. A vége felé csurgott a könnyem, illetve attól a jelenettől, amikor a lányok mind piros ruhában eltácolják, hogy lemondanak a boldogságról...

A végére szerencsére a könnyeim felszáradtak. A darab (talán az ilyet is így hívják, nem tudom) bemutató volt. Szóval nem tudhatták még a szereplők, hogy milyen lesz a fogadtatás. És ez nagyon látszott az arcukon. Az a feszült várakozás. És amikor cirka ötödszörre lettek visszatapsolva, akkor kezdek, könnyeiket nyelve, csodálkozó arccal lassan megnyugodni.

Köszönöm szépen.

A finálé szövegét sajnos nem tudom kívülről. Ez meg, ami szól, olaszul van, érteni nem értem, de most hal meg a Violetta. Jó az időzítés.

Norbi még igénybe vett egy telefonos segítséget, amiből már lehetett sejteni, hogy sikerrel járt. A büfében szépen megvártuk. Anyunak túl erős volt az előadás, azt mondta, túl sok durva  és kemény mozdulat, kevés lágyság és harmónia. Ezzel egyet kellett érteni, de nekem úgy volt jó, ahogy volt. Azt mondtam neki, és lehet, hogy hülyeség, de talán azért van így, mert ilyen korban élünk. Diszharmonikus kor hasonló művészetet teremt.

Na ennyi elég is az okoskodásból.

Kedves, önfeláldozó sofőrünk megjött, és elszállított minket a benzinkútra. Nekiálltam az aksi cseréjének. Nem azért én, mert a hős anyát akartam eljátszani, tenném  én már le ezt a szerepet szívesen, de a Norbi eleddig a Matizt csak csukott motorháztetővel látta, én viszont már több ízben cseréltem benne aksit, és ismertem jól a csapdákat is cselekvéssorban. Így 30 kilométerre az otthonomtól, szombat este 9-kor, színházi  menetfelszerelésben nem lett volna racionális döntés a szőke nőt játszani. Megkértem, hogy ne nézze, mit csinálok, ha még ma haza akar menni, mert zavaromban tuti beleesek az elébb említett csapdák egyikébe. Aztán persze arra is kértem hogy néha kapaszkodjon bele ebbe-abba, mire ő mondta, hogy persze szívesen, csak elég nehéz úgy, hogy közbe nem nézhet oda, de majd megpróbálja.

Szóval...

Mi nagyon ügyesek voltunk, mindkét autónk halk surrogással hagyta el fizetés nélkül (nem tankolásról, hanem a negyedóránkénti 60 forintról van szó) a benzinkutat.

A társulat nagyon ügyes volt, mert mindenki nagyon tapsolt, és én még sírtam is. Az utóbbit már többeknek sikerült kiprovokálnia, ez önmagában még nem lenne feltételen érdem, de a tapssal már az.

Karácsony előtti nap volt, 23-a. Az utolsó kétségbeesett simítások, vásárlás az IKEA-ban. Jó ötletnek tűnt, talán sikerült is beszerezni mindent, ami még hiányzott. Talán még az egy óra pénztár előtti sorbanállás se zavart, igazoltan ácsorghattam semmittéve. Az ünnepek, a vendéglátás engem mindig felkavar, addig nem nyugszom, míg mindenki alaposan tele nem eszi magát. Elég lesz-e a kaja, finom lesz-e, nincs-e kupleráj a lakásban, tetszeni fog, ízleni fog...? ...???? 

Szóval lazulnom kéne:))) A "pszichológusom" is megmondta.

Az IKEA-s sorbanállás után átvágtam a Sugáron, útban az Árkádban parkoló kocsimhoz, de megtorpantam a Szamos marcipánnál. Húristen, majd el felejtettem, hát a Sanyi rokonainak még marcipánt... Nekitámasztottam a hűtővitrinnek a széket, amit a törött (talán földhözvágott? volt már ilyen) szék helyett vettem, meg a többi cuccost, hogy hozzáférjek a pénztárcámhoz. Ahogy így megkönnyebültem, bevillant, hogy otthon is csak a készülődés, főzés vár rám és nagyon-nagyon fárdtnak érztem magam. Ha már ilyen jól megszabadultam a nehezékektől, egyéletem-egyhalálom, megiszok most egy kapuccsínót, gondoltam. És szétnéztem. Nem volt szabad asztal. Ez azért nem leküzdetetlen akadály, meg lehet azt inni állva is. De azért kényelmesebb ülve. Egy olyan asztal volt, ami mellett egyedül üldögélt egy férfi. Nyilván oda kéne ülni. Megnéztem jobban, idősnek nézett ki, őszes szakállas, nem tűnik veszélyesnek. Nem gondolhatja, hogy ki akarok vele kezdeni. Hát akkor rajta.

Megengedi...? Persze...

Beszédbe elegyedtünk, mert kínos dolog csendben ülni ilyen helyzetben. Meg különben is, állati kínos egy idegen pasi asztalához leülni. Most már mindegy. Meg különben is én nem vagyok olyan megfutamodós, ha egyszer kapuccsínót akarok inni. Remegő kézzel, de maradok.

Egyre jobban belemelegedtünk a beszélgetésbe, de ami azt illeti, a zavarom továbbra sem csökkent. Egyre személyesebb dolgokról beszélgettünk, és rövidesen kiderült, hogy van közös ismerősünk. Egy igen fontos közös ismerősünk van. Zavarba hozott, illetve zavarban tartott a férfi szemében az a huncut fény, mert ő nem tetszett nekem, és nem akartam, hogy felmerüljön akár a lehetősége ilyesminek... Kérte, hogy adjam át az üdvözletét, de a nevét viszont nem mondta meg. Nem értettem miért. Egy barátja azonban segítségemre sietett, felhívta őt és ő a telefont felvéve bemutatkozott. Aztán szentségelt, és átadta a telefont nekem, hogy mondjam el én, miért is bosszús most ő. Aztán meghívott a kapuccsínóra és még egy sütire is.

Nagyjából egy óra után úgy érzetem, most már illenék mennem. Szedelőzköttem. Láttam, hívott Sanyi, és ettől végképp zavarba jöttem. Némi esetlenkedés után végre elbúcsúztunk.

Emlékszem, hogyan értékeltem a történteket: az élet apró csodái közé tartozik az ilyen, hogy az ember rohan, nyüzsög, és pillantanyi megpihentében találkozik valakivel, aki rokon lélek, és minő véletlen a közös ismerős is... lelkes voltam, kétségtelen.

Aztán hazamentem és zajlott az életem tovább.

Anyámék Egyiptomban karácsonyoztak, a Vörös tengerben fürikéztek szenteste. Én felkaroltam kis családom és vendégül láttam nagyapámat Tapolcáról, és az akkor hirtelen népessé duzzadt szük családomat: Hatita végzett Szegeddel, Londonba ruccanása előtti két hónapot töltötte éppen nálam, Sanyi pedig... Sanyi a feleségével végzett éppen, illetve nem sokkal volt túl egy sikertelen magával végzési kísérleten is (mint utóbb kiderült, karácsony estére is ezt tervezte, de lemondott róla, hogy velünk lehessen) és a gyerekek:)) Az élet véletlen, apró csodái elhalványultak.

A január vége rendkívül kalandosra sikerült, nem hagynám ki a beszámolómból:))))

Sanyi egyre furábban viselkedett. Bár már közel egy éve külön éltek, ha a felesége füttyentett, ő, ha nem is lelekesen, de ugrott. Feszültté vált köztünk a  viszony. Közeledett a válásuk első tárgyalása. Azt mondta, hogy utána felhív.

Hát vártam. Hívtam, nem vette fel. Nekem azt tanították, hogy természetem ellenére ne legyek erőszakos, úgyhogy igyekeztem nem az lenni. Elfoglaltam magam. Dolgoztam, és mikor indultam hazafelé, engedtem a csábításnak és beugrottam egy kávéra drága barátnémhoz. Az ő pasijának volt osztálytársa Sanyi, úgy is lehet mondani, hogy ők hoztak vele össze, bár nem tűnt a dolog szándékosnak. Drága barátnémnak van tévéje és a működésben lévő tévé mellett cseréltünk éppen eszmét az ominózus kávé mellett.

Érdemes látni, hogy a kávé mindig főszereplő az életemben:) A tévé kevésbé.

Valami délutáni sorozat ment éppen, ami Drága barátnémat megihlette és nagy átéléssel kezdte nekem ecsetelni, hogy milyen nagy disznóságnak tartja egy barátságban az elhallgatásokat, és hogy soha nem állna szóba többet a legjobb barátnőjével sem, ha kiderülne, hogy monnyuk az látta az ő pasiját kompromittálva és elhallgatná. Értem ugye? Szóval arról van szó, hogy az elhallgatás legalább olyan bűn, mint a hazugság, és ő... huhh... hát borzasztó... képzeljem el, ebben a sorozatban pont ilyesmiről van szó...

Még szerencse, hogy mindez elmélet. Honnan is tudhatná Drága barátném, hogy a Sanyi elmondta nekem, hogy az ő pasijának egy másik csajával találkozott?

Csurgott rólam a verejték. Ilyen nincs. Ennek a nőnek fogalma sincs arról, milyen helyzetbe kerültem. Ez látszott rajta, teljesen ártatlan, telejesen tudattalanul hozta szóba ezt a témát. Arról a tetű sorozatról jutott eszébe. Na de akkor is. Nem akarom őt elveszteni. Mi lesz, ha mégis kiderül, hogy tudtam róla? Ő olyan, mintha a testvérem lenne, ismerem cirka 35 éve. Szeretem.

Aztán lehiggadtam. Ilyen véletlen nincs. A sors azt akarja, hogy kitálaljak, hát megteszem:

Akkor mondjam? - kérdeztem.

Barátném megütközve nézett rám. Én mondtam, amit tudtam. A névre nem emlékeztem, de ez részletkérdés volt.

Most én voltam megütközve. Ő kiborult. Erre nem számítottam. Én azt hittem, hogy talán még sejtette is. De nem. A pasija hiába volt híres-hírhedt, hiába az elmúlt tíz év tapasztalata, ő bízott benne. És megborult. Nekem már az sem számított, hogy közben, a történtek után eszembe jutott, hogy Sanyi azzal fenygetőzött, mikor a nagy titkát megosztotta velem, hogy ha ezt elmondom, akkor őt nem látom többet. Pedig láttam, de hogy!!! :))))

Mindez egy közönséges kedd délután történt. A gyerekeim vártak otthon és másnap mennem kellett dolgozni. Úgyhogy emberi időben búcsúzkodtam barátnémtől és hazatértem.

A disznó Sanyit nem hívogattam többet. Este tíz körül viszont hívott a barátném. Az ő kedvese hazatért (valószínűleg rögtön kitört a világháború), és talán pont a téma elterés végett, el kezdtek foglalkozni szuicid hajlamú pasim hallgatásával. Nekik is feltűnt, hogy Sanyi egész délután nem veszi fel a telefont. Az egymással való veszekedés helyett, gondolták, inkább őt mentik meg. Azért hívtak fel, hogy tájékoztassanak erről, és én persze örömest csatlakoztam a mentési akcióhoz! Kis idő múlva felsorakoztunk Sanyi bérelt lakásának utcai kapujánál. Az ember kicsit szorong, mikor öngyilkost ment, de határozott: nyomtuk a csengőt és azon gondolkoztunk, vajon mi lesz a következő lépés, ha erre nem érkezik semmi reakció. A nap harmadik meglepetése esett meg azonban, Sanyi hangja szólt a hangszóróból. Hú vazze, akkor él... Na jóvan. Kicsit hülyét csináltam magamból, de mi az egy ember életéhez képest.

Engedj be. Beengedett.

Én boldogan masíroztam be, a lakás ajtaja a belvárosi ház földszinti udvarára nyílt. Sanyi ott állt az ajtóban, egy szál alsógatyában és trikóban. Megkönnyebbülve repdestem (volna) felé, de... mutatott hátra, hogy itt a felesége és nem enged be.

Nem tudom, hogy elhiszi-e valaki vagy sem, de én még mindig nem voltam képben. Nem érdekel, mondtam, és mentem volna be. Erre ő azt mondta, hogy de őt igen. És nem engedettt.

És akkor, hatalmas robajjal leesett.

...

Ja jó.

Megfordultam és lassan elindultam kifelé. Azt suttogtam magam előtt, hogy ez nem lehet igaz. Ez nem lehet igaz.

Kicsi lány, már mér ne lett volna igaz? Egy simlis pasi átbaszott, nincs ebben semmi extra. Még csak nem is meglepő, viszont elég sejthető volt.

Tisztességgel ki voltam bukva. Tényleg. Barátném átölelt, körülvett és próbált nekem minden együttérzést megadni, amiben neki hasonló esetekben nem volt része. Az ilyet neki egyedül kellett túlélni. Miért vagyok én még ilyen helyzetekben is burokban? Mivel érdemeltem én ki ezt?

Hazamentünk hozzájuk.

Talán fél óra kellett hozzá, talán másfél, hogy magamhoz térjek. Egy üveg Martini bánta (nem nagy ár), de Drága barátnémmal rövidesen már nevettünk!! Hajnal négykor lefeküdtünk és hatkor hazamentem ébreszteni a gyerekeket. És tízórait csinálni. Dejszen kezdődött a szerda!!:)))

Sejthető, hogy ezek után Sanyi, hogy úgy mondjam, kikerült a képből. "Kezdő" lévén nekem azonban még egy hónap múlva is voltak lelki nyavalyáim. El is látogattam a "pszichológusomhoz". Egy óra beszélgetés után (ami ugye a történtek feldolgozására  és elfogadtatására volt hivatott), azt mondta, hogy ugyan hívjam már föl az Árpádot.

Hogy kit? Ja... hát nekem nincs meg a száma... de miért is??

Néha megdöbbentő dolgok esnek meg az emberrel. Ennek a történetnek a kapcsán azon gondolkodtam el, hogy vajon mitől van az, miért tűnik úgy, hogy egyesekkel van valami dolgunk, másokkal meg nincs. Mit érez meg ilyenkor az ember? Mi közöm van vajon ahhoz, akihez látszólag semmi közöm nincs?

Két éve voltam egy partin, egy fesztiválon. Ott, tulajdonképpen csak érintőlegesen, megismertem egy fiút, a barátnőjével volt ott. A barátaim ismerősei voltak ők. Egyik este odajöttek hozzánk, elbeszélgettünk. A srácban találtam valami vonzót, és néhány szót mi is váltottunk. Talán megérezte, hogy érdekel, és homályos utalást tett arra, hogy talán valahol ha máshol találkoznánk... Nem vettem a dologról tudomást, teljes képtelenségnek tűnt, egyrészt a barátnője miatt, másrészt nem is volt teljesen józan. Érezhető volt rajta, amit aztán a többiek is megerősítettek, hogy elindult lefelé valamiféle lejtőn és sajnos jó esély van rá, hogy nem fog megállni. Aztán mentek a dolgukra, nem láttam őket többet.

Nemrégiben megint összejöttünk a barátainkkal, egy szűkebb körű partin, a Maros partján, az erdőben egy tisztáson. Ültünk a tűz körül, és megláttam ezt a fiút, de alig ismertem meg. Rákérdeztem, és mondták, hogy igen, ő az. Nagyon lefogyott, nem igazán volt magánál, és úgy nézett ki, mint akinél ez már egy permanens állapot. Szóval leért a lejtő aljára. Egyedül volt és nagyon szerencsétlen. Az éjszaka folyamán egyszer-kétszer elkaptam a tekintetét, de nem tettem semmi gesztust felé. Biztos, hogy nem ismert meg, nem emlékezett rám. Beszélgettem a többiekkel, főztünk, táncoltunk, igazán jól éreztük magunkat. Már hajnalodott, mikor az öcsém és a barátaim lassan indulni készültek. Én ültem és a tüzet bámultam. A fiú, akit két év után most viszontláttam, odajött a tűzhöz és leült a közelembe. Nem pont mellém, kicsit odébb. Még gúnyolódtak is vele egyesek, akiket nem is ismertem, hogy mit csajozik. A többiek már álltak, indulásra készen, de még vártak valakire. Nem rám, valaki másra, mert én azt mondtam, maradok. Súlyos dilemmába kerültem, mert igazából képtelenségnek látszott ott maradni egyedül, viszont a tűz melege, a lángok látványa annyira vonzott, hogy nem akaródzott felállni. Aztán győzött a józan ész, minden bulinak vége van egyszer, ennek most, eldöntöttem, hogy amint elindulnak én is felállok és velük megyek. De még mindig csak álltak és vártak. Én az utolsó másodpercig ki akartam élvezni a tüzet, ezért időnként hátra-hátra néztem, hogy várnak-e még, vagy indulnak már. Egyszer csak azt éreztem, hogy valami a lábamhoz ér. A fiú hátradőlt, a könyökére támaszkodott és a lábát a fűben felém nyújtóztatva megérintette a lábujjamat. Nagyon óvatosan, leplezett kétségbeeséssel az arcán. Nem is mert rám nézni. Én felálltam, odaléptem és letérdeltem mellé. Megöleltem. Azt kérte, hogy hadd jöjjön velem. Nem tudtam, hogy mit tegyek, nagyon sajnáltam. Azt mondta, hogy nincsen senkije. Volt egy lány, aki vele volt hét évig, de ő csak addig kellet neki, amíg pénze volt. Gyanítottam, hogy erősen sántít a dolog. Előszedett valamit, és ingerülten azt mondta, hogy én is csak a pénzét akarom. Mondtam, hogy nem jöhet velem és nem kell tőle semmi, tegye el, amit előszedett. Megint kérlelt. Én felnéztem, a többieket kerestem, és láttam, hogy elindultak már. Mennem kellett nekem is. Odahajoltam hozzá, megcsókoltam a homlokát, mégegyszer mondtam neki, hogy nem jöhet velem, aztán felálltam és elindultam az öcsém és a barátaim után. Otthagytam magára.

Valami meghalt bennem. Egy részem. És ezt halott részemet cipelem magammal már jó ideje. Olyan, mintha egy nagy hátizsákot vinnék. Nehézkes tőle a járás.

Odaképzelem most magam a zarándokútra, ahol Attika járt.

Mindez most vált világossá, hogy egy kis emelkedőhöz értem. Összerogytam. Megértettem, hogy ha tovább akarok menni, akkor le kell tennem. A hátizsákkal nem tudok felbaktatni az emelkedőre. A jó ég tudja, hogy miért ragaszkodom ehhez a halott részemhez. Fáj elengedni, nagyon nehéz. Annyi mindent elengedtem már. Volt, amit könnyen, volt amit nehezebben. Olyan sokszor olyan szépen ment már. Ezt most miért olyan nehéz? Nem is tudom, hogy sikerül-e. Itt ülök a poros úton, egy nagy cekkerrel a hátamon, és azon gondolkodom, hogy hogyan tovább. Ha ragaszkodom hozzá, akkor itt maradok örökre, őrizgetve ezt a halott valamit. Lassú halál. Ha tovább akarok menni, itt kell hagynom, nincs mese.

Tovább akarok menni. Megsimogatom, búcsúzom tőle. Ások lassan egy gödröt - nem túl nagy meggyőződéssel - és eltemetem. Eltemettem? Valóban?

Nem jöhetek ide vissza többet. Lassan felállok. Könnyű a testem, a szívem nehéz. Hátranézek, integetek. Bizonytalan vagyok. De. Én tovább akarok menni. Sokkal könnyebb a járás. Elindulok szépen. Nem szaladok vissza és nem kaparom ki. Élni akarok és nem halott részeket őrizgetni tábortűz mellett. Hogy az arrajárók integessenek nekem, ha elmennek mellettem. Az életbe.

- Te, ez egész jó...

- Igen, szerintem is...

- De tényleg jó!

- Aha, tudom én... Miért nincs neki több vörös?

- Hát nincs, mert fehér szőlője van.

- Jó, persze, de miért? Ha a vörösbor ilyen jó, akkor miért csak fehér szőlője van?

- Mert a fehérbor, az ilyen társasági bor. Ezért csinálják. A vöröstől elalszol.

- Ezért?

- Igen. A vörös az nehéz, nem lesz tőle jó hangulat, buliban fehéret kell inni, az szociálisabb, jó hangulatot csinál.

- Tényleg, most, hogy mondod, a vörös mindig kicsit lenyom, elnehezülök tőle, elálmosodok.

- Ha egy társaságba vörösbort isznak, abból nem lesz jó buli.

- Ez komoly, tényleg? Ezt nem tudtam. Miket tanul az ember? - nagyon csodálkoztam.

- Fehér bort, fröccsöt. Csak te nem azt szereted. Ez van.

- Hát igen.

- Talán még a szexhez jó lehet. Ha el nem alszik az ember:)

- Hihihiii...

Na végre, befoltoztam a tetőt. Már kora reggel ezt terveztem.

Tegnap, ugye kiderült, hogy ma nem kell dolgozni. Persze ez is teljesen véletlenül. Ha nem kerül szóba, hogy az Árpád jön-e már dolgozni szerdán, és ha a Feri nem mondja, hogy ő se jön, de ha én gondolom, ugyan bejöhetek augusztus huszadikán... hogy mi? szerdán augusztus huszadika van már? ha nem mondja, én tuti bemegyek... na ilyen állapotban vagyok. Ja.

Úgyhogy reggel korán keltem, korábban, mintha dolgozni mennék. Kimentem az udvarra és gyönyörködtem a kertben, a hajnali holdban, és abban ahogy a nap a ház háta mögül először a fenyők csúcsát süti meg. Most vettem észre, hogy az egyiknek letört a csúcsa:(

Nincs mese, gondoltam, ma be kell foltozni a tetőt, Rudika szobája ázik, és a sufni tetején is vagy tíz cserép le van csúszva. Nem halogathatom tovább, de annyira csöndes és nyugodt volt minden, hogy úgy érzetem, szentségtörés lenne még elkezdeni nyüzsögni.

Bementem hát a gyertyatartóimba új gyertyákat rakni. Meg aztán elvittem Zsoltikát a meccsre. Aztán becsomagoltam a rajzát, aztán elmosogattam, aztán összeszedtem a szennyest, akkor láttam, hogy a Rudi szobájában meg kell igazítani a szőnyegpadlót. Ha már itt voltam, újra szemrevételeztem a beázást és konstatáltam, hogy ma tényleg meg kell csinálni a tetőt. Telt-múlt az idő, és én mindig találtam valami halaszthatatlan tennivalót. Közben kint egyre melegebb lett.

Zsoltika most szólt, hogy Julcsiék várnak minket a tüzijátékra. Már majdnem beleegyeztem, mikor rájöttem, hogy hát, sajnos, bizony ittam egy sört. Ha átjön értünk és haza is hoz, akkor szívesen megyünk:))

Nos átjön. Némi alku után nyertem még háromnegyed órát, de ezalatt meg is kell fürödnöm.

Szóval egyre melegebb lett. Nem vágytam kimenni, tetőt javítani. De sebaj, tennivaló mint a tenger, melyikhez is fogjak hozzá? Itt az idő, asztrológiát fogok tanulni, egész nyáron nem jutottam hozzá, és a porszívózás, felmosás igazán várhat. Minél később csinálja meg az ember, annál tovább tart a tisztaság, nem? Holnap úgyis megjön Hatita, szerintem attól biztos nagy kosz lesz (emlékeztek, a zarándokok koszosak, büdösek:), jobban járok, ha utána csinálom meg. Aha, de hétvégén meg anyuék jönnek, na akkor vasárnap este. Vagy hétfőn, az mégjobb.

És tényleg asztróztam, úgy fél hatig. Csepp a tengerben, nem tudok még semmit.

Azután eszembe jutott, hogy ott a karaj a hűtőben, ha nem a sünikkel akarom megetetni, akkor kell, hogy kezdjek vele valamit. Ha már itt ez az ajánék nap. Közben hazaértek a gyermekeim a szülinapi buliról, éhesen! Ezt nem hiszem el. Félénken megemlítettem Zsoltikának, hogy kéne majd egy kicsit segítenie, mire azt mondta, hogy ő annyira elfáradt a mai focimeccs elvesztésében, hogy felállni se tud. Hmm.

Fél hétkor még mindig gyönyörű napsütés volt, eszembe jutott ismét a tető:) Előkotortam a nagy létrát, ami elég ramaty állapotban volt. Kiráncigáltam és odatámasztottam az ereszhez. Rendkívüli szerencsémnek köszönhetően a hiányzó pala helyét még pont elértem a létráról. A tetőre ugyanis a büdös életben nem mászatam volna fel, mert lentről ugyan lankásnak lejtőnek látszik, de a létra tetjéről életveszélyes csúzdának. Szerencsére Laci ellátott tanácsokkal, hogy meghajlított küszöbsínnel milyen remekül lehet rögzíteni a palát. Küszöbsín híján megtette a Hilti szalag is (hála Robinak, sokáig fogok még az örökségéből élni), és percek alatt pótolni tudtam a hiányzó palát. Jöhet az eső. Hát ezt a pitli ügyet halogattam én hónapok óta?

Elfogott az izgalom, hiába van este hét óra, megkukkolom én még a sufni tetejét is. És ha már oda felmászok, benézek a padlásra is, amit vagy 5 éve nem láttam. Felmásztam hát a létra tetejére.

Tudni kell, hogy van egy kis lapostetős rész, arra kell kimászni és onnan pont hozzáférhető a beszkadt tető és a padlás is. Aha. Csak a létra  tetjén állva  a tető széle még csak mellmagasságban van. 

Én úgy éreztem, hogy  fel tudnék mászni... már ha éppen nagyon bátor lennék. Csak le is kell ám onnan jönni. Kizárt. Á, nem. Álldogáltam a létra tetjén és vágyódtam fel a tetőre. Nagyon. Tényleg, mi a fene lehet a padláson. Meg jó lenne tudni, hogy van-e fönt elég cserép vagy esetleg szerezni kell valahonnan. Jó lenne tudni. A fene egye meg, csak nem futamodok meg itt a cél előtt?  Meg különben is, voltam én már egyszer fenn. Na igen, csak akkor itt volt a Robi, fogta a létrát, vagy felülről húzott, nem tudom már, régen volt. Lényeg az, hogy nem voltam egyedül. Félhangosan elkezdtem Zsoltikát szólongatni. Ő foghatná addig a létrát például. Persze tudtam, hogy nem fogja meghallani, azt se szokta hallani, ha a szobája ajtajából üvöltözök neki. Süket, mint az anyja. Felhasaltam hát a tetőre, na, ha idáig vissza is tudok jönni, akkor menni fog ez oda-vissza. Találtam egy ereszdeszkát, ami elég stabil volt, abba belekapszkodtam és felmásztam.

Jól emlékeztem, a padláson tömérdek üres üveg, isa, pur és homu vogymuk. Semmi kincs. A sufni tetőn meg akkora felületen hiányzik a cserép, hogy talán egy meteor is beférne. Illetve lehet, hogy épp az ütötte a lyukat, ki tudja? A darazsak ugrásra készen várták, hogy mi történik. Kikotorásztam a beesett cserepeket és emlékezve arra, hogy milyen jót nevettünk Dórival azon a faszin, aki felülről kezdte a cserépezést, gondoltam, talán jobban járok, ha alulról kezdem. Így építész létemre, ne égjek már be a szomszédok előtt. Egész jól is ment a munka, amíg elértem a lapostetőről állva. De a lyuk egész a tetjéig tartott. Kénytelen voltam az alsó cserepeket kicsit feltolni, hogy rá tudjak állni a cseréplécekre. A cserepek ugyanis csúsztak, mint disznó, a goás strandpapucsom alatt. Szóval ráálltam recsegő a cseréplécre, és hogy le ne szakadjon alattam, végighasaltam - fürdőruhában! -  a tetőn, hogy a súlyom eloszoljon kissé. Épp jó, hogy most nem vagyok kis dagadt disznócska, gondoltam. Tehát hasaltam az egyébként igen lankás tetőn, életveszélyben, szemmel tartva a támadásra kész darazsakat és amennyire csak lehetett kinyútóztam és helyére toszogattam a felső cserepeket. Az egyik cseréppel pont a darázsfészket bökdöstem, és közben elképzeltem, ahogy kirajzanak, nekem esnek és én virtustáncot járva zuhanok le a tetőről. Az a baj, hogy sajnos elfelejtettem megnézni hol áll a mars, és a hold milyen naksatrában van, fenyeget-e ma valami életveszély, vagy vigéckedhetek, úgyis megmaradok?

Megmaradtam. Valahogy le is kecmeregtem a tetőről, remélhetőleg tanuk nélkül.

De most rohanok, mert Julcsi öt perc múlva itt van értünk, és megyünk a helyi arisztokrácia palotája mellé tüzijátékot nézni. Onnan látszik.

Hosszú ideje nem csináltam sütykót, de felolvadt egy adag meggy és nem akartam veszni hagyni. Arról nem is beszélve, hogy időnként rendes anyát játszom, részben a lelkifurdalásom csökkentése végett, másrészt, hogy összezavarjam a véleményalkotókat. No meg hát néha jól esik főzni. Szóval nyakig benne voltam a piskóta sütésbe', Rudika ott sündörgött körülöttem, ha elfordultam, vagy ha nem is, nyalakodott a nyers tésztából és mondogatta, hogy ezt igazából nem is kéne megsütni, mert akkor nem lesz már olyan krémes és édes...

- És milyen jó lesz, ha majd nagymama leszel és jövünk hozzád autóval a gyerekekkel és te sütöd a sütiket nekik, ugye milyen jó lesz:)))) és tudod, akkor már ilyen kerék nélküli autók lesznek...

- aha, és mivel is fogod megkeresni a pénzt erre a kerék nélküli autóra?

- most nem erről van szó...

- ühüm... és ez az unoka dolog nekem nem is olyan sürgős...

- jóvan már, mindig ezt mondod, mikor ezzel jövök, persze hogy nem fogok 15 évesen gyereket csinálni!!

- értem, na, csak azért mondtam, mert tudod, jobban ráérek főzni, ha már nyugdíjas leszek, érted...

- persze, nyugdíjas leszel már...

Rita halkan, inkább magának:

- Tudod te, hogy én még hány év múlva leszek majd nyugdíjas? Hát gyanítom, hogy addig te nem fogsz várni...

- És akkor sürögsz-forogsz:) sütöd a sütiket:) és kezeden lesz ez a kesztyű, tudod, hogy ne égesd meg magad...

- Olyat most se használok...

- És alig várod, hogy jöjjünk, mert nem fogsz tudni már mit csinálni...

- Hogy miiiiii???? Én ne tudnék? Hát ennyire nem hiszem, hogy megváltoznék öregségemre... ja, meg közbe kardigánokat kötögetek unalmamban a gyerekeknek, mi?

- Igen:))))) és aztán ebéd után azt mondod, hogy neked akkor most ki kell menned kapálgatni...

- ...

Ez sok. Bemegyek a szobámba, bekapcsolom a számítógépet, Rudi meg közben megvilágosul:

- Fogadjunk, hogy most ezt is le akarod írni a blogodba?

- Aha.

- Azért kapcsoltad be a a gépet is...

- :)

...

Kifelé menet Zsozsó sunyin odasúgja Rudinak: ne mondjál neki semmit, mert leírja!

Már késő!!!!

Van ez a meg nem értés...

Volt egy élményem. Tipikusan olyan, ami miatt hülyének néznek. Egyszer valaki (tudom, hogy ki) azt mondta, hogy az ilyesmit nem szabad idővel átértékelni. Például degradálni, de ezt már én teszem hozzá. Azért írom le (az élményt), hogy megmaradjon, mert ha mesélem valakinek, és ő kényszert érez, hogy "lehozzon a földre", akkor előfordulhat, hogy csak azért, hogy ne nézzek már ki hülyének, fogom az élményt és átértékelem az ő szája íze szerint...

Az ilyesmi mindig megvisel. Ezek az értékelések, ítéletek. Miért visel meg ennyire? Miért nem tudom egyszerűen semmibe venni?

Olyan, mintha azért írnám le, hogy meg tudjam őrizni magamnak, mert senkihez se beszélek, mégis nyilvánosan, ezért nem hat rám a hallgató ítélete. Hogy a fellegekben járok, mit képzelek én. Mert úgy védekezek az átértékelődés ellen, hogy megfogalmazom, leírom, ami történt. Úgyanígy működnek az álmok, ha ébredés után rögtön leírom, akkor megmarad, de ha nem, akkor ellilan, mintha nem is lett volna. Egy árva érzésfoszlány se marad belőle.

A kincseim.

Hétvége volt, szokás szerint visszaültem a tejeskávéval az ágyam csücskibe, a világon a legbiztonságosabb helyre.

Hátradőltem és behúnytam a szemem. Éreztem a testem, talán fájt is a derekam, mert sokáig heverésztem. És csak hagytam, hogy érezzem a testem. És akkor gondolatban lenéztem magamra (fogalmam sincs miért, egyszerűen csak ez jött), és legnagyobb meglepetésemre nem volt testem. Lenéztem és nem láttam semmit. Nem ijedtem meg, hanem arra gondoltam, hogy de jó, akkor lehet, hogy akkor igaz, hogy ez az anyagi lét valóban csak illúzió? Továbbra is azt éreztem, hogy van testem, de nem láttam. És akkor továbbgondoltam: akkkor én most nem tudok belepiszkálni dolgokba, ha megérintenék egy tárgyat, nem tudnám arrébb tolni, nem tudok hatni! És nem tudok semmit elrontani sem. Nincs felelősségem, szabad vagyok! Elképzeltem, ahogy az anyagi világ elmozdul és átáramlik rajtam, érzem, de nem tudok változtatni rajta. Csak érzékelek, csak megfigyelő vagyok. Csak látom, hogy az élet zajlik körülöttem, de én nem veszek részt benne. Milyen szabadság ez, milyen jó. Nagyon megnyugtató érzés volt.

Sokszor eszembe jut, bár maga az érzés elhomályosult. Már csak a tudat van, hogy én ezt átéltem. Ez nekem kincs.

És azt érzem, hogy ezt a kincset veszi el tőlem az, aki ezt képzelgésnek titulálja, mert én TUDOM, hogy ez nem az volt.

Hogy ezt mivel magyarázom? Nem akarom magyarázni, semmivel. Nincs rá magyarázat. És nem akarom átértékelni, mert nincs mit át-értékelni, ha nincs eleve értékelés. Élmény van, ami tény, ne vegyétek el tőlem.

Volt egy korábbi is, ami, ha lehet, még meggyőzőbb volt, muszáj megörökítenem.

Szintén szombat reggeli heverészés az ágyban, ébredés után, még csukott szemmel.

Valami eufórikus, megmagyarázhatatlan öröm járt át, és fehér fény vett körül. Nem közönséges, egyszerű öröm, hanem valami végtelen. Nem konkrétan valaminek örültem, hanem könnyűség érzés volt, hogy nem húz semmi, súlytalan vagyok. Vízcsobogás hallatszott, mintha szökőkút lenne a közelben, egyenletes, kellemes csobogás. És akkor belül egy hang megszólalt, nem volt hang igazából, de mégsem a saját gondolatom volt, hanem kívülről jött, ez teljesen nyilvánvaló volt. Azt mondta, hogy lehetetlen, te is tudod, hogy lehetetlen, ugye? Én tudtam, hogy miről beszél és válaszoltam, hogy igen, tudom, azért nem is hoztam haza.

Pár pillanat volt az egész, illetve nem tudom mennyi, mert nem volt benne idő. Ez az előzőre is igaz.

Ennek az élménynek az értelmezése most elmarad, nem közérdekű, nem is ide tartozik.  Csak a tények.  A kincseim.  Magyarázat és belemagyarázás nélkül. 

És akkor most vissza a földre. Dolgom van. De néha repülnöm kell, hogy a dolgomat végezni tudjam. És dolgoznom kell, hogy néha repülni tudjak. Csak az átmenet olyan döcögős:))))